A világtörténelem furcsa iróniája, hogy a római Birodalom, amely földig rombolta Jeruzsálemet; a zsidóságot társadalmilag, vallásilag, fizikailag szétverte majd szétszórta, két évszázad elmúltával egy olyan vallást vesz fel, amely egy zsidó próféta misztériuma és akit ráadásul egy római kormányzó végeztetett ki. Persze, - mondhatnánk – az még furcsább, hogy a Birodalom ősi esküdt ellenségének, Perzsiának vallása a mithraizmus, úgy elterjedt mindenfelé a rómaiak között, hogy szinte a legkisebb faluban is és a legtávolabbi helyőrségen is fellelhető volt legalább egy szentély Mithrasz tiszteletére. A második, de különösen a harmadik században, e perzsa Isten népszerűsége minden más kultuszt és vallást magamögé sorakoztatott, és a keresztények picinynek számító mozgalma közel sem jöhetett a Mithrasz vallás hömpölygő áradatához. I. u. 304-ben – 17 évvel a kereszténység hivatalos felvétele előtt – Mithrasz Isten a Birodalom legfőbb védőistene lett, és az őt körülvevő kultusz a Birodalom hivatalos államvallása szintjére emelkedett. Commodus császár [i.u. 180-192] maga is felvette a legtitkosabb beavatást a Mithrasz Misztériumban és az ő példáját a kor szokásának megfelelően, követte a római nemesség és polgárság nagytöbbsége. Commodus császár után több más uralkodó próbálkozott a mithraizmus intézményesítésén, és államvallási rangjának megfelelő elterjesztésén, ám ez éppen a mithraizmus jellegzetes sajátosságai miatt nem teljesülhetett be. Idegen vallásokkal történő flörtölés igazából nem volt idegen a császári udvarokban, és talán nem véletlen, hogy az ‘idegen' istenek mind egyazon misztériumnak az istenei voltak, akik meghaltak, majd feltámadtak, hogy példájukat kövesse az egyszerű halandó ember. Marcus Antonius Dionüszosz követője volt, míg Claudius császár Attisz kultusza tiszteletét vezette be udvarába. Vespasianius Szerapisz istent tisztelte, és fia, a később császárrá választott Domitianus, Ozirisz isten misztériumának lett követője. Elagabalus császár Héliosz egy-isten vallását szerette volna bevezetni, erőlködése azonban sikertelennek bizonyult. Minden ilyesféle császári próbálkozás a Birodalom további erősítését egységesítését és további központosítását szolgálta volna: az ‘egy Birodalom, egy Császár, egy Vallás' elmélete alapján. Az efféle egységesítés a pogány vagy misztikus vallásokkal lehetetlen volt. Ezek a vallások természetüknél fogva nem úgy működtek, mint a társadalomban meglévő politikai vagy gazdasági intézmények; mindent átfogó egységesítő feladatokra képtelenek voltak. Semmiféle hierarchikus felépítés vagy parancsuralmi rendszer nem létezett. Egy alexandriai Szerapisz misztériumát követő ‘szent' bölcs ugyanolyan megtiszteltetésnek örvendett, mint a kis- ázsiai Attisz-kultusz beavatási szertartását végző ‘mester'. Ezek a vallási vezetők nagytöbbsége különleges képességekkel megáldott ember volt: sok esetben rendelkeztek a gyógyítás, áldás hatalmával, iskoláik vallásfilozófiai ‘műhelyeik' között a legteljesebb megértés és tisztelet uralkodott. (Még akkor is, ha támadták néha egymás elméleteit.) Nem léteztek közöttük központosított irányító, felülvizsgáló, ellenőrző papi vagy püspöki szervezetek, mert egy pontosan lefektetett vallásteológia kötelező parancsolata is elképzelhetetlen volt. Ezek az emberek egymást és a másik hitét tisztelték ugyan, azonban a társadalomba való beilleszkedésük, sokszor a szabadon szárnyaló bölcselkedéseiknek köszönhetően nem nagyon sikerült. Az ókori történelmet vizsgálva számtalan példát találni arra, hogy pogány és misztikus vallásvezetők, filozófusok, sok esetben zavaróak voltak a hatalom számára; mert az uralom gyakorlóit félelem nélkül bírálták, a császárok isteni mivoltát kinevették, és a Birodalom erkölcsi, etikai rendszerét visszautasították. Az ‘egy Birodalom, egy Császár, egy Vallás' elméletet ilyen körülmények között a gyakorlatba átültetni lehetetlen volt. Az uralkodói szándék azonban nem szűnt meg, csak máshol kell keresni.

A történelem által ‘nagynak' nevezett I. Konstantin (Constantinus) császár [ i.u. 280-337] először az uralkodók közül a kereszténységet választotta birodalma megerősítése végett. Nem választott rosszul! A hatalom szempontjából elengedhetetlen volt, hogy birodalmi vallása misztérium-vallás legyen, mert azok rendkívül népszerűek voltak. Ugyancsak szükséges volt, hogy a vallással együttjáró állandó problémát jelentő misztikus bölcselők ne legyenek benne a képben. Az ortodox kereszténység tökéletesen megfelelt minden elvárásnak a hatalom szempontjából, mert a IV. század elején már rég megtisztította egyházát a mindent megkérdőjelező, állandóan csak bajt keverő filozófusoktól. Ehhez járult a feltétlen engedelmesség, a felső parancs hű követése. Ez Rómának rendkívül imponált. A keresztény vallásban megvolt a központi irányítás is, és azon belül a rangok szigorúan megállapított és betartott sora; ezek felügyelték a ‘külső' misztérium elfogadtatását, miközben elvetették a ‘belső' misztikus tanításokat. Hiába volt népszerűbb és sokkal elterjedtebb Dionüszosz vagy Mithrasz vallása, ezek a mozgalmak képtelenek voltak támogatni a császárt nagyléptékű terveiben, mint pl. a monarchikus önkényuralom kiépítése, birodalmi közigazgatás szétválasztása katonai és polgári hatóságokra. A keresztény Egyház vezető püspökei és a császár között lezajlott tárgyalásoknak és kiegyezéseknek köszönhetően Konstantin 313-ban kiadta a milánói ediktumot, [államfői rendelet] amelyben a keresztényeknek vallásszabadságot és különleges jogokat biztosított. Jelentősnek mondható adományokkal látta el a papságot, a püspökök még a gyakorlati igazságszolgáltatásban is részt kaptak, és gördülékenyen megkezdődött az egyház szoros összefonódása a császári intézményekkel. 321-ben Konstantin császár felvette a kereszténységet [anélkül, hogy megkeresztelkedett volna] egy korábban megtörtént csodás eseményre hivatkozva, ami élete egyik döntő ütközete előtt játszódott le. Elbeszélése szerint a csatát megelőző napon ő és katonái egy fényből álló keresztet láttak az égen, rajta görög felirattal: “ezzel győzöl!” Végül, hogy semmi kétség ne legyen, éjszaka álmában megjelenik Jézus Krisztus, s azt parancsolja neki, hogy készíttessen új kereszt alakú hadijelvényeket hadserege számára. Másnap Konstantin el is készíttette a labarumot, és az új jelvény alatt vívott ütközetet meg is nyerte. Sőt, néhány dicsőítő jelentés szerint az égből is csapatok jöttek le megsegítésére. Ha hihetünk a császárnak, akkor megtérését nem vallási lelki átalakulás idézte elő, hanem egy mágikus haditalizmán, amelyet a szeretetet és békét hirdető Jézustól kapott. Néhány száz év alatt milyen sokat változott ‘Józsua-Jézus' {a felkent} megszemélyesítését körülvevő hitregei elképzelések; Pál apostol evilágon kívüli megváltó-üdvözítő Krisztusából, uralkodók háborúiba beleavatkozó, s azokban pártot foglaló Jézus lett. A szóbanforgó kereszt azonban nem a mindenki által jól ismert kereszt, amely a katolikus templomok tornyán látható, hanem az ókor tudós pogány írnokai, papjai, szerzői által használt: ‘chi-rho' monogram. Mikor e tudós férfiak [néha nők] jövendölések, jóslatok, isteni ígéretek, szent emberek próféciáinak papiruszra írt tömkelegét olvasták, tanulmányozták, a lap szélére vagy aljára – a tartalom mondanivalójának megfelelően – jeleket, monogramokat rajzoltak ill. pecsételtek. A ‘chi-rho' monogramot minden jelentősebb ókori kultúra ismerete, használta; amivel is a jóval kecsegtető, pozitív ígéreteket tartalmazó fejezeteket jelölték meg az ősi írásokban. A ‘chi-rho' két görög betű kiejtése végeredményben a görög ‘chreston' szó rövidítése, aminek a latin ‘auspicium' – ‘kedvező előjel' – a pontos megfelelője. A régi pogány mágikus értelemmel bíró jelet a császár keresztényesítette; jelvényeken, érmeken, stb. szerepeltette, miáltal egy új keresztény értelmezést ültetett be a köztudatba: ‘Jézus Oltalma' fogalommal felruházva.                                 

Keresztkoszorúval övezett Khi - Rho monogram

Konstatin híres labaruma, [hadijelvény] amit állítólag Jézustól kapott álmában. Az ábra magába olvasztja a későbbi keresztény kereszt jelképét és az ősi misztikus ‘chi – rho' monogramot. Az ő idejében a szimbólum tisztelete elfogadható volt a pogány misztika és a kereszténységet követők számára egyaránt.

Konstantin természetesen sosem gondolta komolyan a kereszténységet, nem lelkivilágának a kivirágzása vezette őt a kereszténység világába, hanem politikai éleslátás, amely egy megbízható szövetségest állított a császár oldalára. Igaz, bőkezűen támogatta az Egyházat; a papokat fölmentette az adófizetés alól, templomokat építtetett, zsinatokon vett részt, de a másik oldalon megtartotta a ‘Pontifex Maximus' [legfőbb pap] pogány címet, a győzelmei megörökítésére emelt emlékművén Jézus neve nem szerepelt, csak a megszokott, népszerű pogány patronoknak szólt a dicsőítő hálaadás. A hosszú hadjáratokat, háborúkat követő időszak után, mikor is visszatért Rómába leborult Héliosz isten Fórumon álló monumentális szobra előtt, és annak lábát megcsókolva hálaáldozatot mutatott fel a pogány istennek. Később pénzt veretett, melyen Héliosz isten mellett a saját képmása látható. De a császár pogány megnyilatkozásait se vegyük túl komolyan, mert azokat nem tisztalelkű ájtatosság vezérelte, hanem inkább babonás félelem. Csak akkor tisztelte ősei vallását, amikor az nagyon megkívántatott, de annál szívesebben fosztogatta a gazdag pogány templomok kincstárait, hogy legyen miből fedezni a keresztény templomok építésének költségeit. A hivatalos rablás miatt zúgolódó pogányokat folytatólagosan hátrányosan megkülönböztető rendelkezésekkel sújtotta. Megtiltotta, hogy a pogányok otthon magánáldozatokat bemutassanak s az áldozást a templomokra és a nyilvános istentiszteletekre korlátozta. 326-ban pedig elrendelte, hogy az omladozó pogány templomokat nem szabad újjáépíteni, nem engedte meg, hogy a pogányok új istenképeket állítsanak fel, pogány templomokat záratott be, uralkodása végén pedig általában betiltotta az áldozást.

Konstantin uralkodásának idejében a keresztény Egyház látszatra egységesnek tűnt; a zsidó ‘megváltó' Isten-fiú csodás eljövetele és feltámadása az udvar és a hatalom által támogatott valóság lett, hittana és annak tételei köré formálódott az egész Birodalmat behálózó rejtett erő, egy új világvallás hódításra-uralkodásra törekvő képessége. Csakhogy a külszín harmóniája mögött ott húzódtak a szakadék árkai, amelyek elválasztották nemcsak a gnosztikus-keresztényeket az ortodox-keresztényektől, hanem az ortodox-keresztény gyülekezeteket is a meg nem értés, vádaskodás, egymást eretnekséggel vádoló magatartás, kiátkozásokkal, kitagadásokkal tarkítva jellemezte. Tanításaik homályos különbözőségét úgy is tekinthetjük, mint a korai keresztény eszmék sokszínű értékes rétegeződését, vagy mint az ortodox doktrínák kínkeserves hatalomra való törekvését. Ebben az időben, még mindig nem létezett egyformán elfogadott hittan, miképp még egy összeszerkesztett Biblia sem létezett, és így nem csoda, hogy ma már természetesnek tűnő alaptanításokban sem jutottak közös nevezőre. Vegyünk sorra néhány ‘tan-fejlődés' folyamán felvetett teológiai eltérés, amelyekre direkt, vagy indirekt módon a több évszázados pogány és gnosztikus hagyomány rányomta a bélyegét. Nehéz volt mitológiából történelmet csinálni, és még nehezebb volt annak Krisztusa köré egy teljesen új teológiai környezetet kialakítani. Ha Krisztus a Logosz [világtörvény] ill. Isten lényének a megnyilatkozási formája, akkor a kérdés az, hogy öröktől való-e vagy csak időben keletkezett, teremtetett-e vagy nem teremtetett. Nemzetett-e vagy nem nemzetett, teljesen egyenlő az Atyával vagy kisebb nála, egy-e vele vagy különbözik tőle. (Tudniillik, ha örök, akkor nem nemzetett, és ha nemzetett, akkor nem lehet öröktől fogva való.} Mária szűz- fogantatása vagy a Szent Háromság mibenléte szintén éles vitákra adott lehetőséget, akárcsak Jézus ‘üdvösség közvetítővé' történő átalakulásának pontos időpontja: mikor is történt az isteni hatalom elnyerése, ami által Krisztus lett. A különböző tanítások itt is jelentősen eltértek egymástól. Tehát vagy a születésénél, vagy a megkeresztelésénél, vagy a feltámadásánál következett be a misztikus eggyé válás. És megint voltak olyanok, akik szentül hirdették, hogy Jézus az öröktől létező Krisztus, az Atya reinkarnációja. Idesorolhatjuk a számtalan gnosztikus-keresztény felekezet misztikus felfogását; miszerint a szentírásokat allegorikusan kell értelmezni, amelyekben Krisztus történelmi szerepe lényegtelen, csak a belső, a követendő rejteki igaz út a helyes, aminek segítségével az ember képes véghezvinni saját megváltását, következésképpen Jézus Krisztussal egyesül, vele eggyé válik. De ezeknél kisebb, jelentéktelenebb hittani kérdésekben is, sokszor eltúlzott szőrszálhasogató vitákban kötötték a korai atyák az ebet a karóhoz; értelmetlen haragot, abszurd elméletek egész sorát szülve.

Ez a fajta hozzáállás a császárság érdekeinek nem felelt meg, aminek orvoslására Konstantin 325-ben összehívta a niceai [magyarosan Nikea] zsinatot. A több mint háromszáz megjelent püspök előtt a hatalom világosan felvázolta a császárság elvárasait. Olyan ‘krédó' [hitvallási formula] elfogadása volt a császári követelmény, amiben mindenki megegyezik, és aminek a gyakorlatban való átültetése után minden keresztény gyülekezet számára kötelezővé válik. Ezen hitvallási formulák megkérdőjelezése, tagadása a törvény szemében bűnnek számít és mint olyan, szigorúan büntetendő. A császár, személy szerint viszolygott mindenféle teológiától és filozófiától, de még is részt vett a zsinaton; sőt beszédében nem röstellt egy a keresztények által írt hamisítványból idézni, amely a ‘Pogány Szibilla Orákulumja' címet viselte. Ezen ‘ősi' jóslat szerint Jézus eljövetele már a földi születését jóval korábban megjövendölte Szibilla papnő. A zsinaton megjelent püspökök szentesítették és dogmává nyilvánították a ‘szűztől való születés csodáját', továbbá Jézus valóban megtörtént keresztre feszítését Pilátus helytartósága alatt. Zsinati határozat volt továbbá, hogy kötelező szentírási szövegeknek ismerték el a Tóra, népszerű nevén az Ószövetség írásainak túlnyomó részét. A listát folytatva, az elfogadott krédó szerves részét alkotta az a tétel, hogy az Atya és a Fiú egyazon természetűek, tehát a Fiú egylényegű az Atyával… Jézus leszállt a mennyekből, testet öltött és emberré változott… Szenvedett és harmadnapra feltámadott, felment az egekbe, és onnan eljő ítélni eleveneket és holtakat. Az elfogadott hitvallást nyilvánosan csak két püspök ellenezte. Egyiket – Áriust – a zsinat ott melegében rögtön ki is átkozta követőivel egyetemben. A császárt nem érdekelte az a tény, hogy még korábban, végighallgatta Árius bölcsességeit és akkor neki adott igazat, most azonban elrendelte, hogy Árius híveire a Porphyrius és hívei ellen hozott törvények hatálya kiterjesztessék. Mint a kereszténység ellenségeit, büntessék meg őket, s akiknél Árius könyvei találtatnak, halállal lakoljanak. Konstantin császárt, aki végig elnökölte a zsinatot, annak emelkedett szentséges szelleme nem nagyon járta át, mert miután visszatért a császári udvarba, megölte feleségét Faustát és saját fiát, Kriszposzt. Minden képmutatás ellenére hitetlen, kegyetlen uralkodó maradt, aki a végsőkig ¬– pontosabban halála napjáig – halogatta megkereszteltetését. Evvel a taktikával tovább tudott gyilkolni, kegyetlenkedni és az utolsó órában felvett keresztséggel mégis úgy érezte, hogy az örökélet biztosítva van számára a mennyországban. Talán az igazi hajtóerő, ami a császárt a kereszténységhez vezette: édesanyja Heléna buzgó keresztény hite lehetett.

Heléna jócskán bűnrészes volt Konstantin felesége Fausta meggyilkolásában, amiért önkéntes száműzetésbe kellett vonulnia. Száműzetését arra használta fel, hogy bejárja az Evangéliumok történetének színhelyeit, a ‘Szentföldet'. Már ‘bolyongása' kezdetén Jeruzsálem mellett mesében illő könnyedséggel megtalálta mind a három keresztet, melyekre Jézust és a két latrot felszögezték. Ez valóban csodával határos esemény lehetett, ha figyelembe vesszük, hogy két és félszáz évvel korábban a Rómaiak ezrével feszítettek keresztre zsidókat a háborúkat követő megtorlások folyamán. Heléna azonban mégis megtalálta az ‘eredeti' kereszteket, és azok darabjait szent ereklyeként szétküldte a birodalom minden részébe. Ezért a fantasztikus felfedezésért Helénát a Katolikus Egyház szenté avatta, és hivatalosan Szent Heléna az ‘Igazi Kereszt Megtalálója' címet nyerte el. Konstantin templomot emeltetett édesanyja csodás felfedezésének a színhelyén, hogy örök emléket állítson anyja keresztényi buzgalmának. Említésre méltó még a Nagy Konstantinnal kapcsolatosan, hogy Róma központjában a mai Vatikán helyén bazilikát építtetett Szent Péter állítólagos sírja fölé. Síremlék azonban ott sohasem volt, de a hely mindig is kiemelkedően fontos pogány kultikus központ volt, és ott a IV. század elejéig Mithrasz temploma állott, míg azt lerombolva helyet csináltak az új hit új istenének. A IV. század közepe táján hivatalos vallássá előléptetett kereszténység fénye egyre inkább ragyogott; császári pártfogásban részesült, kiváltságos jogokat élvezett, vagyona és világi hatalma egyre gyarapodott.
Egy valamivel azonban nem rendelkezett: nem volt történelme! Ami volt: Evangéliumok egymástól eltérő szövegei, különböző egyházi szerzők levelei, művei pl. cselekedetek, imák, magyarázószövegek, és mindez többször átírva, megmásítva a szerző vagy a másoló vallásos beállítottságának megfelelően. Léteztek még védő - és vitairatok, apokrif és gnosztikus művek amelyek nagy többségével a korai atyák – szegényes teológiai felkészültségük miatt – nem is tudtak mit kezdeni. Hiányzott egy összefüggő rendszerezett egyházi történelem, hiányzott, és mindmáig hiányoznak az azt egységessé formáló szereplők is. Nem volt fellelhető semmiféle kortárs feljegyzés, hivatalos könyvtári adat, olyan kútfő, amely személyes történelmi bizonyságot vallott volna, - tehát személyesen ismerte volna Jézust vagy tanítványait. Nagy történelmi üresség tátongott a római püspökség [akkor még nem pápaság] Péter apostol állítólagos római tevékenysége utáni évtizedekben. Nem találtatott semmi kézzelfogható feljegyzés nem csak Péterről, hanem az őt követő püspökökről sem, egészen I. Kelemenig [i. u. 100 körül] Ez azt jelentette, hogy nem volt töretlen egyházi folytonosság, hiányzott Péter utódja, aki személyesen ismerte volna Pétert. De mindezek ellenére nem volt mese: a katolikus Egyház biztosan hihető hittanához szükségeltetett egy olyan történelem, amely alátámasztja azt a hozzáállást, hogy itt nem mitológiai istenségről van szó, mint az összes többi hasonló esetben, hanem megtörtént csodás történelmi események sorozatáról. Euszébiosz püspökre [265-340], Konstantin császár bizalmi emberére hárult az a feladat, hogy megírja az Egyház hivatalos történelmét. Abban az időben a római Birodalom minden kulturális központjában létezett könyvtár; iskolák, magánszemélyek, vallási közösségek sokszor rendelkeztek több száz vagy ezer kötetes könyvtárral. Az ókori történész tehát bőven találhatott kutatás céljára felhasználható anyagot; a régi idők papiruszra írt bizonyságait akkor még nem perzselte a fanatikus gyűlölet tüze. Euszébiosz atya előtt igencsak nehéz feladat állt, mert már korábban élt egyházatyák átvizsgálták, áttanulmányozták a fellelhető könyvtári anyagot, és majdnem kétszáz éves kutatás után a kihalászott hiteles adatok nagyon soványnak bizonyultak. Művét megdöbbenve olvassa a mai történészek nagytöbbsége. 

Pártatlan, modern valláskutatók rendkívül lesújtóan nyilatkoznak Euszébiosz munkájáról. „…gyötrő kínokat kiváltó írások, melyekben nem minden értékes, és nem minden igaz“. [ R. Lane-Fox, Pagans and Christians.] “Az első alaposan becstelen és igazságtalan történésze az ókori világnak”. [J. Bruckhardt, Life of Constantin.] “…őszinteséget kizáró, tudatosan adatokat meghamisító, …szándékosan félrevezető történetírása önző módon lelkiismeretlen”. [W. Kingsland, The Gnosis.] Mindezek ellenére a későbbi korok egyházi írói mind a mai napig mint hiteles kútfőt használták és használják Euszébiosz könyveit saját ‘egyháztörténelmi' szerzeményeik alátámasztására. Nincs is más lehetőségük, egész egyszerűen azért, mert az ő kétséges szerzeményén kívül más e témával foglalkozó történelmi munka nem létezik.

Euszébiosz ‘történeti' munkája keretének öt pontból álló irányvonalat szabott ki. [1] Bebizonyítani a püspökök egymást követő töretlen sorát: Szent Pétertől végig, egészen őhozzá Euszébioszig. [2] Gnosztikusok szünet nélküli támadása, becsmérlése, ostorozása. [3] Részletesen kidomborítani és kihangsúlyozni, hogy a Jézus elleni ‘összeesküvésért' a zsidó nép teljes egészében felelősségre vonható, mert mind cinkosok voltak a tragédiában. [4] Kiemelni a korábbi idők keresztény üldözését és az avval járó szenvedést. [5] Megörökíteni a mártírok hősiességét. Írásait áthatja az erőlködés: bizonyítani akarja, hogy a kereszténység isteni eredetű intézmény, ezért tudott minden viszontagságon diadalmaskodni. Apologetikai munkáiban azt tanítja többek közt, hogy a zsidók filozófiája felette áll ugyan a pogány filozófiának, de a zsidó bölcsességek csak előkészítő jellegűek voltak és csak a kereszténységben kapták meg igazi értelmüket. Az apostoli keresztény püspökök kitalált listáját átmásolta egy korábbi Irenaeus atya által hamisított listáról, és ahol abban hiányt érzett, oda ő is odahamisított, odaköltött egy-két sosem létezett korai püspököt, hogy a simán gördülő folytonosság még hihetőbbnek tűnjék. Élesen eltúlozza a keresztények szenvedését és üldöztetését. Több jól ismert és kevésbé ismert pogány mártír történetét, legendáját egész egyszerűen átköltötte. Keresztény vértanúsággá átformálva azokat úgy mutatja be, mintha azok szereplői mind ortodox Jézus követők lettek volna. A Róma vasöklétől elszenvedett zsidó tragédiát nyugodt megelégedéssel taglalja; „megkapták amit megérdemeltek“ alapon, azért mert megölték a Megmentőt, az Isten által küldött Megváltót. Jézus jeruzsálemi követőinek megmenekülésére összeállított egy badar történetet, miszerint Isten személyesen figyelmeztette a hívőket az elkövetkezendő pusztulásra, így azoknak volt idejük a szomszédos Pellába menekülni, aminek köszönhetően túlélték a véres megtorlást. Ennél a résznél a tudós püspök ellentmondásba keveredik, mert máshol világosan megírja, hogy korábban élt egyházatyák, akik elmentek Jeruzsálembe, megkeresni az eredeti Jézus követők gyülekezetét, ott egy gnosztikus beállítottságú ‘Ebionita' néven ismert szektát találtak csupán. Euszébiosz nem vette a fáradtságot, hogy megmagyarázza a saját ortodox Egyháza hittanítása és az Ebioniták hitvallása között tátongó jelentős eltéréseket. Szardisz püspöke Melito [i.u. 160 körül] elment Jeruzsálembe, és ő tudósit először az Ebioniták ‘Jézus Misztériumát' követő felekezetéről. Megemlítenék néhány hitvallási eltérést, amelyek valóságával Euszébiosz tisztában volt, ám azok jelentőségét magyarázatra elégtelennek tartotta. Az Ebioniták tagadták Jézus isteni eredetét, tagadták a szűzön fogantatást, és Jézust átmeneti Megváltónak tekintették csupán. Hogy mennyire gátlástalan volt Euszébiosz atya egyháztörténeti munkájában, arra rögtön ott a példa könyve elejetáján, ahol egy ‘igazi' levelet közöl Edessza város királyától Abgar Uchamátol [Fekete Abgar]. A „levélben” a király különböző Jézusról szóló történetek hallatán elismeri Jézus isteni mivoltát és könyörögve kéri Jézust, hogy őt látogassa meg városában. Utána következik egy másik levél, amely válasz Abgarnak, és amelyet személyesen maga Jézus írt. Jézus a válaszlevelében örömét fejezi ki, hogy Abgar hisz benne anélkül, hogy valaha látta volna. Elmagyarázza továbbá, hogy képtelen a királyt meglátogatni, mert számára a küldetése beteljesedése a fontos, azt kell végig csinálnia, miképp az elrendeltetett. Megígéri Abgarnak, hogy miután ő fölmegy a mennyekbe, akkor elküldi majd egyik tanítványát a királyhoz segítőül.… Euszébiosz egyháztörténeti munkája ilyen fantasztikus vonalon folytatódik tovább: Taddeusz, a tanítvány megérkezik Edessza városába és elkezd gyógyítani, csodákat mívelni. Abgar magához hívatja, majd megkérdi tőle: „Te vagy-e Jézusnak az Isten Fiának tanítványa, akinek eljövetelét hozzám, ő már előre megígérte? “ – Majd később így folytatja, - „Oly erősen hittem benne, hogy egy hadsereggel akartam odamenni, elpusztítani a gonosz zsidókat akik őt keresztre feszítették“…Taddeusz ráteszi a kezét a királyra aki ettől rögtön meggyógyult, továbbá sok más embert is csudásan meggyógyított és amikor a király arannyal akarja megjutalmazni, akkor ő azt visszautasította. Euszébiosz írását olvasva érthetővé kell, hogy váljék, itt nem igazi történelemről van szó, ill. nem azonos a ‘profán' [világi] történelemmel. A jelenkor ortodox bibliológusai még ma is szívesen idézgetnek Euszébiosztól mondanivalójuk alátámasztására, és szerintük az író tollát ez esetben is Isten kinyilatkoztató akarata vezette, és történetei belesimulnak az ókor eseményeibe. Nos, épp itt van a probléma – nem simulnak bele! Korábbi atyák levelei, tanulmányai írásai, amelyekre hivatkozik, a legtöbb esetben már többször átírt hamisítványok, hol sok esetben a szerzőkről csak annyi adatot tudunk amennyit később élt atyák odaköltöttek az összkép harmóniájának kikerekítése érdekében. Megtörtént eseményeknek szánt mondanivalóját, történeteit mint pl. Jézus ‘eredeti' tanítványai térítése, cselekedetei, korai püspökök buzgó vallásos szervezkedése, stb. más egyháztól független pogány munkákkal feljegyzésekkel alátámasztani, hitelességüket megerősíteni képtelen. Pogány és gnosztikus szerzők szégyentelenül gyártottak ‘történelmet', írásaik hemzsegnek a gyógyító, csodatévő, üdvözítő, 'Igaz Ember' hihetetlennek tűnő történeteitől, ám azokat mégis mindig mindenki allegorikusan értelmezi. Szerzőik meg sem próbálták például Dionüszosz történetét összekapcsolni Periklész korával, és sosem állították, hogy oly levelet birtokolnak, amelyet személyesen Dionüszosz írt volna. Keserves futóhomokra épített történelemteremtés vergődik végig Euszébiosz művén; mindenáron bizonyítani akarja, hogy az Evangéliumok, Cselekedetek, levelek hitelesek; tényleg beteljesedtek a régi zsidó próféciák és Jézus Krisztus története nem mitológia. A sok „bizonyíték” között ott található Agbar levélváltása Jézussal, és az ‘eredeti' tanítványok testamentumai. Mai modern, Euszébioszt olvasó ember lehet akármilyen rosszallóan bíráló a szerzővel szemben, ám kortárs ortodox keresztény hívők számára a mű maga volt a rendszerbe szedett tökéletesség, ami mellett a kisebb jelentéktelenebb hamisítványok igazán eltörpültek. Mentségül lehet felhozni Euszébiosznak az akkori szellemi légkört, melyben természetesen elfogadott volt a vallásokhoz kötődő szöveghagyományok állandó változtatása a különböző korok, helyzetek kívánalmainak megfelelően. De néhány szerző, csak úgy a szabadjára engedett képzelet segítségével tovább kerekíthette a történetet, valódi történelmi személyeket felhasználva, sokszor figyelmen kívül hagyva állításuk képtelenségét. Euszébiosz sok ilyen munkát olvashatott, amelyek vakmerő állításai bátorságot adtak saját mesemondó képessége kibontakozására.

Nézzünk meg néhány példát a korai atyák ilyen irányú írásaiból. Tertullianus atya a II. évszázad végén már úgy ír Pontius Pilátusról, mint aki a szíve mélyén keresztény volt. A szerző szerint Pilátus vitte elsőnek a hírt Rómába, hogy Jézus valóban isteni eredetű és így isteni csoda történt. A dramatikus vallomás hatására Tiberius császárt úgy megszállta a szent akarattevés, hogy Jézus szobrát azonnal az istenek panteonjába akarta beállítani, ezt azonban a gonosz pogány szenátus megakadályozta. A sokat olvasott Tertullianus tudhatta volna, hogy Tiberius császár szívből utált minden vallást, filozófiát, vallásos áhítatot maga körül sosem tűrt meg. A szerző mégis, ennek a velejéig romlott császárnak tulajdonít egy sohasem létezett keresztényeket védő rendeletet. Tertullianus fantáziáját alapnak használva készült később az u.n. ‘Pilátus Jegyzőkönyvei' című irat, amely megint csak alapot szolgáltatott egy másik ügyetlen hamisítvány összeszerkesztésére. Ez ‘Nikodemosz Evangéliuma' cím alatt került be az egyházirodalomba. Ebben a kései Evangéliumban Pilátust már vasra verve hurcolják Tiberius császár elé, ahol a palota nagytermében a pogány istenek szobrai mind ledőlnek, amikor a császár kiejti Krisztus nevét. A császár mérgében halálra ítéli Pilátust, amiért az képtelen volt időben meglátni, hogy Jézus az igazi Megváltó, és hagyta őt elveszejteni. Azonban a kivégzés előtt csoda történik, mert ekkor Jézus hangja hallatszik a mennyekből. Jézus megígéri Pilátusnak többek között, hogy őt maga elé fogja idézni a ‘második eljövetelnél'. Ezek után Pilátus fejét veszik, de lelkét az Úr egyik angyala felkarolja és egyenesen felviszi a mennyekbe. A fenséges, nem mindennapi látványtól Pilátus feleségét Proklát a szent boldogság extázisa járja át, miáltal ő is meghal ott helyben és követi férjét a mennyek országába. Ilyen és ehhez hasonló Pilátus történetek hatására a Kopt Egyház szentjei közé avatta ezt a brutális helytartót, naptárukban saját ünnepnapot biztosítva számára; június 25-e, mely napon az ő tiszteletére szólnak a zsolozsmák a Kopt templomokban és kolostorokban. Pál apostol eredeti írásai a második évszázad vége felé már szintén alapos ‘gyógyító' ill. helyesbítő átírásokon mentek keresztül, hogy jobban érthetőek legyenek az egyszerű hívő számára. Új leveleket szerkesztettek, melyek közül több bekerült az Újtestamentumban, míg megint mások csak az egyházirodalom színes rege-kavalkádját gazdagították. Említeném itt azt a nyolc levelet, melyeket állítólag Pál apostol írt Senecának, a híres filozófusnak, és azt a 11. levelet, amelyet Seneca válaszként írt Pálnak. Természetesen a valóságban ilyen levelezés nem létezett; Seneca nem hallott Pál apostolról, kereszténységről, mozgalmaikról sem tudott. Mégis, az egyik ő nevében írt levélben a kereszténység felvételéről beszél és megígéri Pál apostolnak, hogy őt az uralkodói udvar hivatalos igehirdetőjének fogja beajánlani. Későbbi évszázadok keresztény atyái az egyház dicső felvirágozása közepette, sajnos elfogadták és komolyan vették az ilyen sületlen, otromba hamisítványokat, amire ott a példa, hogy Szent Jeromos [i. u. 342 – 420] ennek a hamis levelezésnek köszönhetően Senecát is besorolta katalógusában a keresztény szentek közé. Jusztinosz a ‘vértanú', antioki Ignác, római Kelemen és más korai egyházatyák nevében sorra íródtak a hamisított levelek, és a IV. évszázad végére minden jelentősebb gyülekezet büszkélkedhetett jó néhány ilyen ‘eredeti' gyűjteménnyel. Átgyúrták Órigenész atya munkáit is, hogy kevesebb gnoszticizmus és több ortodoxia csengjen ki belőlük. Vallásos áhitat képzelődése sorra teremtette a szenteket, mártírokat, sokszor régi pogány mitológiai alakokat formálva át létező keresztény hősökké. A mai napig úgy tanítják pl.; Péter apostol elment Rómába az igét hirdetni, és ott fejjel lefelé keresztre feszítették. A történet másik fele azonban hiányzik; nincs semmilyen adat az általa alapított gyülekezetről, tanítványai nevét nem ismerjük, állítólagos síremlékét, ill. sírját a régészet nem találta meg. Pogány szenteket, isteneket és pogány vallásirodalmi munkákat szabadon, önkényesen keresztényesítettek, hogy velük támasszák alá a gazdag fényes keresztény múltat. A korábban említett ‘Pogány Szibil Orákulumja' hamisított munkán kívül, tudunk még egy másik híres „valódi” iratról, amely ‘Orfeusz Testamentuma' néven ismeretes; ebben Orfeusz megtagadja saját korábbi pogány – gnosztikus világszemléletét, mert belátja, hogy a kereszténység fényében az csupán sötét tévelygés. Ismeretlen szerzők jelentős hozzátoldásokat iktattak az alexandriai Philon munkáiba is, sokszor esetlenül, ügyetlenül, nem törődve azzal, hogy milyen könnyen észreveheti a hozzáértő szakember, hogy mi az eredeti és mi a hamisítvány. Az egyik ilyen toldozott fejezetben olvashatjuk, hogy Philón személyes megbeszéléseket folytatott János apostollal vallási törvényekről, és ismerte Szent Pétert, sőt, találkozott vele! De igazuk van azoknak is akik áldják és dicsérik a Philón írásait meghamisító ortodox atyákat, mert épp ezeknek a hozzáírásoknak köszönhetően maradhatott ránk egy elég gazdagnak mondható gyűjtemény a nagy filozófus munkáiból. Ha nem lettek volna a hamisítók, Philón munkái sem kerülhették volna el a biztos máglyatüzet. 

EPILÓGUS

„A költők nem győztek, és a filozófusok megadták magukat“ (Umbberto Eco)

A IV. évszázad végefelé sötét felhők kezdték el beborítani a Birodalom egét. 391-ben Theodóziosz császár ediktumában az összes pogány templom bezárását elrendelte. Alexandriában, hol mindig, a tudás legfényesebb lángja világított, ott most a vak gyűlölet még sötétebbre festette az eget, mint máshol. A városban található Szerapisz templom gazdag könyvgyűjteménye messzi földön híres volt. Gazdagságát Eumenész, Pergamus királyának köszönhette, aki i. e. 40 körül neki ajándékozta páratlan magánkönyvtárát Atoniusnak és Cleopátrának. Szerapisz templom nem csak otthona volt mintegy 30.000 iratot kitevő könyvtárnak, de egyben kultúrközpont, főiskola, másolóműhely szerepét is betöltötte. A császári rendelet után, Alexandria fanatikus ortodox püspöke, Theophiliosz, dührohamában a templomot földig romboltatta, könyvtárát elégette. Helyére keresztény templomot építetett a sosem létezett 'nemes mártír seregek' emlékére. Theophiliosz utódja, a szenté avatott Cyril (Kürillosz), ez a betegesen bigott 'talibán' - nem akart szégyent vallani erkölcstelen elődje emléke előtt – és 415-ben ortodox csürhéjével meggyilkoltatta Alexandria utolsó bölcs tanítónőjét, Hüpátiát, a matematika és filozófia professzora, Theon lányát.Krisztus szeretetétől átitatott keresztény papok elevenen széttépték Hüpátiát, kinek mártír halálától számítjuk a gondolatszétzúzás több mint ezer évig tartó terrorját.
 

Kapcsolódó írásom:http://adalek.blog.hu/2011/04/12/a_romai_birodalom_bukasa_es_a_keresztenyseg