Orfeusz - Padló mozaik egy Jeruzsálemi templomban - ötödik évszázad 

Nem lehet pontosan meghatározni az évet vagy évtizedet, mikor is a bibliai evangéliumok üdvtörténete és tanítása szó szerinti dogma lett, pontosan lefektetett doktrínákkal (instrukció) megerősítve. A keresztényvallás ellentmondásokkal teli hittanának elterjedése, akárhonnan nézve is elkerülhetetlen volt, egészen egyszerűen azért, mert megvolt az igény a babonás, és hihetetlen csodákkal megtöltött valláskuszaság iránt. Az isten-császárokat leszámítva, minden pogány és misztikus isten népszerű, vagy néha népszerűtlen legenda ‘terméke’ volt; hús-vérben sosem létezett hősök, akik csak egy adott vallásrendszer képletes tanításában voltak valósak. Természetesen az ókori kultúrák túlnyomó részénél az egyistenhit általánosan elfogadott gyakorlattal bírt, még abban az esetben is, ha az egyetlen istennek több arcot adtak, kiemelt tulajdonságokkal gazdagították, mindez csupán az emberi képzelet szárnyalása volt, amitől még nem feltétlenül lettek politeisták. Ötszáz évvel Krisztus előtt a bölcs Xenophanész már világosan kifejtette: „Egy Isten létezik, mindig és mindörökké, aki mindenható tudatával mindent irányít.” De többek között Empedoclész, Mellissus, Heraclius, és a Püthagorászok is ugyanezt vallották. Budge Wallis, 'Egyptian Religion' című művének egyik idézett himnuszában olvashatjuk: „Egy az Isten, és semmi más nem létezik Rajta kívül. Ő az egyetlen a mindenségnek teremtője. Isten kezdettől fogva létezik, és Ő maga a kezdet...” Kelszosz mondja: „Semmit nem számít, hogy ki miként hívja a magasságos Istent - hány nevet ad Néki vagy, hogy görög, indiai esetleg ősi egyiptomi néven szólítja meg Őt.”

Az egyetlen Isten százféle alakban különböző 'szerepük' szerint fejezte ki az emberek vágyát, félelmét; voltak segítő, orvosló, természetet megújító termékenységi istenek, és voltak megváltó istenek is, akik az örök üdvözülés reménységét képviselték. Misztikus megváltó istenhősök, mint Orfeusz, Attisz, Szerapisz, stb. több eszmei jelentést betöltő fontosságuk ellenére a rejtett értelemben mindig, mint az ember megváltását szimbolizáló legenda alakokként voltak értelmezve. Csodatételeik, haláluk, feltámadásuk nem volt a történelem egyetlen időszakához sem kötve, mint ahogy legendáikban csak képletes földrajzi helyhez kötődés létezett. Kultikus tiszteletük köré formálódott ünnepi szertartások, és a misztikus játékok elvont szimbolikája szintén kétségtelenné tette a követők számára, hogy a megváltó hősök csupán a legendavilágában léteznek. A hellén szellemiség vívmányait átvevő zsidóság Józsua-Jézusa is ilyen nem-evilági Isten-Fiú, messiás-küldött értelmezést nyert egészen a II. század közepéig.

Márk Evangéliuma, majd az azt követő másik három evangélium hatására mindez folyamatosan, és elkerülhetetlenül megváltozott. Nem csak egyes zsidó vallási köröknek, de nagyon sokaknak a pogányok közül is szükségük volt olyan hitrendszerre, amiben a hihetetlen csodák sorozata jelentette a megtörtént valóságot, olyan események, melyek ellentmondásos lehetetlenségeiben rejlett a misztérium. Az ilyesmire beizguló egyéneknek nagyon megtetszhetett pl. a több napos fizikai halálból való testi feltámadás, vagy a szűzön történő fogantatás. Tertullianus, (i. u. 160- 220) az ortodox felfogás elkeseredett védelmezője írta ezekről a csuda mesékről a ‘De Carne Christi’ c. munkájában, hogy „el kell hinni, mert annyira abszurd!” A test fizikai feltámadásához erősen ragaszkodó kereszténységet, több antik gondolkodó materialista irányzatnak vélte, - vallásos tetetésnek -, melyben az idealizmus csak látszat. Hasonlóan a nagy ázsiai vallásokhoz, a görög-római kultúrkörben a lélekvándorlás {reinkarnáció} elmélete elfogadott volt, mert mikképpen a természet is mindig újjászületik, úgy a lélek is új testbe vándorolva él tovább. A misztériumokban beavatást nyert bölcs Plutarkhosz írja az 'Erkölcsi Iratokban': „Tudjuk, hogy a lélek elpusztíthatatlan, és úgy képzeljük el létezését, mint egy ketrecbe zárt madárkát. Minél többet tartózkodik a ketrecben, annál jobban megszokja annak valóságát, hozzászelídül az adott lehetőségeihez, és minden alkalmat megragad, hogy újraélje a testiélet szenvedéseit és élvezeteit.” A gnosztikus filozófus, Bazilidész azt tanította, hogy a gnózis áldásának eléréséig több élet tapasztalata megszerzése szükséges és csak ezek birtoklása után válik elérhetővé a gnózis. Platón, a 'Republika' című munkájában az újjászületés folyamatáról beszél, mikor a halott lelke választhat inni az 'emlékezés forrásából', vagy a ''felejtés kelyhéből'. Ha az utóbbit választja, akkor a bal felé eső ösvényen elindul az újjászületés felé. A misztikus irányzatok 'fellegvárában', Alexandriában az ortodox kereszténység megerősödése után is még sokáig megmaradt a reinkarnáció tényének normatív tanítása, amire példa: alexandriai Kelemen és Órigenész munkássága. Az új vallás zsidó istene elvetette a reinkarnációt, nem csak azért mert ez az eszme nem létezett a júdaista valláselképzelésekben – hanem azért is –, mert ha a lelkek így is, úgyis újjászületnek, akkor feleslegessé degradálódik saját fia brutális feláldozása.

Reinkarnáció, megvilágosodás, gnózis beteljesedésére való törekvés mind kipusztításra ítéltetett démoni gondolatokká váltak a keresztények számára, és természetesen feleslegessé vált minden meditáció, lelkigyakorlat,valamint a lelkiismeret tükrében sem volt fontos többé beletekinteni. Mindezek a dolgok, eszmék, átélések lényegüket vesztették miután a misztikus Józsuából történelmi Jézus lett.

Az újonnan csatlakozó követőknek tetszhetett az a hozzáállás, hogy nem kellett éveken keresztül lemondóan tanulni, elég volt elhinni Jézus történetét, vagy csak úgy csinálni, mintha pontosan mindent elhinnének, és a megbocsájtás, feloldozás, valamint az örök üdvösség máris biztosítva volt számukra. Sokaknak kényelmes volt ez a fajta könnyed hiszékenység – akárcsak ma –, hogy nem kellett idő és energiaigényes meditációs módszerek segítségével a tudást elnyerni, mert munkájuk, üzletük, társadalmi életük általában nem sok szabadidőt biztosított ájtatosságra. Egy olyan közösséghez tartozhattak továbbá, ahol még a vezetők is műveletlen, tudálékosokból kerültek ki, és így nem volt zavaró senki tudatlansága. Sok ostoba figura, akiknek semmi esélyük nem lett volna egy pogány iskolához való csatlakozáshoz boldogan élt a babonás kereszténygyülekezetek által felajánlott lehetőséggel, tovább duzzasztva azok létszámát. A korai keresztény vallás elterjedését még nagyban segítette az a gyakorlat, hogy soraikba befogadták a más vallási áramlatokból kirekesztetteket, és a velük való közösségvállalás sok esetben spirituális testvériséget volt képes kiépíteni. Elvétve voltak olyan közösségek, ahol a lelki egyesülést még tovább építve a gazdagok, fanatikus buzgalmi mámorukban megosztották vagyonukat nincstelen hittársaikkal. A korai ortodox kereszténység csiga-lassú terjedésének ellensúlyozása végett a faragatlan, durva lelkű emberek éppúgy befogadást nyertek közösségeikben, mint a semmirekellő primitív bűnözők, akikben a spiritualitás leghalványabb szikráját sem lehetett megtalálni.

A kifinomult pogány-gnosztikus szellemi intelligencián alapuló közösségekben más volt a helyzet. A gnosztikus szekták közösségei elméletben nyitva álltak mindenki számára, de nem fogadtak be maguk közé durva lelkületű, közönséges, visszataszító, faragatlan erőszakos alakokat. Természetesen nem létezett egy általánosan bevezetett felvételi követelmény, mint ahogy központi irányítás sem létezett. Minden szekta, csoportosulás szabályzata, tisztaságtörvénye, áldozati szertartása stb. eltért, de azért mindenhol volt egy szint amit megköveteltek. Sok görög-római vallásbölcseletet tanító iskola bejárata felett ott állt a figyelmeztetés: ‘Ide csak úgy lépjél be, ha ismered a matematikát!' Ezekben az iskolákban nem csak vallással kapcsolatos dolgokat tanultak tehát, hanem algebrát, matematikát, fizikát, történelmet, verselést, drámákat, és az onnan kikerülő diákok az akkori társadalom színe javát adták. Egy ilyen Püthagorász-Platón szellemű iskola utasította el Jusztinosz ‘vértanú' atyát fiatalabb korában, Rómába érkezése után. Az elutasítás okozta csalódottságban határozta el Jusztinosz, hogy az ortodoxokhoz csatlakozik, és ott fog hozzájutni a babérkoszorúkhoz. Tömegvallássá a gnoszticizmus sosem volt képes kifejlődni, igaz, ez nem is volt a célja. Mindig is a művelt, kifinomult társadalmi elit vallása maradt, ahol az intelligencia és az elmésség volt inkább a mérvadóbb, mint a vagyoni vagy társadalmi állapot. Birodalmi vallássá még kevésbé válhatott, filozófus vezetőrétege sokszor bántó cinizmussal támadta a társadalmat, annak intézményeit, sőt többször a haláltól sem félve a császárságot.

A beavatási szertartás nyitottságával is ugyanúgy álltak a misztikus gyülekezetek, mint a szektákban törvényként {szabályzatként} meglévő elvárásokkal, és az iskolákba való befogadás feltételeivel. Mindenki számára nyitott volt, de mégsem részesülhetett mégis mindenki a beavatás áldásában. Példának hoznám fel az Eleuziszi beavatási szertartásokat, ami nem valami hóbortosoknak kitalált bolondság volt, hanem nagyon is komoly aktus, amiben részt venni dicsőség volt. Néhány híresebb személyt említenék akiket Eleuziszban megérintett a beavatás misztikus tüze; Sulla a diktátor, Marcus Antonius, Cicero, és császárok egész sora, Agustus, Claudius, Hadrianus, és Marcus Aurélius. Az Eleuziszi szertartásokon való részvétel szigorú erkölcsös elvárásokhoz volt kötve, ami alol nem volt kibúvó még a leghatalmasabb uralkodóknak sem. Suetonius, római történész ‘Néró Élete' című könyvében írja, hogy Néró amikor Athénban látogatott szeretett volna részt venni az Eleuziszi Misztérium ünnepi játékokon, és ott a legfelsőbb beavatást megkapni. Mégsem vett részt a szertartásokon, helyette szégyenteljesen visszavonult, mert az ünnepek előtt kihirdették, hogy istentelen, vallásos kegyelettel nem rendelkezőknek tilos a részvétel. Még mindezek tetejébe megtudta, hogy a szertartásokon nyilvánosan meg kellene gyónnia legaljasabb bűnét, hogy saját édesanyját meggyilkolta. 
A második évszázad közepén a Jézus Misztériumát követő szekták hittudományi értelmezése, és világi attitűdje alapjaiban elkezdett egymástól különbözni. Megmaradtak az egyik oldalon a gnosztikusok, míg a másik oldalon az ortodoxia kezdett egyre erősebbé, hatalmasabbá válni. De ebben az időben nem csak a gnoszticizmustól kezdett elfordulni a korai ortodoxia, hanem végbe ment az úgynevezett ‘Páli Fordulat’ is: A keresztény gyülekezetek szakítottak zsidó gyökereikkel, elvetették az aprólékos zsidó rituális előírásokat, károsnak minősítettek a körülmetélést, és a megigazulás útját kizárólagosan a Jézus Krisztusban való hitben jelölték meg. Mérsékelték, illetve feladták a hatalommal való kezdeti szembeállásukat, és a gazdagokkal szemben táplált ellenséges érzületüket, ezáltal szalonképesebbé alakították a keresztény gyülekezeteket. A változó folyamatban természetes volt az eszkatológia tanítás átalakulása is: a korábban közelinek hitt világvégét, távoli időkre helyezték, Krisztus második eljövetelével egyetemben, és Jézus első eljövetelét valóságban megtörténté nyilvánították, ami a gnosztikus felfogástól történő elszakadást eredményezte. A valódi gnosztikus Jézus Misztérium eredeti formáját megtartva tovább virágzott ott ahol megszületett: Alexandriában. Magas színvonalú iskoláiból nemzedékeken keresztül nagy hírű bölcs tanárok kerültek ki, mint Karpokrátész, Bazilidész, Valentinus, alexandriai Kelemen, Órigenész, akik Püthagorász és Platón szellemében tovább tanították a misztériumok rejtélyes tudományát.

Az Antinopolisban fellelt sztélén a pogány isten egyesíti a keresztény, gnosztikus és pogány hitképzeteket; meztelen, egyik kezében keresztet, míg a másikban Dionüszosz szőlőjét tartja. Antinous istenülése után asszociálva lett Ozirisszel, és képletesen kapcsolatba hozták az újjászülető Nílussal. (Stele Antinoopolis, Egyptiptomból. Staatliche Museen, Berlin)

Rómában az egyre inkább megerősödő keresztény felekezetek elkezdték a Jézus Misztérium külső rétegének a dogmatizálását: tanításuk, hitrendszerük lényege a megvilágosodás folyamata helyett áthelyeződött: a feltétel nélküli vak hitre. Olyan vallásintézmény kezdett kialakulni a pogány világban, ami eddig még nem volt. A római Katolikus Egyház kiépítése elkezdődött. A kora-keresztény gyülekezetek vezetői az erős központi irányításra törekedve egyre inkább átvették a parancshatalmon nyugvó római karaktert. Megjelentek köreikben a hivatásos papok, segédpapok, gondnokok, püspökök, akik korábban nemlétező egyházi hivatalokat teremtettek. Nagy többsége ezeknek az embereknek elsősorban egyházalapításban volt érdekelt, pozíciót, vezetőszerepet elnyerni, és onnan basáskodva irányítgatni az alacsonyabb szinten állókat. Itt tudnunk kell, hogy a legtöbb pogány és gnosztikus szektának, - beleértve a Jézus-gnosztikusokat is – nem voltak papjai, egyházi elöljárói, hanem mindig egy híresebb misztikus mester [pátriárka] köré szerveződött gyülekezetük, egymástól független közösségeket kialakítva. A közösség élén álló ‘mester’ lelki irányítást, szellemi útmutatást adott az arra rászorulóknak, de semmifele közvetítő szerepet nem töltött be Isten és a hívők között. A gnosztikus közösségek szerveződésében nem létezett hierarchikus méltóságsor, szinte minden más istentiszteleten más személy töltötte be a szertartásokkal járó szerepeket. Folyamatosan cserélődött a pap, segédpap, templomi felolvasó szerepe, és mindig más áldott, keresztelt, vezette a körmenetet, azonban a beavatás áldását csak a mester adhatta át. A változó beosztásokkal kapcsolatosan Tertullianus atya ekképp fejti ki elégedetlenségét: „Úgy van, hogy az egyik nap ez a püspök, a másik nap meg az, egyszer ez a diakónus, máskor meg a másik irányítja a szertartást. Akármelyik egyszerű hívőre bármikor rábízhatják a papi hivatás betöltését.”

Ez a fajta könnyed rugalmasság jellemezte a gnosztikus vallásfilozófia százféleképpen megjelenő színes sokféleségét is. Minden más jelentős vallást, vallásbölcseletet megértő türelemmel vizsgáltak, és átvettek azokból annyit, amennyi pont megfelelt az állandóan változó, fejlődő felfogásuknak. Az összes misztikusnak mondott vallásirányzat könnyedén beleolvadt az ókori vallásáramlatok nagy többségében; pl. Dionüszosz vagy Attisz követői nyugodtan áldozhattak mondjuk Herkulesnek vagy Apollónak, ha éppen azok patronálását szerették volna elnyerni. Továbbá, minden ellentmondás nélkül kisebb védő-óvó helyi istenségeket, vagy szellemeket is nagy becsben tarthattak, és mindez szépen összesimulhatott a messzi keletről származó Brahmanista, Buddhista bölcsességekkel. A minden dogmát mellékelő misztikus mozgalmak folyamatosan változó szemléletéről Tertullianus atya így panaszkodik: „Akkor változtatják meg a nekik átadott hagyományokat, amikor csak akarják, hangulatuk cserélődése szerint, mert akiktől a hagyományaikat kapták, azok ugyan azt csinálták korábban.” Irenaeus atya gúnyolódva nyilatkozik e témáról: „Minden  nap valamelyikük kitalál valami új dolgot, mert nem veszik maguk között komolyan az olyat, aki nem hozakodik elő mindig valamilyen új elmeszüleménnyel.” Talán ezek a korai ortodox atyák nem akarták észrevenni, elfogadni a gnosztikusok magyarázatát, hogy nem az írásokban fellelhető végtelen litániák sokasága a fontos, - mert azok mind másodkézből kapott leírások –, hanem a személyes tapasztalat útján elnyert tudás élményének az átélése.

Azért azt sem lehet mondani, hogy a korai kereszténység ortodox ‘dogmatizáló’ atyái semmit sem változtattak felfogásuk vonalvezetésén és leragadtak a II. századi kezdetlegességnél. Tanfejlődésnek nevezzük azt a folyamatot, melyben a kezdeti primitív értelmetlenségből egy nehéz zsargonnal ellátott, csak 'klubtagok' számára érthető tudálékos ideológia lesz. A második évszázad közepén, a betűhöz szigorúan ragaszkodó, és ha kell azt átíró ortodox keresztények egy olyan utat kezdtek el járni vallástanuk felfejlesztéséhez, melyben célként tűzték ki, hogy minél jobban elkülönüljenek az összes többi vallásirányzattól. Fejlődésük fontos része volt a velük nem azonosan gondolkodó embertársaik hitvilágának gyalázása, kigúnyolása. A misztikus meggyőződés lényegét, tanítása tételeit kiforgatták úgy, hogy közben kisajátítottak, elcsentek azokból mindent, amit jónak láttak. Lépésről lépésre átértelmezték a saját vallásuk minden részletét, nagyon ügyelve arra, hogy abba csak kiforgatva, megcsavarodva kerüljön át bármi is a pogány, és misztikus elméletekből. Sajátságos furcsa szokásokat, hittételeket vezettek be, és ha néha azokon gúnyolódott egy-egy pogány, akkor a logikus korrekció helyett a dühödt irracionalizmust választva körömszakadtáig védték ötleteiket. Vizsgáljunk meg néhány ilyen lecementezett elméletet.

A pogányok misztikus felfogásában, - hasonlóan a Buddhizmushoz – az ember lelke egy megvilágosodott állapot felé törekszik, mely állapotot többszöri élet ‘helyes’ leélése által érhet el. Bazilidész gnosztikus keresztény atya úgy tanította, hogy a gnózis megszerzése több élet folyamán megtörtént törekvés eredménye. Más gnosztikus iratok, pl. ‘János Titkos Könyve’, ‘Pistis Sophia’, hasonló elképzeléseket tartalmaz a reinkarnáció egyetemes felfogásáról. Evvel szemben a korai ortodox felfogás azt vallotta, hogy a Megváltó halála és feltámadása csak egyszeri megismételhetetlen történés volt, és az emberi élet is csak egyszer átélhető folyamat. Az állandó újjászületés helyett egyfajta babonás fizikai feltámadás-lehetőséget kezdett el hirdetni, amely Jézus ‘második eljövetelének’ beteljesedéséhez volt kötődve, és ami csak azok számára lesz lehetséges, akik mindvégig hittek Jézus Krisztus csodálatos tetteiben, szenvedés-teli halálában, és fizikai feltámadásában. A pogány filozófus, Kelszosz (170 körül) ‘sértő doktrínának’ nevezi ezt az elképzelést, mert szerinte Isten nem ítélheti örök kárhozatra az összes többi teremtményét - ami a nagy többség – és akik egyáltalán nem esnek ebbe a szűk kategóriába.

A keresztény tanfejlődés folyamatában a végidei üdvösségközvetítés is elvesztette az eredeti arculatát, mert azt Jézus már egyrészt beteljesítette az apokalipszis borzalmas kísérete nélkül, de pótlásképpen szó szerint kezdték el tanítani Jézus hamarosan bekövetkező ‘második eljövetelét’. Az Újtestamentumban olvasható Jézus ígérete: „Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, míg sem mindezek meglesznek.” [Luk.21: 32] Ez az elhamarkodottan merész kijelentés később, komoly problémák sorozata elé állította a korai ortodox atyákat. Ahogy telt múlt az idő, úgy kellett mindig újra magyarázni a hívőknek a ‘második eljövetel’ elmaradását, illetve annak dátumát folyamatosan időben kitolni. Hippolütosz atya [i.u.170-236 ] a második eljövetel évét először 202-re hirdette meg, majd mikor ez nem következett be, akkor egyszerűen kitolta az 500-ik évre. Jusztinosz ‘a vértanú’ úgy tanította, hogy az Isten elhalasztotta ‘Szent Fia’ visszaküldését, mert először az egész világ keresztény hitre történő áttérését óhajtja megvalósítani.

Ugyanebben az időben, az ortodox kereszténymozgalmon belül a gyengébb nem, - a nők vallási életének korlátozása, szertartásokon történő részvételük visszaszorítása, és hátrányos helyzetben való elkülönítése egyre jobban dominálóvá vált. Az ‘új’ egyház mindinkább érvényt szerzett és átültette a gyakorlatba a nők alacsonyabb rendűségének téves elméletét. Az őskeresztény gyülekezetek nagy része, akárcsak a gnosztikus szekták a nőket egyenrangú lelki társnak tekintették, akiknek egyenlő esélyük volt magasabb lelki szinteket elérni, a ‘tudást’ megszerezni: Dionüszosszal vagy Jézussal egyé válni. A pogány vallásokban a nők, ha nem is mindenhol, de a legtöbb helyen templomi méltóságokat, aktív szerepeket töltöttek be, és nem volt ez másképp az őskeresztény gyülekezetekben sem. Mélyen tisztelt és nagyra becsült papnőkről, jósnőkről bőven található történelmi feljegyzés, de a nők lehettek ezenkívül gyógyítók, varázslók, tanárok is. Szapphó a görög költőnő, és leánytestvérei Leszbosz szigetén Adonisz Misztérium papnői voltak. Szókratész egyik tanára egy Diotima nevű papnő volt. Alexandriai Kelemen [i.u.150-215] összeállított egy listát, olyan híres nőkről, akiket ő nagyra tartott. A listán szerepelnek költőnők, festőnők, és filozófusok mint, Arignote, és Themiszto. (Arignote, Püthagorász tanítványa több filozófiai munka szerzője, írt továbbá egy misztikus könyvet is, mely ‘Dionüszosz Szertartásai’ címet viselte.) Sok helyen a templomi szertartásokon, ha a nők például külön kört alkotva táncoltak is, vagy külön kórusban énekeltek, mégis egyenlő jogokat élveztek; felszólalhattak, felolvashattak, vezetőszerepeket tölthettek be a felekezeteikben. Valentinien gnosztikus keresztény gyülekezetekben a nők teljes egyenjogúsággal éltek; prófétanők, tanárnők, gyógyítók, igehirdetők, és papnők lehettek. Markion a gnosztikus pátriárka támogatta azt a gyakorlatot, hogy gyülekezetében a nők papnőként szerepeljenek, oltáriszentség kiadásának celebrálását levezessék.

A második évszázad végén már teljesen más képet találunk. Tertullianus atya ‘Eretnekek Elleni Rendeletek’ című munkájában ekképp mennydörög: „Nőnek nincs megengedve, hogy a templomban szólaljon, az sincs megengedve; hogy tanítson, hogy kereszteljen, hogy oltárszentséget mutasson fől vagy, hogy magáénak követeljen akármilyen csak férfiaknak járó egyházi méltóságot, - a papi hivatás betöltéséről nem is szólva!“ Az ortodox püspökök minden olyan keresztény gyülekezetet, ahol a nőknek bármilyen szerepet adtak – rögtön eretnekséggel bélyegeztek meg. Egyre inkább elfogadottá vált az a ‘vezéreszme’, amit Tertullianus így fogalmazott meg: „A nő nem más mint az ördöghöz vezető kapu.” Irenaeus atya bosszúsan jegyzi meg, hogy a nők különösen vonzódnak a gnosztikus gyülekezetekhez, de az okait ezen vonzódásnak már nem elemzi.[Magától érthetően a nők nem örültek annak, hogy az ortodox gyülekezetekben alacsonyabb rendű lényként kezelték őket, ahol részvételük a ‘néma árnyék’ szerepére korlátozódott le.]

Római Laterano Múzeum anyagának egyik gyönyörű darabja ez a i.u. 270-ból  származó márvány szarkofágusz faragás, ami egy korai keresztény sirját diszítette. A dombormű a nagy gnosztikus filozófus mestert, Plotinust [i.u. 204-270] ábrázolja női tanítványokkal körülvéve. Ellentétben a zsidó, ortodox-keresztény, sőt még a hivatalos római pogány államvallással is, a gnosztikus gyülekezetek többségében a nők egyenrangú lelkitársként gyakorolhatták vallásuk tiszteletét.

Nem minden pogány/misztikus szektában voltak a nők elfogadva egyenlő lelki társnak, pl. a Mithras vallásban egyáltalán nem lehetett nő, igaz ez a Mithraizmus a birodalom 'katona' vallásának számított. Mindamellett több olyan misztikus és gnosztikus vallásról tudunk, ahol a nők egyenlőek voltak férfi társaikkal. Kelszosz 'rengeteg' olyan misztikus szektáról tudott, melynek vezetői nők voltak. Epiphanésznél olvassuk: a Valentin gyülekezetekben a nők egyformán gyakorolhatták a lelki irányítást a férfiakkal, és próféták, tanítok, hittérítők voltak köztük.. Irenaeus beismeri, hogy "Marcushoz csatlakozott 'sok bolondos nő'" még az egyik diakónusa felesége is inkább a gnosztikus egyházhoz csatlakozott, mint hozzá a nőgyűlölő fanatikushoz. Nem véletlen. Gondoljunk még Sophia kultuszára, ami a nőelvi isteni tudás mindent átjáró megnyílvánulása volt. Erejét hűen tükrözi, hogy még a nagy zsidó bölcs, Philón sem tudta magát hatása alól kivonni. Rámutatnék talán még a szentháromság archaikus formájára minek lényegisége; apa-anya-fiú.

A nők egyenrangú félként történő elfogadásának hagyománya visszanyúlik egészen Phüthagorászig, [i.e. 581-497] kinek több női tanítványa is volt. Korai ortodox egyházatyák, mint Irenaeus [i.u. 130-202] és Tertullianus [i.u. 160-220] felháborodott megvetéssel nyilatkoztak a gnosztikus-keresztény gyülekezetek szertartásain meglévő női szereplések gyakorlatáról. Az ő dühös nőellenes írásaik, arra engednek következtetni, hogy a sir tulajdonosa nem ortodox, hanem gnosztikus-keresztény volt. Több mint valószinű, hogy az elhunyt Plotinus tanítványa lehetett. Plotinus hosszú évekig Alexandriában tanult a nagy misztikus mestertől, Ammonius Szakkásztól, majd Rómába költözése után kora legbefolyásosabb bölcselőjeként tanította az ókor mitikus rejtelmeit.

Maga az eretnekség fogalma, és a megbélyegzéssel együtt járó kizárás, kiközösítés, elkülönítés gyakorlata nem volt ismeretes az őskeresztény mozgalmakban, mert a dogmák nélküli első évszázadban minden keresztény gyülekezet úgy értelmezte, és hirdette Jézus Misztériumát, ahogy azt jónak látta. Azonban a dogmák bevezetésével soha korábban nem látott dühös vallásvédelem kezdődött el; megvédeni a lehetetlen csoda valósan megtörtént állítását, mitológiát történelemként elfogadtatni, elhitetni továbbá, hogy Jézus eljövetelével már beteljesültek az Ószövetség ígéretei. Három kiemelkedő élharcos ortodox egyházatyát ismerünk, akik végeredményben a Római Katolikus Egyház ősi bástyái voltak. Az ő ‘szent’ fanatizmusuk nélkül talán egészen más kereszténység lenne, ha egyáltalán létezne a mai formában ismert és gyakorolt egyik legnagyobb világvallás. Most csak röviden egy-két dolgot említenék róluk, munkáikkal máshol kissé bővebben foglalkozok. A számáriai születésű Jusztinosz a ’vértanú’ [i.u.90-165], akinek az első apologetikus munkát tulajdoníthatjuk, mindig és minden alkalmat megragadott, hogy a más vallási elképzeléssel rendelkező egyéneket és csoportokat támadjon. Különösen a gnosztikusokat és a zsidókat ostorozta, rongálta nagy előszeretettel. A gnosztikusoknak sosem tudta megbocsájtani, hogy őt az iskolájukban nem fogadták be. Művei közül két védekező irat, és egy dialógus maradt fenn. Őt követte egy bő generációval később Irenaeus lyoni püspök [i.u. 140-202] a gnosztikusok esküdt ellensége, és az ‘Eretnekek Ellen’ című vitairat szerzője. Művében részletesen ismerteti a gnosztikusok elképzeléseit, majd azokat támadva cáfolni, kiforgatni próbálja. Irenaeus atyának tulajdonítanak több általa hamisított kora keresztény irodalmi munkát, elsősorban az általa átírt bibliai evangéliumokat, valamint jó néhány más félremásolt vallásművet. {Ő az első jelentős hamisító.} A harmadik ‘alapköve’ a Katolikus Egyháznak, a Karthágóban született Tertullianus atya [160- 222], aki különös buzgalommal küzdött a gnosztikus eszmerendszerek ellen. Tíznél több hitvédelmi vitairatot hagyott hátra, a dogmatikai és gyakorlati erkölcsi kérdéseket tárgyaló írásai mellett. A görög filozófiáról megvetően nyilatkozik és az emberi értelmet korlátozottnak tartja az igazság megismerésében. Élete utolsó szakaszában kizárták az ortodox egyházból, és a Montanus Egyházhoz csatlakozott, ahol a közeli világvége eljövetele alkotta hitrendszerük egészét. Ő az, aki először kijelenti, hogy aki kétségbe vonja a ‘hús-vér’ feltámadását az eretnek, de értelmes magyarázat helyett értelmetlen csacskasággal jön elő: „Elhiszem mert lehetetlen!“

„Még a pogányok is jobbak az eretnekeknél!“ – Hirdeti Irenaeus atya, miközben híveit arra ösztökéli, hogy a gnosztikusokat a Sátán ügynökeikként kezeljék, mert ha nem úgy cselekszenek, akkor őket is eléri a rettenetes végzet: „ahol az Isten a kárhozat örök tüzével sújtja az összes eretneket.” Jusztinosz atya a vak gyűlöletében odáig megy, hogy kannibalizmussal vádolva a gnosztikusokat, a földig próbálta őket alázni. Ugyanebben a buzgó vallásvédelmi légkörbe sorolhatjuk az Újtestamentumban található Júdás apostol levelét, ahol a gonosz ámítóktól óvja a szerző gyülekezete tagjait. A gnosztikusokat nem nevezi meg név szerint, - ám magától értetődik, hogy róluk van szó; „víztelen, szelektől hányt fellegek; elhervadt, gyümölcstelen, kétszer meghalt és tőből kiszaggatott fák.“ Ilyen keserű méreggel az ortodox atyák a hivatalos államvallást gyakorló pogányokat sosem illették, ez csak azoknak járt ki, akik Jézus Misztériumát követve kétségbe vonták az ortodoxok fantasztikus állításait.

Ha képesek lennénk visszamenni időben az új időszámításunk második évszázadába, akkor pl. Rómában, az első látszatra sokfelé töredezett Jézus hitet követő keresztény szektát találnánk, akik csupán jelentéktelen százalékát képviselik a lakosságnak. Közelebbről megvizsgálva őket, két egymástól elkülönülő vonalat fedeznénk fel. Elaine Pagels így magyarázza: „Mindkettő irányzat követői ugyanazon egyházhoz tartoztak, ugyanúgy megvoltak keresztelve, istentiszteleteiken ugyanúgy imádkoztak, és egyformán gyónták meg bűneiket. Ami őket mégis elválasztotta az a különböző szinten fennálló megértés volt. A beavatásban nem részesült keresztények Krisztust istenként imádták, hitték, hogy vérével tényleg elmosta bűneiket és, hogy a halálból testileg igazából feltámadt. Tiszta hittel elfogadták ezt a tanítást, anélkül, hogy megértették volna annak misztikus lényegét, és a saját szerepüket a misztériumban. De azok, akik megkapták a gnózist felismerték, az Atya azért küldte el Krisztust, hogy ők rájöhessenek az igazságra: miszerint ők pontosan egyek Krisztussal, és az Atyával.” Az egyik oldalon a történelemben megtörtént csoda, míg a másikon a történet mögötti misztikus tanítás volt a lényeg. Jusztinosz, Irenaeus, Tertullianus, és a többi korai ortodox atya nagyon is értették a kettősséget, tisztában voltak Jézus Misztériumának évszázadokra visszanyúló hagyományával, és nagyon jól tudták, hogy annak történelmesítése nélkül az csak egy legenda marad, egyfajta zsidó változata az Ozirisz – Dionüszosz, Isten-fiú általánosan elterjedt hitképzetének. Csak egy messiási tanítás lesz a többi között, ami dogmák nélkül mindig változni fog, és így természeténél fogva egységes, központosított mindent lefedő világvallás sosem lesz belőle. A későbbi egyházatyák nagy többsége is pontosan értette, hogy miről van szó, és amikor korlátlan hatalomhoz jutottak, akkor mindent elkövettek a cél érdekében; elpusztítani minden nyomot, hasonlóságot a misztikus és az ortodox hagyomány között, elégetni minden Jézus Misztériumához tartozó anyagot ami nincs összhangban az általuk kanonizált ‘szentírásokkal’, és végül meggyilkolni, kiirtani azokat, akik kétségbe vonják az Evangéliumok történelmi valóságát.

Az ortodox gyülekezetek vezetői, a Jézus Misztériumát követő őskeresztény csoportosulásokat ostorozó durva támadásokkal egy időben egyre nagyobb hatalmat követeltek maguknak. A kezdetben szerényen megalázkodva szolgáló pátriárkák utódai az új püspökök, egyházi méltóságok egyre több hatalommal ruházták fel saját magukat, korlátlan alázkodást, és feltétel nélküli engedelmességet követelve. A legelső ilyen irányú törekvések korai szószolója volt 'szent' Ignác (Ignatius), aki világosan látta, hogy egy korlátlan parancsuralmi rendszer nélkül a keresztény vallást képtelenség kiépíteni. Ignatius atyának [talán kb. i.u. 150 körül tevékenykedett] tulajdonított levelek bőven elvannak látva idevonatkozó útmutatásokkal és figyelmeztetésekkel; „A püspök az Úristen földi helyén székel… őt tisztelni és becsülni kell, és engedelmeskedni néki mindenki köteles, miképp engedelmeskedni kell magának az Úrnak.” Máshol így ír: „Püspökök, papok nélkül nem létezik a Keresztény Egyház! “ … „Csatlakozni a püspökökhöz annyi, mint az Egyházzal egyesülni, elkülönülni a püspöktől; az nem csak az Egyháztól, de magától az Istentől történő elszakadás is.”

A történelmet és vallástörténelmet tanulmányozva, függetlenül hittől, politikától, nemzeti érdekektől az embert különös helyzet elé állítja a történelmi Jézus ellentmondásos valósága, és bizony könnyű az összezavarodás. Társadalmainkban léteztek, és léteznek mindenki által kialakult, beidegződött képzetek, alapigazságok, melyekre esküdni lehet, mert mindenki úgy tudja, mindenki úgy vallja. Amikor nagy tudású vallástörténész szakemberek (Campbell, Pagels, Wells, Thompson stb.) hosszú odaadó kutatómunka után megjelentetnek egy-egy könyvet, akkor a mai ortodox vonalat képviselők kigúnyolják kutatásaikat, szőnyeg alá söprik munkáikat. A félrevezetett okosság mindig frappánsan cseng, komoly sújt képviselve: „Vallásunkat kétezer éve sok, erős támadás érte, mégsem tudott egyik sem győzedelmeskedni, mit árthat nekünk akkor ez a könyv?” Így sikerült egy általánosan elfogadott, szándékosan hamis képet kialakítani az ókori kereszténységről, és az avval egy időben virágzó gnoszticizmusról. Sajnos, néhány szakembert leszámítva kevesen tudják, hogy a pogány és gnosztikus egyházak, gyülekezetek, vagy ha úgy tetszik - szekták nem a társadalom kültelkén tengődő megzavarodott félkegyelműek gyülekezete volt, hanem pont az ellenkezője volt az igaz; vezetőik, magasan képzett, különleges lelki és szellemi hatalommal megáldott személyekből állottak, akik képesek voltak áldani, gyógyítani, erőt, energiát átadni. Misztikus tanításaik áthatották az ókor évszázadait, iskoláik tudományos színvonalát csak a reneszánsz felvilágosodása utáni időszak lépte túl. A közben eltelt időszakot hívjuk a ‘sötét’ középkornak, ami a kereszténység diadalmas időszakának mondható; pápák, püspökök, - általában az egész egyházi intézménynek ezekben az évszázadokban korlátlan befolyása volt az emberiség fejlődésére. Függetlenül attól, hogy az utóbbi évszázadok folyamán a kereszténység átment egy reneszánszon és több kisebb ‘purgatóriumon’, a sötét középkor lelket bénító rezgéseit még ma is képesek vagyunk érzékelni.

De térjünk megint vissza Rómába a II. évszázad közepe tájára. Ebben az időben az ‘örök városban’ egyszerre tevékenykedett Jusztinosz ‘a vértanú’, az ortodox keresztény, Markion a gnosztikus bölcs – aki saját egyházat alapított, és Valentinus a másik nevezetes gnosztikus, akinek követői még az V. sz. elején is tevékenykedtek. A mai keresztény irodalom Jusztinoszt, mint tündöklő hős elmét ábrázolja, míg a másik kettő vallásvezetőt jelentéktelen eretnek szekta alapítóknak mutatja be, kiknek korlátozott hatása nem sok befolyással bírt a korai keresztény áramlásban. Ellenben jobban megvizsgálva a dolgot, egyből más képet kapunk. Nézzük például Valentinuszt: Alexandriában tanult bölcsészetet, irodalmat, történelmet, verselést, Rómába érkezése után vallásfilozófiai műhely és iskola megalapítója. Valentinus nagyobb befolyással bírt kora Jézus követőire, mint az összes vele egy időben élt, kortárs, ortodox egyházatya együttvéve. Jelentőségét világosan mutatja, hogy tanítása Rómában és Itáliában éppúgy elterjedt mint keleten: Egyiptomban és Szíriában. ‘Vaskalaposoknak’ mondható, később élt egyházatyák is elismeréssel írnak róla. Még Tertullianus is meglepő őszinteséggel ismeri el: „magas színvonalú, intelligens és elegáns stílusú“ jelzőkkel illette Valentinus munkáit. Irenaeus keserűen ismeri be, hogy sok pap, segédpap, mártirok, özvegyek az ortodox közösségeknek hátat fordítva Valentinusznál kerestek és kaptak beavatást a Misztériumok tanításában.

Nagy merészség a II.-III. évszázad ‘korainak’ mondott ortodox kereszténységet tömegvallásként feltüntetni, mert tanításuk csak szűk körben terjedt el, a társadalom szellemi vagy erkölcsi egyensúlyát sehol nem volt képes befolyásolni. Tudománytalan és szándékosan félrevezető az a keresztény szemlélet, miszerint az apostolok térítésének eredményeképpen, a kereszténység mindenfelé rohamosan terjedni kezdett és a megtért emberek tömegei boldogan csatlakoztak a korai keresztény mozgalomhoz. „A második évszázad elején a keresztények száma semmiképp nem haladta meg az ötvenezret, mely elenyészően parányi szám a Birodalom 60 milliós lakosságához viszonyítva.” (Robert L. Wilken, 'The Christians As the Roman Saw Them') Ez az ötvenezer, 'kerezténynek' számító hívő még mindig túlnyomó részben zsidó, pontosabban a jobbára elgörögösödött szórványzsidóság soraiból került ki követőik többsége, akik a Római Birodalom kb. ötven városában – főleg Kis-Ázsiában – hozták létre kis létszámű közösségeiket. A II. sz. eleji Rómában még midig nincsenek többen, mint néhány tucat ember, iskoláról, imaházról semmilyen történelmi feljegyzés nem szól. „A 240-es évek körül alkotó keresztény bölcs, az alexandriai Órigenész beismeri, hogy a keresztények csak egy kicsiny csoportot képeznek a világ lakói között.” (...) „A Római Birodalom több részén lehetetlenség kimutatni keresztény gyülekezetek létét a harmadik század közepe előtt, ilyen volt Libia, és az Alexandriához közel eső Marea-tavi (Mariut) régió, Salona városa és még számos város, helyiség.” (…) ez idő tájt – 250. körül – a keresztények csupán mintegy két százalékát tették ki a birodalom összlakosságnak.” (Robin Lane-Fox, 'Pagans and Christians')

„A római katakombák, az eddigi feltárások szerint kb. huszonötezer keresztény sírt rejtenek magukban. A sírok közel 300 év temetkezését képviselik, mely átlagosan, évente 80 temetkezést jelent. Ha az elhunytak életkorát 40 év körülire határozzuk meg, akkor a keresztények száma egy időben sem haladhatta meg az átlagos négyezer főt.” (Peter Roberts, 'In Search of Early Christians') Számbélileg tehát még a III. sz. közepén is jelentéktelennek mondhatók, ám néhány nagyon aktívan buzgólkodó propagandistának köszönhetően mégis egy erősen eltúlzott kép alakult ki.

Nem volt könnyű az ortodox keresztényeknek – jobban mondva nagyon nehéz volt –, a megváltó, meghaló/feltámadó mítosz-hősből történelmi Jézust csinálni, mert a korai atyák közül sokan csak nem akarták lenyelni a több évezredes hagyományokkal élesen szembefordult krisztusi tanításokat. Jézus alakját, természetét, istensége mértékét (az Atyához való viszonyát) lehetetlen volt a többi megváltó isten története/tanítása ismeretében teljesen elkülönülve megfogalmazni, főleg úgy, hogy az alapfogalmak sem voltak világosan definiálva. 150-200 évvel Jézus halála után még mindig képtelenek voltak egy egységes keresztény elképzelés és annak zsargonja kialakítására. A helyzetet nehezítette, hogy a korai atyák többsége zsidó háttérből származott, ahol nem voltak meg – vagy ha meg is voltak, teljesen más értelemmel bírtak – az olyan fogalmak mint; logosz, uszia (lényeg), füzisz (természet), hüposztazisz (személy) stb. Az izraelita hitről áttért zsidóknak először meg kellett tanulniuk a görög metafizika terminológiáját, olyan szakszavakat beleplántálni gondolkodásukba, melyek helyes megértésére már a kezdetnél hiányosnak bizonyultak. A valóságban lejátszódott történelmi csoda, ha tényleg megtörtént volna, akkor soha nem ágazhatott volna ennyire szét a Jézus személyét, szerepét körülvevő elképzelések sokasága. Néhány példát említenék.

A bizánci Theodótosz Jézus istenségét tagadta Jézusban közönséges embert látott, aki a keresztségekor kapta meg az isteni hatalmat (isten kegyelme áthatotta). Artemon: Krisztust csak embernek tartotta Klemones: Jézus nem volt isten, hanem ember, csupán megszállta az isteni erő. Sabelius, úgy gondolta, a fiú személye csupán múló jelenség volt, mely jelenség csak Jézus földi életére vonatkoztatható. Szmirnai Noétosz: Isten először atyaként, majd fiúként jelent meg a történelemben, tehát az Atya lett emberré, szenvedett és az Atya támadt fel. A IV. sz. végén buzgólkodó Eunomius püspök, a Fiút a legtökéletesebb teremtésnek tartotta, de nem az Atyából valónak, hanem a semmiből teremtetett lénynek. Arius: Csak az Atya az alapja minden létnek, csak benne vannak meg az isteni tulajdonságok.

Mindaz, aki nem az Atya, az nem is lehet Isten. Tehát a Fiú sem. Így a Fiú is, a Szentlélekkel (a Szentlélek csak Isten személytelen ereje) együtt a teremtmények sorába kerül. Jézus ekképp teremtett lény, és így nem örökké való.
 A sok kiátkozás becsmérlés ellenére még a III. sz. vége felé sincs egy egységes, általánosan elfogadott Jézus-képzet és sok vezető egyházatya minden felszínes ortodoxia ellenére 'eretnek' nézeteket hangoztatott. Ilyen volt Antiók neves püspöke, Szamoszatai Pál (260-268), aki úgy tanította, hogy Jézus az isteni egyesülést megélő – ezáltal megisteniesült – közönséges embernek született, és nem az isten közvetlen reinkarnációja. Más szóval a természeténél fogva csak átlagos ember volt. Istenné válását a törekvő lelkesedésének, inspirációjának köszönhette, amihez szentséges születés nem járult. Nézeteit a 268-ban megrendezett Antiók Zsinat elutasította és eretnek bélyegezték meg. Markellosz, ankürai püspök még a késeinek mondható IV. században is úgy tanította, hogy Isten örök egyetlensége mellett tagadta a Fiú és a Szentlélek örök létezését. A Fiú a Logosz teremtésekor lépett fel, míg a Szentlélek pünkösdkor tárul fel az istenségből, mindketten csak ideiglenes üdvrendi funkciót látnak el, és áldásos hatásuk után az Istenségbe fognak visszatérni, amely így megszűnik Szentháromságnak lenni.

Mindezen érthetetlenség és teológiai homály ellenére a történelmi Jézus hite, a szegényebb, műveletlen társadalmi rétegekben - ott -, ahol a babonás hiedelmek mindig is virágoztak, egyre jobban terjedt. A felsőbb rétegekben ellenben már más volt a helyzet. Az ókor tanult művelt római, görög, vagy ázsiai rétege Menandrosz, Demoszthenesz, Terentinus, és Cicero tökéletesen megírt munkáit olvasta, mely írások szerkezete, gazdag nyelvezete, harmonikusan összeillő stílusa, vagy tökéletes verselése, megfogta, elvarázsolta az ókor kifinomult gondolkodóit. Sajnálattal írom le, - mert megbántok sok vallásos embert vele –, hogy az első négy évszázadban a legtöbb magát becsülő kiművelt ember, még csak bele sem olvasott olyan vallásirodalmi kiadványba, mint a négy bibliai Evangélium. Számukra, irodalmi, művészeti, vallási szempontból ezek a ‘szentnek’ mondott vallási művek messze azon színt alatt állottak, hogy egyáltalán a kezükbe vették volna azokat. Ezért áll fent az a helyzet, hogy az első történelmi feljegyzések a kereszténységről csak a II. évszázad elején történnek, és azok is felületesen soványok, vagy néhány esetben későbbi hamisítványok. Ez a nagyfokú figyelemhiány különösen élesen akkor ütközik ki, ha figyelemben vesszük – a minden könyv, kézirat égetés ellenére ránk maradt –, az összes írott ókori kéziratanyagot, akkor látjuk, hogy mily jelentéktelen, piciny hányadról van szó, ami tudomással bír a kereszténységről.

 A korábban említett Suetonius, Tacitus és Plinius szerzőket leszámítva a művelt pogány világ nem foglalkozott Jézus Misztériumával vagy az Evangéliumok írásaival, és a városi polgárság sehol nem tolakodott felvételért az egymással versengő keresztény mozgalmakba. Távoleső falvakban, ahol egyáltalán nem éltek zsidók, az egyszerü köznép többsége egészen a IV. sz. elejéig semmit sem tudott a zsidó isten-fiú csodás létezéséről. És ezt a helyzetet hűen visszatükrözi a II. sz. eklézsia irodalmának sivár szegénysége. Korai egyházatyák fennmaradt írásaiból nem a hittételek és tanítások rendszeres kifejezéseit olvassuk ki; hanem dogmatikus buzdításokat, és az igaz hittől való elszakadástól, eltévelyedéstől óvnak. Ilyen megmaradt korai keresztény alkotás pl. az II. század első felében élt, antiokiai Szent Ignác [Ignatius] atya hét levele. Leveleiben először jelenik meg a hierarchia hármas tagozódása [püspök, presbiter, diakónus] és ő nevezi a hívők összességét először ‘katolikus egyháznak’. E részek azonban több mint valószínű IV. századi betoldások, de még ennél továbblépve, sok modern vallástörténész a levelek hitelességét is kétségbe vonja, és azok keletkezési idejét sokkalta későbbre helyezik. Papiász atyát [i.u.120 körül] leszámítva, aki öt kötetes, de csak töredékesen, másolatokban fennmaradt munkájában Jézus mondásainak a magyarázatait írta meg, csak olyan apológista egyházi szerzőket találunk; mint Agrippa Castor, Justinosz a ’vértanú’, Irenaeus, és Tertullianus, akik semmi lényeges, mély értelemmel bíró munkát nem produkáltak. Ortodox vallásműhelyeikből - eltekintve a kevéske erkölcsi és etikai kérdéseket tárgyaló írásokat – csak vitairatok, gnosztikusokat, vagy éppen zsidókat támadó, azokat sokszor becsmérlő, pogányokat és eretnekeket ostorozó irományok kerültek ki. Az apostoli atyák között tartják nyilván még Barnabást, akinek levele tele van éles polémiával a zsidóság ellen. Továbbá fontos még itt megemlíteni, a korai atyák legtermékenyebb tevékenységét; az általuk szerkesztett hamisítványokat, a nekik tulajdonított átírt levelek, szent iratok sokaságát.

Kedves Olvasó! A 8. rész befejező része már nem fért ide, a gépház levágta ezért írásom az alul lévő hozzászólásokban folytatódik.