Dionüszosz a beavatott

 

Öt Szent' [Cinque Santi] néven ismerté vált falfestmény a római Szent Callisto katakombában található és megalkotása idejét a III. évszázad végére helyezik a szakemberek. Nem kell hozzá nyelvszakértőnek lenni, hogy a kép baloldalán látható írást eltudjuk olvasni: ‘DIONYSAS INIACE' – ami, ‘Dionüszosz a Beavatott' értelemmel bír. Ha teljességében és részletesen megnézzük a képet, akkor láthatjuk, hogy a ‘fohászkodó' stílusban ábrázolt alakot virágok, szőlőindák és szőlőlevelek veszik körbe.
Dionüszosz, - többek közt – a bor, [mámor] isten szerepét is betöltötte, így a szőlőlevél-inda jelkép természetes velejárója a mitikus megváltónak. A kép megalkotási idejétől visszafelé számítva, az öt generációval korábban élt első apologéta egyházatya Szent Jusztinosz a ‘Mártír' [kb. i. u. 100-165] - éles határozottsággal visszautasított minden pogány eredetü mitológiai összefüggést Jézus Krisztus történetét illetően. A Sátán aljas praktikájának tartott minden olyan jelentést, mozzanatot, mely a pogány megváltók és Jézus között kapcsolódást reprezentáltak. Mégis, az ókor legnépszerűbb istene, a meghaló-feltámadó Dionüszosz felkerült a keresztény sírkamra falára, hogy onnan hirdesse az örök üdvözülés lehetőségét.

Az időszámításunk előtti évszázadok zsidó vallásáról mindig azt tanították, hogy a zsidók egy istenükön [Jehován] kívül senkit és semmit nem tiszteltek, s ha néha el-eltévelyedtek az igaz útról, ám mégis mindig visszatértek a ‘Mózesi Törvényekhez'. Más vallásokat alsóbbrendűbbnek tartottak, és azoktól óvták, féltették gyülekezeteiket. Magától érthetően a diaszpórában [szórvány] élő zsidóság is szigorúan követte és betartotta merev vallási hagyományait. Ezen állítások habár mindenki által elfogadottak, csak részben felelnek meg a valóságnak.
Hogy a korai monoteista Jehova hagyomány mennyire szigorúan volt ‘egy-isten' hit, arra vonatkozólag csak az Anath [Ashara] és Shamgar kultusz ősi tiszteletét szeretném itt megemlíteni. Anath, Jehova felesége, míg Shamgar pedig Jehova fia volt a kezdeti zsidó hitképzetben. [Bővebben lásd, H. Sayce, ‘Origin and Growth of Religion'] A szórványokban élő zsidóság jobban kivolt téve az őket körülvevő ‘pogány' vallási áramlatoknak, mint az ‘igaz' hitet majdnem mindig hűen követő jeruzsálemi zsidóság. Az Elefánt Sziget néven ismert régészeti lelőhelyen {Egyiptom} talált leletekről valamint az onnét származó írásos emlékekről írt tanulmányában Prof. Thomas Thompson rámutat, hogy az ott állomásozó Izraelita vallást követő helyőrség zsoldos katonái Jehován kívül más isteneknek is áldoztak, és templomukban képmásokat tiszteltek. „Az Elefánt-szigeti papiruszukból az ottani zsidóság Yau (Jehova) tisztelete mellett Anath, Bethel, Ishum és Herem istenek kultikus tisztelete is nyomon követhető.” (Cowley, Aramaic Papyri, XVIII.) Anathnak (nőelvi principium) külön temploma volt a folyó másik partján, és a dokumentumok szerint a zsidók áldoztak és esküt tettek más istenek nevére. Nem rendelkezünk határozott régészeti bizonysággal az elefánt-szigeti zsidók kultikus életére vonatkozólag , de a temetkezési szokásukból látni az egyiptomiakhoz hasonlóan emberszabású koporsókban temetkeztek, melyeket néha Ízisz és Nephtüsz ábráival voltak díszítve.
Babilóniában élő zsidók nagyrésze követőjévé vált az ottani ‘Tammuz Misztérium' (**) tanainak, ami akarva-akaratlanúl visszahatott Jeruzsálemre is. „És vivé engem az Úr háza kapujának bejáratához amely északra van, és ime ott asszonyok vala siratván a Tammuzt”. [Ezékiel, 8: 14] P. Jaroszlav régész-történész írja: „A Jeruzsálemi Templom [amit a Rómaiak leromboltak] északi kapujánál ott állott Tammuz oltára”. [P. Jaroszlav, The Tanakh] Tammuz átkerült a nyugat-szemitákhoz, ahol Adonisszal azonosították. Misztikus Isten-fiúsága bekerült a héber Kánonokba, ahol az Úristen jobbján ül. (Zsoltárok: 110.)
Babilóniában a ‘káldeusoknak' nevezett misztikus rend tagjai továbbfejlesztették a szuméroktól eltanult csillagtudományt, és i.e. harmadik évszázad körül tudományukat elterjesztették az egész mediterráneumban. Sok szórványban élt zsidó eltanulta a csillagjóslás és horoszkóp készítés mesterségét, talizmán árusítással, és mindenféle más varázsló tudománnyal is foglalkoztak.
J. Godwin, ‘Mistery Religions in the Ancient World' című könyvében közli, hogy i. e. 139-ben kiűzték Rómából a káldeus és zsidó varázsló-jövendőmondókat. Feljegyzések szerint ezek a zsidók nem a tradicionális Izraelita vallást követtek, hanem Jehova helyett - Sabazius istent imádták. Sabazius pedig nem más, mint Dionüszosz másik megszemélyesítése; ugyanazon tulajdonságokkal bíró misztikus isten, csak más név alatt. 
Megemlíteném még az Orfeusz és Dionüszosz ábrázolásokat a híres kelet-Sziriai ‘Dura Europasz' zsinagóga falán. Igaz, ezek az ábrázolások ‘csak' a harmadik évszázadból [időszámításunk után] származnak, de világosan alátámassza azt a tényt, hogy az ősi Izraelita valláshagyományokat követő zsidók sok helyen képtelenek voltak ellent állni a hellenizmus pogány és gnosztikus vallásai csábító misztériumának. Továbbá az is igaz, a zsidóknál mindig szigorúan tiltva volt az ember és állatábrázolás, – különösen a szent helyeken - ám a dél-galileai Bet-Alfa zsinagógában található zodiákus mozaikon még a központi részletben elhelyezkedő nap is szekéren ülő emberként van ábrázolva.
Ha nem is sok időre, és ha nem is a nagytöbbség egyetértésével, de még a jeruzsálemi ‘nagy-Templom' is néha képtelen volt megvédeni ‘mózesi merevségét' a pogány ráhatásoktól, és az egyetemes szellemiség szellője belengte még a legszentebb szentélyt is. „Zsidó papok kántálását dob és furulya zenéje kísérte, homlokukat repkény koszorú ékesítette, és fellelhető volt náluk az aranyozott venyige, ami által elképzelhető, hogy templomukban Dionüszosz istent imádták”. [Tacitus, The Histories] 2. Makkabeusi zsidó iratban olvassuk, hogy a Jeruzsálemi templom átformálódott görög Zeusz templommá, és ott Dionüszosz tiszteletére fesztiválokat tartottak. Jáson nevű főpap pogány mintára ‘gimnáziumot' épített, ahol a testedzés mellet a lelki és szellemi kibontakozás nem pont a hagyományos ‘zsidó törvények' betartása szerint lett gyakorolva.

Időszámításunk előtti első évszázadban Palesztina nagy mértékben elgörögösödött. Városaiban pogány iskolák virágoztak, színházaiban misztikus görög drámákkal szórakoztatták a népet, és a vallási ünnepek, fesztiválok látványos folyamatossága szintén elkerülhetetlenül befolyásolta a szemita lakosságot. Palesztina és Júdea lakossága – Jeruzsálemet leszámítva - etnikailag eléggé kevert volt és a hagyományos izraelita vallást majdnem mindenhol háttérbe szorította a pogány vallások misztikuma. Megint csak kivétel Jeruzsálem és környéke, ahol a fanatikus törvénytudók semmit sem engedtek elkülönülő, merev valláshagyományaikból. Názárettől egy óra járásra volt Sepphorisz városa, melynek színházát a régészek feltárták. A színház nagytermének padlóját gyönyörű Dionüszosz ábrázolás díszítette, amiből arra következtethetünk, hogy kultikus misztérium játékok mellett még vallási szertartásokra is használhatták. Nem volt messze onnan Gadara városa, – másik híres kultikus pogány központ -, mely évtizedeken keresztül a közel-kelet egyik leghíresebb filozófia iskolájának adott otthont. Strabó négy híres gadarai filozófust említ, köztük Filodemuszt, akinek könyvtárát Herculaneumban [Itália] megtalálták. Jeruzsálem környékén volt Larissza és Ascalon városai, melyek szintén gazdag pogány valláshagyománnyal rendelkeztek, és ahonnan nagyhírű filozófusok egész sora került ki. Közéjük tartozott pl. a larisszai Philón, [kb. i. e. 60-90] aki Rómába érkezése után tanítója lett Lucullusnak és Cicerónak.
Palesztina, Egyiptommal határos, ahol Ozirisz kultusza szebben virágzott, mint valaha. Még később élt pogányok és keresztények is (Athanasius, Augustin Theophilus, Minucius Félix, Lactantius) rendkívül gazdag hagyományokról számolnak be: Tavasszal, március végefelé ünnepelték Ozirisz Misztériumát. Az egész országban, drámákkal, hosszú siratásokkal, Ozirisz fekete fátyollal leborított képmását körmenetekben mutatták fel. A templomokat úgyszintén fekete leplekkel borították be annak jeléül, hogy meghalt Ozirisz.
A harmadik nap megtörtént a csoda, és a fesztivál a tetőfokára hágott; Ozirisz feltámadt, életre kelt a 'halálából'. V. Macchioró, vallástörténész a ‘From Orpheus to Paul' című könyvében többek között azt írja: „ Nabatheánok, [akkori szemita- arab uralkodóház] akiknek hatalma Arábiától Damaszkuszig terjedt ‘Dusares' nevű istent imádták, aki nemvolt más mint az ‘Orfeusszá vált Dionüszosz“. Elmondhatjuk tehát, hogy Júdea - Jézus korát megelőző évszázadban – teljes egészében körbe volt kerítve Ozirisz-Dionüszosz és Orfeusz Misztérium vallások kultúrájával. Ebben a környezetben – főleg a művelt zsidók számára – elkerülhetetlen volt a pogány misztika megismerése, aminek szükségességét az is kidomborította, hogy a zsidók csak ‘törvényekkel‘ rendelkeztek, misztériumokat nem ismertek. Az elgörögösödött zsidó vallásos csoportosulások pogány világra visszaható irodalmának köszönhetően Plutarkhoszosz, Cornelius Labó, Johannes Lydus és Tacitus ismételten Jehova istent Dionüszoszként tüntetik föl írásikban, úgy, mint ugyanazon istenséget.
Ha a kereszténység kialakulását tanulmányozzuk, akkor megkülönböztetett figyelemmel kell az ókori Alexandriát vizsgálni, mert az Izraelita vallás és a zsidó kultúra itt keveredett legmélyebben össze az univerzális pogány és gnosztikus hitrendszerekkel.
Nagy Sándor amikor elfoglalta Egyiptomot i.e. IV. évszázad végén, hadjárata folyamán a zsidók segítették a görögöket; kémkedtek, valamint zsoldosként harcoltak Nagy Sándor seregében. Az uralkodó nem feledkezett meg az őt megsegítő zsidóságról; hálából saját negyedet, és kiváltságokat biztosított számukra az általa alapított modern világvárosban: Alexandriában.
A zsidóság boldogan kapott a lehetőségen és tömegesen költöztek át Alexandriába, hogy szerves részei legyenek az ókor legragyogóbb kozmopolita kultúrájának. Nagy Sándor hadvezére I. Ptolemaiosz templomokat, színházakat építetett, múzeumot és könyvtárat alapított, aminek gyűjteménye több százezer tekercs és papirusz lapból állott. Továbbá ő alapította a híres alexandriai egyetemet, ahol a technikai és tudományos vívmányok sorozatban születtek évszázadokon keresztül. Mondanunk sem kell, hogy demokratikus keretek között teljes vallásszabadságot élveztek polgárai, és Széth istentől kezdve az öreg Babilon, és Szumér világ istenpanteonjáig szinte majdnem minden kis és nagy isten tisztelve, imádva volt. A városban szinte folyamatosan egymást követték a különböző istenek tiszteletére rendezett misztikus játékok, felvonulások. Átültették, ill. meghonosították az Eleuszisz és más népszerű pogány vallási játékok gyakorlását, melyeknek felemelő pompája mély hatást gyakorolt mindenkire vallásos hovatartozás figyelembevétele nélkül. Iskolái filozófiai, etikai, társadalmi tanításai, valamint a görög irodalom gazdag sokszínűsége, mélyen megváltoztatta az ott letelepedett zsidóság nyelvét, szokásait, világszemléletét. Néhány emberöltő eltelte után a zsinagógában és a házi szertartásokon a görög nyelv kiszorította a héber nyelvet. Minden valamit is magára adó zsidó írástudó a görögöt anyanyelvi szinten használta, és ha beszélte a hébert, akkor annak gyakorlását a piacon folytatta le. Az utcán beszélt héber és arámi nyelv a közhasználatból nem fogyott ki, mert kereskedők, matrózok, zsoldosok, új bevándorlók életben tartották az óhaza nyelvét, de az irodalmi, társadalmi, filozófiai, vallási zsidó nyelvezet göröggé vált!

„Ezékiel i.e. második évszázadban átírta Mózes második könyvét [Exodus] görög tragédia formájában, Euripidész nyelvezetét és stílusát felhasználva” – írja M. Henge, ‘Jews, Greeks, and Barbarians' című könyvében, majd így folytatja; „a diaszpóra zsinagógái teljesen különböztek a Jeruzsálemi zsinagógáktól, [Proseuchai] nem tartották be a templomi szertartásokat és előírásokat, nem mutattak be áldozatokat, csak a Septuaginta verseit, imádságait olvasták fel az összejöveteleiken. Imaházukat könnyen összelehetett téveszteni a filozófusok házával, mert arra jobban hasonlított, mint egy zsinagógára.”
Átformálódott kulturális sokrétűséget találunk abban a tényben is, hogy pl. az Alexandriához közel eső Cyrenaikában a zsidóknak saját amfiteátrumjuk volt, ahol misztikus pogány drámákat adtak elő görögűl a saját nagyérdemű zsidó közönségüknek.
Az alexandriai zsidóság kulturálisan és vallásilag elgörögösödött, de természetesen ez nem egységesen történt. Ha kisebbségben is, de megmaradtak a merev, rugalmatlan hagyományt őrző írástudók, akiknek Jehovája továbbra is ‘törzsi kiválasztott', büntető-bosszúálló, féltékeny és haragos isten maradt, - míg a hellenizált zsidók Jehovája egyetemes Platonista értelmezéssel felruházott isten lett, hasonlatos a ‘legfelsőbb' Onennészhez.

Az elgörögösödött zsidók tisztában voltak saját fajtájuk nagymértékű kulturális és vallásos átváltozásával, és annak egyoldalú, kicsit alárendelt szerepbeosztását nem nagyon akarták elfogadni. Más szavakkal kifejezve; sértette szellemiségüket az az elképzelés, hogy ők a zsidók mindig csak vettek, mindig csak merítettek az egyetemes kultúra kristálytavából, és ők ahhoz semmivel hozzá nem járultak. Nemzeti, faji hovatartozására magától érthetően nagyon sok zsidó büszke volt, megváltoztatni azt nem akarták, még akkor sem, ha már csak görögül tudtak írni, olvasni, és gondolkodni. Továbbá azt sem óhajtották, hogy hitehagyottsággal vádolják meg őket, mint akik lenézik és megtagadják zsidó kultúrájuk értékeit. Egyfelől valóságként létezett a megváltozott világszemléletük, másfelől, még sem voltak képesek teljesen elszakadni Izraelita zsidó gyökereiktől. A probléma megoldására egész sor merész és fantasztikus ötletet, tévtanítást vezettek be. Hermippusz [kb. i.e. 200] tanította, hogy Püthagorász a tudását zsidó bölcsektől kapta. Arisztobulusz [kb. i.e. 150] zsidó filozófus, azt vallotta, hogy Platón és Arisztotelész Mózestől kölcsönözték filozófiájukat. Eupolemus, i. e. II. századi zsidó bölcs azt állította, hogy Mózes volt az első tudós, aki a zsidókat megtanította az alfabétum használatára. Szerinte az írás tudományát utána a föníciaiak elsajátították a zsidóktól, majd legvégül a görögök is átvették az írás-olvasás ismeretét. Hasonló merészséggel Ábrahámot nevezi meg az asztrológia feltalálójának. Az alexandriai zsidó szellemi műhelyekben szintén ‘tényként' tanították Artapánus zsidó bölcs fantazmagóriáját, miszerint Mózes azonos az ‘Egyiptomi Misztériumokat' megalapító Hermész Triszmegisztusszal. Artapánus tehát a felelős ezért a tévtanításért, amit később átvettek ‘titkos társaságok' mesemondói, a közelmúlt ezoterikus tanok képviselői, és most a jelen ‘new age' eszmerendszerét követő álmodozók, akik szentül hiszik, hogy Hermész Triszmegisztusz egy élő történelmi személy volt. Más zsidó tanítások Mózest azonosították Muszaiosszal, (Orfeusz fia) a görög misztériumok egyik legendás alapítójával. Alexandriai Philón [i.e.25-i.u.50] tényként elfogadja, majd megismétli elődjei valóságtól elrugaszkodott állításait, sőt azokat még meg is toldja: egy meghamisított ‘Orfeusz Testamentuma' című vallási műből idéz, hogy alátámassza a zsidóság ősi tudását. Ezek szerint a görögök lesték, tanulták el a zsidóktól a bölcsességet, mindenféle tanítást és tudományt. [Hengel]

Próbáljunk egy rövidke áttekintést végbevinni a két bibliai Testamentum között íródott, hellénizált zsidó vallásirodalmi művekben, melyeket ‘szövetség-közi' [inter-testamentális] gyűjtőnév alatt ismerünk. Ezen antik zsidó írások azért fontosak, mert döntően befolyásolták az utána létrejött kereszténységet, sőt úgy is mondhatnánk, hogy a kereszténység egyenesen ebből a valláskultúrából született, bontakozott ki.
Arisztobulosz az első jelentős zsidó filozófus, aki elkezdte allegorizálni a szentnek számító ősi zsidó vallási iratokat. Az ő példáját egész sor filozófus követte generációkon keresztűl, a leghíresebb alexandriai Philónt is beleértve. Többszörös másolások útján fennmaradt ‘Ariszteasz Levele' című munkában olvassuk, hogy a szerző Zeuszt és Jehovát egyazon Istennek vallja, megértést, békességet hirdet zsidók és görögök között, mert szerinte – vallási elképzeléseik alapja ugyan az. A 12 Pátriárka Testamentuma, i. e. 170 körül keletkezhetett, vallási intelmeket tartalmazó, tanító jellegű zsidó apokrif irat. A mű három különböző időben szerkesztett, illetve betoldott rétegből tevődik össze, melyekből a harmadik, a 'keresztényi' hozzáadások, i. u. 100 körülire datálhatók. Talán fontos még egyszer megemlítenem, hogy az eredeti zsidó vallásban nem létezett öröklétű, újból és újból megszülető lélek vagy túlvilági létezés és ezért hiányzott a megváltás konceptualitása is. A megváltás, az angyalok, kerubok és a messiás elképzelések mind pogány vallásokból kerültek be a zsidó hitvilágba. Az isten emberi alakban történő reinkarnációját és a zsidókra érvényes megszabadítást, a feltámadást ekképp fogalmazza meg: „Ekkor fog majd Sém megdicsőülni, mert az Úr, Izrael hatalmas Istene megjelenik a földön emberi alakban, és megszabadítja benne Ádámot. Akkor majd örvendezésben én is feltámadok, és áldani fogom a Magasságbelit az Ő csodálatos tetteiben, mert az Isten testet ölt magára, együtt étkezik az emberekkel, és megszabadítja az embereket.” (II.-6) A szerző két zsidó törzset a többi felé helyezve az ezekből származó két messiás eljövetelét hirdeti: „Mert Léviből főpapként, Júdából királyként kelti föl az Istent és embert; így fogja ő megszabadítani az összes pogányt és Izrael népét.” (II-7), ami megegyezik az esszénus elképzelésekkel, akik szintén Lévi és Júda törzséből várták a messiás eljövetelét. Ugyancsak pogány hatás érződik a messiás (csillag), napistenként való megszemélyesítésben: „Mindezek megtörténtével fölkél nektek a csillag Jákobból békességben, fölkél egy ember az én magvamból, mint az igazság Napja,” (IV.-24) Dán Testamentumában a szerző az 'Úrról' beszél, akinek angyalai vannak, meg 'az Úr prófétája', de nem a messiás jön el segíteni, hanem: „Izrael törvényszegéseinek napjaiban nem hagyja el őket az Úr”, azaz még nincs tisztán megfogalmazva a 'fiú' eljövetele, és az Úré az üdvözölés beteljesítése: „Neve ott lesz majd Izrael minden vidékén, és a pogányok között mint Megváltó.” (VII.-6) Más szóval, az Úristen a megváltó. Ruben testamentumában is az Isten – nem a küldötte, szolgája – a megváltó, aki megszabadítja a paráznaságtól tartózkodó Józsefet: „Ezért atyáink Istene megszabadította őt minden látható és elrejtett haláltól.” (I.-4) Az utolsó testamentumban (Bejámin) nem az 'emberfia' vagy az Isten reinkarnációja támad fel, hanem egy 'szeretett': „Feltámad hát majd a későbbi napokban egy az Úr által szeretett, Júda és Lévi törzséből, aki az Úr öröme szerint cselekszik és beszél, új ismerettel világosítva meg a pogányokat, de mint a farkas, elragadja azt Izraeltől.” (II.-2-26) Annak ellenér, hogy a 12 Pátriárka Testamentumában egy kezdetleges, papi törzsből származó messiás eszméje érvényesül, mégis a mű egy áthidaló összekötést biztosított a judaizmus és az ortodox kereszténység, és nem kisebb mértékben a judaizmus és a gnoszticizmus között.

Az i. e. második évszázadában keletkezett Énok Könyve az egyik legrégibb apokalipszis, amelyben a messiás isteni elküldetéséről van szó. Az első könyvben kialakított messiás kép kétségtelenül befolyásolta a későbbi újtestamentumi doktrínák kiformálódását a messiás természetéről, a messiási királyságról, a feltámadásról és az utolsó ítéletről. Énoknál a messiás lesz az igazság és bölcsesség megszemélyesülése s Isten valamennyi megnyilatkozásának közvetítője. Az eljövendő messiást, a szerző mindenhol 'Ember Fiának' nevezi, és megkérdezi a 'kegyességgel teljes angyalt' az Ember Fia természetét illetően az válaszol: „és minden titkot megmutatott nekem –, az Ember Fiát illetően, hogy ki ő, honnan származik ...” (46-2), elmagyarázza: „Ez az Ember Fia, akié az igazságosság, és akiben az igazságosság lakozik (46-3), aki igazságos: „És az Ember Fia, akit itt láttál, kiveti majd a királyokat és a hatalmasakat a kényelmes székeikből ...” (46-4) A messiás, Énok doktrínájában öröktől létezett – a teremtést megelőző időtől –, és csak az ő 'gyermekei', az igazak láthatják meg: „Az Ember Fia a kezdetektől rejtve volt, és a Magasságos megőrizte őt az Ő hatalmának jelenlétében, és felfedte őt a választottaknak.” (62-7) Mikor eljön, az igazságosakat örök gyönyörben részesíti s közöttük fog lakni az örökkévalóságig.: „És az igazak és választottak megmenekülnek azon a napon, és attól kezdve soha nem látják majd a bűnösök és igazságtalanok arcát. És a Szellemek Ura velük marad, és az Embernek ama Fiával együtt fognak enni, és feküdni és kelni örökkön örökké.” (62-13-14) Ugyanakkor valamennyi gonosztevőt, főképpen királyokat és hatalmasságokat az örök kárhozatra ítéli, ő a mennyei bíró: „És ült ő az ő dicsőségének trónján, és az ítélet teljessége az Ember Fiának adatott, és ő tette, hogy a bűnösök meghaljanak és eltöröltessenek a föld színéről” (69-27) Énok részletesen kidolgozott elképzeléseit szinte minden modosítás nélkül átlehetett ültetni az ortodox kereszténységbe: „És attól fogva semmi nem lesz majd romlandó; Mert eljött az Ember Fia, És dicsőségének trónjára ült, És minden gonoszság eltávozik a színe elől, És ennek az Ember Fiának a szava kiárad majd És erős lesz a Szellemek Urának színe előtt. (69-29) A mű szerzője egy elgörögösödött zsidó lehetett, akinél az ószövetségi pátriárka (Énok) alakja egyfajta tükörképeként jelenik meg a görög-egyiptomi mitológiából jól ismert hős Hermésznek; istenes írástudó, asztronómiának ismerője, és istenek ‘küldöttje'. A könyv történetei, motívumai az egyetemes pogány mese-monda, hitképzet ismétlése, átírása. A zsidók ismerete szerint Énok 366 könyvet írt, pont eggyel többet mint Hermész, aki csak 365 könyvet írt. De ugyanez a hermészi szám – tekintettel fontosságára – úgy szerepel a műben, hogy Énok 365 évig élt. William Barstone vallástörténész ‘The Other Bible' című könyvében Énok első könyvével kapcsolatban így foglalja össze meglátásait: „A judaizmus ilyen irányú átalakulása valójában elősegítette az ős kereszténység hitalapjának kibontakozását, elképzelései hittanának gyökereit alaposan befolyásolva, átitatódtak annak későbbi képzeteibe.”

Pogány mintára a zsidók megteremtették saját maguknak a zsidó Szibilla-jóslatok gyűjteményét (Oracula Sibyllina), átvették a pogány jóslatköltészet stílusát, tematikáját és a hexameter versformát. A zsidó Szibilla Orákulum gyűjtemény 14. könyvből áll, legkorábbi kéziratai i. e. 150 körül, míg a legkésőbbi keresztény könyvei 300 évvel később íródtak. Sajnos a későbbi keresztény átdolgozásoknak köszönhetően nagyon nehéz – hanem lehetetlen – kihámozni még a legkorábbinak tartott írásokból is, hogy eredetileg milyen elképzeléseik voltak szerzőiknek a messiás eljövetelével, szereplésével kapcsolatban. Egyszerűen nem lehet tudni, hogy az olyan verssorok , mint: „Eljő majd a nagy Isten sarja az emberi nemhez” (…) „ám te figyelj Krisztusra szívedben” (…) „És papok hozzá mennek, s aranyat neki visznek, és mirhát, s tömjént” (…) „s odalent majd holtaknak viszi hírül, hogy feltámad testük.”, mikor és milyen hatással lettek hozzátoldva az első könyvek szövegéhez, és a sok hozzáfirkálás miatt az első két könyv elveszti autentikusát.


Az i. e. első két évszázadában átformálódó zsidó gondolkodásmódot képviselő apokrif [rejtett] irodalom két munkáját szeretném még megemlíteni. Az i. e. 170-160 körül keletkezett 'Szirák Fia Jézus Bölcsességei' címet viselő műben a ‘Bölcsesség' meg van személyesítve, mint egyfajta állandóan létező isteni közvetítő: a teremtés folyamatában. Nőnemű, (Hokmah-nak hívják) akárcsak Szófia, és így nyilatkozik ki: “Én vagyok az ige, amit a Leghatalmasabb hirdetett.” Maga az a tény, hogy a bölcsesség nőnemű, nehezen simult bele a szigorúan ‘hímelvi' zsidó vallási elképzelésben és zavaró mivoltjára Philón találta meg a megoldást. Ő egyszerűen összeegyeztette, összemosta Szófia fogalmát a Logosz [világmindenség tudata] fogalmával, ami hímnemű, és mint írja; “Igaz, hogy a fogalom neve női, de természete férfias, [hímelvi] női neve csak jelzi alacsonyabb mivoltját a maszkulin Teremtővel szemben.” Az Újszövetség számos helyen utal a Szirák Fia Könyvére, de közvetlen idézés nem található belőle az evangéliumokban, ám más korábban szerkesztett keresztény művek szerzői (Didakhé, Barnabás), már idéztek belőle. Görög atyák (Alexandriai Kelemen, Órigenész, Aranyszájú János, Cirill), valamint a 'latin' egyházi szerzők (Tertullianus, Jeromos, Ágoston), mind használták, idézték, elemeit beépítették saját munkáikba A másik írás a Salamon Bölcsessége címet viseli, ebben az ‘Igaz Embert' elítélik, meghurcolják, de halála után igazolást nyer … „Ez az, akit egykor kinevettünk és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk és halálát dicstelennek.” (Bölcs 5.5) „Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták és a szentek között van az osztályrésze?” (Bölcs 5.6) Szégyenletes halálra ítélik, de utána a mennyekben bírái szembetalálják magukat vele, és az ő ítéletével. A mennyekben ő az Isten egyik fia. Egy másik verssorából kétségtelen orfikus doktrína cseng vissza: „Mert hiszen neked hatalmad van élet és halál fölött, levezetsz az alvilág kapujához és újra felhozol onnét.” (Bölcs 16.14)

A pogány és gnosztikus hitrendszerekkel ősszefonódó zsidó valláshagyományok legjobban ismert bölcs filozófusa, az alexandriai Philón, kinek rendkívül termékeny munkássága nagyban hozzájárult a korai kereszténység kibontakozásának megértéséhez. Szerencsére, Philón munkái elkerülték a negyedik évszázad végétől elkezdődött nagyméretű esztelen könyvégetést: Euszébiosz egyházatyának köszönhetően. Euszébiosz a ‘Keresztény Vallástörténet' című könyve megírásához szinte semmilyen konkrét, kézzelfogható Jézus korabeli kútfővel, kortársi feljegyzéssel nem rendelkezett, és így boldogan lecsapott a Jézussal kortárs Philón munkáira. A nem éppen keresztény ihletésű írások megtartása csak azért történhetett meg, mert Philón részletesen beszámol egy Alexandriában valóban létező korai keresztény gyülekezet a Therapeután szekta meglevőségéről. Euszébiosz lehet, hogy értette, lehet hogy tudta; ennek az őskeresztény gyülekezetnek semi köze sincs az ő idejében már majdnem kialakult Keresztény Egyházhoz, nem csak azért mert az egy misztikus vallást követő szekta volt, hanem azért is, mert már a szekta megvolt, létezett még mielőtt Jézus megszületett volna. Ez azonban nem zavarta őt abban, hogy Philón munkájából valódi történelmi bizonyságot olvasson ki az őskeresztényekre vonatkozóan. Euszébiosz biztosra vette a Therapeutánok keresztény mivoltát, ám nem tudta, hogy azok mozgalma generációkkal megelőzte Jézus korát. Szerzeményeik, a 'Diegesis, (*) Gnomologue', az egyiptomi látnoki adottságokkal rendelkező, misztikus bölcsek szent könyvei voltak, melyeket az újtestamentumi evangélisták minden hivatkozás nélkül bedolgoztak a saját szerzeményeikbe.” (Robert Taylor, 'Diegesis')
Judaizmus hagyományához is hűen ragaszkodó híres zsidó filozófus Philón, szintén elragadtatott követője volt a misztikus tanításoknak, különösen Püthagorásznak és Platónak, akiket ‘nagy' és ‘legszentebb' jelzőkkel tisztelt. Igazi kozmopolita bölcs volt, aki zenében, verselésben, matematikában, geometriában, valamint a görög irodalomban is kiemelkedő munkásságot végzett, lángoló fáklya volt Alexandriában, melynek fénye Jeruzsálemig világított. Nyitott, széleskörű szellemiségének köszönhetően megengedhette magának a zsidó szent könyvek sajátságos magyarázatát. Philón az ószövetség tanításait egyéni módon átalakította a független emberi tapasztalaton alapuló görög filozófia elméleteinek megfelelően és bárhol, ahol az Ószövetség értelmetlenül merész állításai problémát jelentettek, Philón az allegória segítségével próbált elfogadható megoldásokat keresni. Nagyon helyesen rámutatott, hogy a világ eredetéről és a teremtésről szóló mózesi leírást nem szabad történelminek venni. A merev zsidó tanításoktól elszakadva a világ eredetét és menetét a forma-anyag rendszerrel magyarázza. A rendszer mely a görög filozófiából származik – Philón szerint – összeegyeztethető a zsidó valláselképzelésekkel.

A szent iratok allegorikus értelmezésére, rejtett mondanivalójának megfejtésére saját eljárást dolgozott ki, amit ‘misztérium metodikájának' hívott, és aminek középpontjában ‘Mózes Misztériuma' elnevezésű vallásbölcselet tanítás állott. Mózest és az Exodus [kivonulás] történetét mint átvitt értelmű misztikumot tanította, tehát nem mint egy történelmi személyt, és nem mint egy valóságban megtörtént eseményt. A ‘kivonulást' úgy tanította, mint egy jelképes belső lelki mozzanatot, amikor az ember elhagyja a régi énjét; megigazul, egy olyan ösvényre lép, ami Isten egyenes megtapasztalásához vezet. Mózes alakja megegyezett ill. azonos a pogány világ Logosz fogalmával, ami mitikus isteni lény a ‘világtörvény' megszemélyesítője, és megtestesítője.
Philón tanításában; a Logosz, Istennek elsőszülött fia, közvetítő az Isten és a világ között, továbbá, jelképes vezetője és irányítója a helyes utat kereső hívőnek, az Isten megismerésre törekvő tanulóknak. Philón saját magát beavatottnak vallotta a ‘legmagasabb' misztériumokban, és követői – hasonlóan a pogány gnosztikusokhoz - mesterük körül 'titkos' szektát formáltak. Gyülekezetük tagjai megesküdtek, hogy tudásukat nem adják ki, arról nem beszélnek; „az ostobáknak és tudatlanoknak, hogy azok nehogy kicsúfolják, kinevessék őket.” Philón műveit görögül írta, nyelvezete egy gnosztikus bölcs nyelvezete, olyan fontos ‘kulcsszavakkal' amelyek tipikus gnosztikus kifejezések. Ragadjunk ki néhányat; ‘Enthousziazien', [magasztos lelkendezés] ‘Korubantian', [misztikumban történő mámorodás] ‘Bakeuein', [isteni őrült szenvedély] ‘Katekesztai', [isteni erők által megszállott] ‘Ekstasis'. [eksztázis]

És most röviden térjünk rá a híressé vált ókeresztény szektára, amelynek létezéséről Philóntól tudunk.
A Therapeután alexandriai gyülekezetet, attól függetlenül, hogy csak zsidókból állott, mégsem szabad összekeverni, vagy összehasonlítani más ugyanabban a korban létező, júdeai zsidó farizeus vagy esszénus szektákkal, akinél a merev zsidó rituálék szüntelen ismétlése, szabályok, tiltások szigorú betartása határozta meg vallásos életük magját. (Mindamellett az esszénusok szemben álltak a jeruzsálemi templommal, és az 'Igazság Tanítójának' visszatérését várták.)
Philón, a ‘Bölcselkedések Az Életről' című könyvében írja, hogy a Therapeután szekta tagjai ünnepelték a zsidó pünkösdöt, és megtartották a ‘szent szombatot'. Öltözékük hófehér ruhából állott, hasonlóan a pogány misztikus szekták viseletéhez, és nem tarka-barka meg fekete volt, mint a júdeai zsidóságé. Teljes egyenrangúság volt közöttük, és minden vagyonukat értéküket megosztották egymással. [A vagyon megosztásról Philón direkt nem ír, de feltételezzük meglevőségét, mert az más misztikus szektáknál ez természetes volt.] Soraik közé engedtek nőket, mint egyenrangúakat, mert úgy vallották, hogy ők is 'ugyanannak a szent vágynak igaz megszállottai'. Számmisztikájukban első helyen állt a hetes szám, aminek a ‘tiszta örökké szűz' jelképes elnevezését adtak. Az ősi zsidó ‘szentírások' tartalmát a tudás külső burkának tekintették csupán, melyekben misztikus mondanivalók és üzenetek rejtőznek. „Reggeltől estig tanulmányozzák a szent iratokat,” - írja Philón – „ filozofálnak, elődeik műveit mint titkosírásokat fordítják le, mert azok szószerinti értelmezése csak értelmetlenséget szül, valódi fontosságát a szimbólumok és rejtett jelentések között vélik felfedezni“.
Közvetlen egyenes párhuzamot mutat ki a szerző a Therapeután szekta misztériumába beavatott egyén beavatási szertartásán átélt 'elragadtatás' élménye, és a Dionüszosz Misztériumban beavatott személy ‘szentséges extázisa' között. Mint könyvében írja: „A beavatás folyamán elragadtattnak pedig a mennyek szeretete által, mint azok akik beavatottak a Dionüszosz Misztériumokban, és átélték Isten tisztító tüzét.” A szekta népszerűségéről, és elterjedtségéről azt olvashatjuk: „Egyiptom minden tartományában tömegesen ott vannak, különösen Alexandria környékén. Mindenféle szempontból ők a legtökéletesebb, és legfejlettebb igazi hódítói a ‘Therapeutea szent földnek'. Vallásuk gyakorlása végett ünnepi szertartásra gyűlnek össze egy rendkívül megfelelő helyen, a Mareotisz tó felett elterülő teraszon, amely Alexandriától közvetlen délre van”. Mareotisz tava csak néhány mérfőldre volt onnan, ahol Hérodotosz ötszáz évvel korábban tanúja volt több tízezer ember előtt eljátszott Ozirisz Misztérium ünnepi játékainak, és ennek a hagyománynak töretlen folytatását találjuk itt, a tó feletti teraszon megtartott vallási ünnepeken. Az ünnepi szertartás leglényegesebb részéről Philón ezt írja: „És itt mindenki előtt a Therapeután tagjai beavatattnak a szentséges élet misztériumába.”
Euszébiosz egyházatya tehát nem tévedett amikor korai keresztényeket vélt látni Philón könyvében, kétségtelen az is, hogy hitrendszerükben fontos helyet foglalt el az egyetemes pogány misztériumok meghaló-feltámadó Isten-fiú tisztelete, az ahhoz szorosan kötődő ünnepek, szertartások gyakorlata. Ezek a keresztények sosem hallottak egy igazából élt Jézusról, annak követői nem lehettek. Philón a Therapeután vallásmozgalomról az első évszázad első éveiben írt, ami több mint harminc évvel megelőzi a 'történelmi' Jézus keresztre feszítését. A nagy zsidó filozófus még több mint három évtizedet élt és alkotott a Bölcselkedések az Életről' megírása után, de hallatlan módon Jézusról, annak tanítványairól, ‘keresztelő' Szent Jánosról egy sort sem írt. Hogyan lehetséges, hogy nem hallott a Jeruzsálemi eseményekről, a Szanhedrin ítéletéről, a kivégzésről, és a feltámadásról? Alexandria egyáltalán nem volt messze Jeruzsálemtől, látogatók, tanulók, rokonok folyamatosan felkeresték, tiszteletüket tették a híres tanárnál, aki mindig pontosan értesűlt a jeruzsálemi történésekről. Sajnos nincs kielégítő válasz arra, hogy semmit sem írt Jézusról; annak tetteiről, üdvösséges küldetéséről. A 'Gnomologue' néven is ismerté vált, de mára már teljesen elveszett, Egyiptomban, a Therapeutánok által alkotott bölcsesség könyveket mindenképpen a szövetség- közötti irodalom fontos dokumentumainak kell tekintenünk. Ezek a könyvek erkölcstani előírások, misztikus elvrendszerek, példabeszédek, diskurzusok, párbeszédek gyűjteményei, melyeket a zsidó megváltó Józsua (Jézus) nyilatkozott ki különböző időkben, és körülmények között. Máté, Lukács és kisebb mértékben Márk is merített ezekből a gyűjteményekből. (Máté és Lukács evangéliumában, 'Q'-dokumentum a tudományos megnevezése.) Ezen egyiptomi szerzemények különböző neveken váltak ismertté a kereszténység kialakulásának kezdetekor; 'Jézus Logion', 'A Megváltó Bölcseletei', 'Igaz beszéd leírása', 'Doktrína', 'Jézus Krisztus Urunk Igéi', míg Pál apostol, „Jézus Krisztus egészséges beszédei és a kegyesség szerint való tanításnak” hívja azokat (I. Tim. 6:3) A bölcseletgyűjtemények soknevű megjelölésére halvány utalásokat lehet még találni az Újszövetség más hivatkozásaiban is, mint; „Mert azt mondja az írás a Fáraónak …” (Rm. 9:17), „Ezt az írást sem olvastátok-é?” (Mk. 12:10) és kétségtelen, hogy ezek a 'Józsua Logionok' gazdag forrásanyagot biztosítottak nem csak az ortodox keresztény atyáknak, hanem a gnosztikus keresztény művek szerkesztésénél is fontos szerepet kaptak. A gnosztikusnak számító 'Tamás Evangéliumában' pl. 114. olyan bölcseletet találunk, melyek többsége ezekből az egyiptomi bölcseletgyűjteményekből származik. Papias atya (kb. 110-160) könyvében ('Az Úr Mondásainak Exegézise'), feljegyezte: „Máté tolmácsa lett Péternek, és héberül összeállította Jézus mondásait (logion), miket mindenki a legjobb tudása szerint értelmezett.” Természetesen ez a héber nyelven íródott munka is elveszett, az azonban kétségtelen, hogy tartalmát az egyiptomi Józsua Logion töltötte ki. A héber nyelven írt bölcsesség-gyűjtemény nyilvánvalóan nem egy történelmi személy által kinyilatkozott tanítás, hanem idő nélküli igazságok, erkölcsi elvek megfogalmazása, melyeket egy néphez – főleg egy emberhez – kötni hiba lenne. Érdekes, hogy Ozirisz bölcsességeit tartalmazó gyűjteményt egy 'Toht-Matiu' nevű írnok állította össze, mely név majdnem teljesen megegyezik Máté nevével.
Egyiptom, de főképp Alexandria hellenizált zsidósága többé-kevésbé ragaszkodott ősi vallási hagyományaihoz, ám mégis minden gyülekezet eltérően magyarázta az Ó-izraelita kánonokat. Felfogásukban másképpen értelmeződött a zsidó tanítások alapját képező transzcendens [tapasztalat feletti] Isten tettei, kinyilatkozásai, végidők üdvössége, a várva-várt Messiás szerepe, küldetése – mind eltérően lett tanítva, magyarázva. A legjelentősebb problémát azonban a pogány hiedelemvilág népszerű ‘meghaló-feltámadó' Istene mögött meglévő misztikum tanítása jelentette. Az elégtelenül kiművelt átlag zsidósággal ellentétben a zsidó bölcsek, - akik maguk is beavatás kegyelmében részesűltek - nem csak értették, hanem át is élték, és szerették volna beleszőni annak áldását  vallásuk teológiájába is: a saját fajtájuk megigazulásának megsegítésére. Judaizmus rugalmatlansága eleve kizárt más isteneket, Ozirisz-Dionüszosz jelképes halál-feltámadás misztikus élményét, annak eszmekörét eljutattni a zsidó hívekhez lehetetlen feladatnak nézett ki. Tisztában voltak avval a ténnyel, hogy az őket körülvevő pogány vallások legmélyebb misztériumát egy meghaló és feltámadó Isten-fiú szimbolizálja, kinek tisztelete minden jelentősebb kultúrnépnél megtaláltatott. Tudták, hogy a mitológiai elbeszélések mögött az ember beavatási, 'szent extázisban' átélt élménysorozata; metaforikus halála, feltámadása, azaz megvilágosodása áll. Aki megismerte a megvilágosodás lényegét, az Ozirisz-Dionüszosszal egyé vált!

A réteges, lépcsőzetes tanítás elöszőr is magába foglal egy megváltó Isten-fiú történetet, mint egy külső mázat, amely mögött az igazi fontosság elrejtőzik. Mintának a pogány-gnosztikus vallásreformerek törekvéseit vették. Az egész ókort meghódító hellénizmus szellemisége szinte mindenhol megváltoztatta az ősi, sokszor ‘nemzeti' isten tökéletlen naiv megszemélyesítését, új ideákat, doktrínákat honosítva meg. Ez a folyamat alól a zsidóság sem volt kivétel. A zsidóság vallási törzsökéről levált csoportosulások, mint pl. a Therapeután, felekezetek képzetében Jehova már nem törzsi védő-bosszúálló isten, hanem platóni egyetemes, mindenki számára elérhető: egyetlen. Miképpen Jehova (az Atya) mibenlétének megfogalmazása részben átváltozott az Ó-izraelita teológiával egyetemben, úgy változott a messiás alakjának (Fiú) hivatása, küldetése, szerepe. (Messiás szó eredetileg ‘felkentet' jelent; a felkenés aktusa, héber ‘masia', ‘masah'- felkenni.)
A kezdeti zsidó vallásképzetben nem létezett reinkarnáció, mint például a Buddhizmusban, de megvolt a ‘végidő' eljövetelének, az apokalipszis' [végitélet] beteljesedésének ijesztő elmélete, ami alól csak az ‘igazak', a Törvény betartói mentesűlnek. A világ elmúlását, az emberek halál utáni mibenlétét valahogy felkellett vázolni a reménykedő hívő tömegeknek, mert a megfoghatatlan túlvilági létezés, és a nagyon is kézzelfogható halál borzalma között áthidalhatatlan távolság tátongott. A két teljesen eltérő létezési forma (lét – halál) összekötése végett az eszkatológia tanításrendszerének szüksége volt messiásokra, akik az egy Isten által küldött, felkent és mindenki által várt végidei üdvösségközvetítők. A Messiás alakja nem Isten, sem emberi tulajdonságokkal nem rendelkező szentséges entiti; az istennek lehet fia, küldötte, de vele nem azonos. Intermedian közvetitő, aki az Úr és a teremtvényei között a kiválasztottak üdvéért tevékenykedik. A fogalom méyreható kultusza elvitathatatlan, Héber Kánonok világosan említik misztikus hivatását, szerepét. Természetesen eljövetele pontos időpontja meghatározhatatlan, akárcsak a világvége pontos dátuma, de az eljövetel váradalma nem szűnt meg a Judaizmus fontos tanításának lenni.

Philón megpróbált egy ‘Mózes misztériumot' összeszerkeszteni, de Mózes alakjának meghatározott erős karaktere eleve kizárta a pogány misztikum figurái tulajdonságainak reá való átruházását. Ez a próbálkozás, így sajnos, teológiai értelmetlenséget szűlt. Az Izraelita vallás keretén belül meg volt tehát a 'küldönc' üdvösségközvetítő, és annak várásának széleskörű kultusza, de a zsidó üdvösségközvetítő messiási szerepe nagyban különbözött a pogány vallásfelfogás üdvözítő-megváltó isten figura misztikus lényegétől.
A zsidók hitrendszerében nem létezett istenpanteon, és más istenek átkölcsönzése lehetetlenség volt, ezért tehát a zsidó bölcsek a már meglévő zsidó messiás [görögül Krisztus] alakjának mibenlétét, hivatása jellegét - elkezdték átértelmezni, átmagyarázni. Egy vonalban óhajtották hozni a zsidók messiás alakját amennyire csak lehetett a pogány Ozirisz-Dionüszosz alakjával, hogy egy újfajta, előrehaladottabb vallási rendszer bevezetésével megsegíthessék népük megvilágosodását.
A Messiás-alak szerepe, már több lett mint egy az Isten által küldött szentséges 'szolga' aki a végidőket, és végítéletet hivatott elhozni, mert az üdvözítés és megváltás elnyerésének hozzákötött elváráslényege is gyökeresen megváltozott.
Az ‘új' tanítás korábban nemlétező lehetőséget adott a zsidóknak, hogy földi életük folyamán elnyerjék a mennyek országát, megvilágosodjanak, egyéváljanak a misztikus messiással, Krisztussal. A régi zsidó felfogás szerint; Jehovában való vakhit, törvények szigorú betartása, áldozatok ájtatos bemutatása volt az egyetlen igaz út, aminek a végén a megváltó eljövetelekor az igaz hívő megkaphatta a jutalmat: az örök mennyei életet Isten birodalmában. (Miközben az istentelenek apokaliptikus méretű borzalmak közt, mind elpusztulnak.) Ennek biztosítéka volt az Istennel kötött Ószövetség.
Az alexandriai zsidó bölcsek azonban túllépték ezt a meghaladott álláspontot, és az ‘új' messiás alak segítségével egy ‘Újszövetség' meghozását tűzték ki célul. Itt van tehát az a háttér, aminek alapjaiban felleljük azokat a sziklákat, melyekre a később kibontakozó kereszténység erős vára épült. Az egyiptomi zsidó gnosztikus bölcsek az Ozirisz-Dionüszosz misztérium megértése, és népszerűsítése végett megteremtették a saját zsidó, meghaló-feltámadó Józsua [Jézus] megváltó alakját. Ez a vallási átalakulás folyamat nem néhány év szüleménye volt, hanem generációk lelkes, türelmes munkájának eredménye. Márk, Lukács, és Máté nevek alatt közismert Evangéliumok ebből a légkörből születtek meg: kétségtelen, hogy keletkezési helyük Alexandria, és nem Róma. Továbbá, nyugodtak lehetünk az felől is, hogy a Nag-Hammadi kódexek megírására felhasznált proto-evangéliumok szintén ebben a környezetben lettek először megteremtve.
Későbbi évszázadok hihetetlen méretű könyvégetései szinte majdnem minden Jézus Misztériumhoz kötődő iratot, könyvet megsemmisített, és kész csoda, hogy Nag-Hammadiban megtalálták azokat a ‘szent iratokat', melyekből egy egészen más Jézus rajzolódik ki mint a Bibliában szereplő Jézus. Ha igaz a valláskutató szakembereknek azon feltevése, hogy több száz Jézus témakörhöz kötődő irat; levél, könyv létezett, akkor azok szerkesztőinek a nagytöbségét is Alexandriában, az elgörögösödött zsidó tanítók között kell keresni.

Létrehozni egy új vallásirányzatot, egy ‘új-szövetség' megkötésével, pogány bölcsészet legmélyebb misztériumát átültetni a rugalmatlan Judaizmusban; nem volt könnyű, és csak részben sikerült. Írástudók, írnokok, egyetemen kitanult szellemi elit - görög minta alapján, tölük eltanulva -, a misztikum szent tüzét megtapasztalva beavatottakká váltak, és így, Józsua fogalom misztériumát megértették. Evvel szemben, a műveletlen iparos, kereskedő köznép a tanításokat csak részben értette, és fogadta el, jobban ragaszkodva hagyományos vallásfelfogáshoz. Azokat a külső részeket vette át csupán, amiket az írástudók kitudtak számára mutatni-olvasni az ősi Héber Kánonokból. Ezért volt tehát fontos, és szükségszerű, hogy a tudós zsidók a ‘szent iratok' másolása folyamán megpróbálják közelebb hozni a pogány vallástanítás fontosabb részeit a Judaizmushoz.
Hogy, miről is van szó pontosan, arra nézzünk meg egy példát.“ …Imé a szűz…” [Ésaiás, 7: 14] Ítt a ‘szűz' szó az eredeti héber iratban ‘almah', aminek jelentése; fiatal nő, vagy hajadon. Azonban, a Septuaginta zsidó fordítója itt direkt elírta a szó jelentését, hogy a szent verset egyenes vonalba hozza az egyetemes misztérium vallásáramlata sodrával. Így kerűlhetett tehát a Septuagintába, és onnét később a Bibliába a ‘parthenosz' szűz kifejezés. Átvétetett egy olyan idea, ami korábban nem volt meg a zsidók hitképzetében; hogy a várvavárt megváltó [messiás] szűztől fog születni. Ésaiás próféta könyvében olvasható ‘szűz' fogalma a későbbi korokban már jogos örökség, ‘szent' jövendölés, amire nyugodtan lehet hivatkozni. 
Márk nem tartotta fontosnak Jézus származását, de Máté és Lukács Evangéliumában már kiemelkedő fontosságot kap a szűztől való születés, és a szeplőtlen fogantatás. Antik pogány vallások hitképzeteiben általánosan elvolt terjedve a szűztől való születés különös jelentéssel bíró mozzanata. Ezen fogalom széleskörű elterjedését bizonyítja, hogy nem csak istenekkel, mennyei küldöttekkel kapcsolatosan vallották, de annak nimbusza valóságban élt történelmi személyekre is rá lett ruházva.

Néhány példát említenék; Hóruszt anyja szűzön fogantatta, Perszeusz, Jupiter fia – anyja Danae szűztől született. Szűztől született továbbá; Apolló, III. Ramszesz, Platón, Nebukandezzár, és Romulusz- Rémusz ikerpár is. Kis-Ázsiában, a hagyományok szerint Attisz anyja a szűz Kübelé volt. Szíriában Adonisz édesanyja a szűz Myrrh. Dionüszosz halandó anyától, - Személétől született, aki szintén szűz volt. Phütagorasz édesanyjának a neve Párthenisz, mely név a ‘parthenos' [szűz] szóból származik. A távoli Ázsiában ugyancsak általánosan elterjedt volt az a hit, hogy a kiválasztott ‘szentemberek', karizmatikus tanítók szűztől születtek. Buddha anyja, Maha – Maja [Szűz – Maja] magyarra forditva. Krisna, Lao-Tsze, Konfuciusz szintén szeplőtlen fogantatás menyei áldásával születtek meg. [Bővebben e témáról lásd, Thomas Williem Doane, ‘Bible Myths' című könyveben.]
Szövetség-közi időszak vallásirodalmának - talán a legkiemelkedőbb - művei közé tartoznak a Qumrami esszénus szekta eredetiben fennmaradt tekercsei, melyeket ‘Holttengeri Tekercsek' néven ismerünk. A Tekercsek tartalma komoly adalékokat szolgáltat az akkori zsidó vallás-hit és hiedelem megértésére, de fontossága ellenére mégsem foglalkozhatunk vele, mert teljesen eltér a mondanivalója jelenlegi tanulmányunk vonalától. Arámi és héber nyelven írott tekercsek között csak kevés számú görög töredéket találni, és azok is mind judaista Tanra vonatkozó hagyományoknak a fordításai. Gnosztikus tanításokat még kínkeservvel sem lehet belemagyarázni, habár vannak mozzanatok, melyek hasonlóak, de a mögöttük meglévő filozófia, és teológia két eltérő irányzatot képvisel. Halvány utalások találhatok pl. a Közösségi Szabályzat befejező zsoltárában, és van utalás a jeruzsálemi Templomban lezajlott összetűzésre a gonosz ‘kohen' és az ‘Igazság Tanítója' között. Ezt a részletet a Habakuk Próféta Látomásának Értelmezése című tekercsen találhatjuk meg. A Damaszkuszi Irat néhány sorát érdemes még megemlíteni, mely irat jelentősége az 'új szövetség' eszméjének meghirdetéseben mutatkozik meg: „... akik beléptek az új szövetségbe Damaszkusz földjén …” (…) „... és szilárd szövetséget, amelyet Damaszkusz földjén szilárdítottak meg; és ez az új szövetség.” A messiás várása, a messiás származása és a Tanító szerepe más zsidó irányzatoktól eltérően van jelen az Iratban; a messiás nem Dávid szent magjából, hanem Árontól ered: „amíg föl nem lép a Felkent Áronból és Izraelből,” A fogalmazásból nem lehet határozottan megtudni, hogy egy vagy két messiás eljövetelét jósolja:„... a maradék pedig kardélre jut, akkor, amikor eljön Áron és Izrael Felkentje.” A szerző úgy látta, Izraelnek 'Tanítója' volt valamikor, de személyét nem pontosítja: „... és nem hallgattak Teremtőjük hangjára, Tanítójuk parancsolataira, hanem zúgolódtak sátraikban.” (…) „Attól a naptól kezdve, hogy a Közösség Tanítója összegyűjtött …”, (…) „és fülelnek az Igaz Tanító hangjára …” Az esszénus műben a Tanító szerepe, a Tanító származása vagy a messiáshoz kapcsolódó viszonya nincs tisztázva: „amikor a Tanító összegyűjti a Közösség Tanítója napjától az Áronból és Izraelből való Felkent fellépéséig.” A Holttengeri Tekercsek 'tanítója' azonban semmiben nem hasonlít Dionüszoszra, de még a szemita Tammuz-Adoniszra sem. A Qumrami közösség Esszénusai a ‘Tan' ismeretét, és a törvények, szertartások szigorú betartását vélték csak fontosnak, mert a végső borzasztó ítéletet elhárítani szerintük másképp nem lehet. Nem ismerték a gnosztikus tanokat, és így lényegtelen volt számukra a lelki kibontakozásuk beteljesedése a ‘gnózis' elnyerésének segítségével.


(*) Diegézis: a retorikában egy dolog tökéletes elbeszélése, – diégétikus: elbeszélő

(**) 'Krisztosz' a felkent, vagy a 'szent király' minden évben feláldoztatott a jeruzsálemi Templomban. A hódító Romaiak Tammuznak ismerték és a zsidók legfőbb istenének tartották. Még ma is a zsidó kalendár egyik hónapját Tammuznak hívják. Tammuz kultuszát Babilóniából hozták a zsidók magukkal, de Tammuz sokkal régibb még Babilonnál is. Eredetileg ő Dumuzi, vagy Damu a szumér megváltó-isten, az egyszülött Fiú, ill. más néven 'Vér-Fia'. Halálakor megtermékenyítette a földet vérével.


                                                           

 

Szerző: katolnai  2009.12.23. 10:48 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vallastortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr281617530

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.