A Cselekedetekben szereplő Szent Péter nem volt történelmi személy, hanem több eltérő pogány mitológiai típus összetevődéséből kialakított figura. De sok típus között leghatározottabban a termékenységi kultusz ősi hitelképzeléseibe érkezhetünk vissza, ha Péter eredeti háttere után próbálnánk meg kutatgatni.
Termékenységi kultuszok legrégebbi és legelterjedtebb kifejezésformája a falloszt szimbolizáló kőoszlop, mely megtalálható minden jelentősebb kultúrában. Hindu templomok legszentebb énjében a ‘Linga' vagy a kelták ‘menhirjei' ugyan azt a célt szolgálták mint a primitív Dionüszosz fából faragott oszlopai.
A bibliai ‘Jákob köve' – mit olajjal kentek meg a zsidó szentelési áldozat rítusában, lényegiségében teljesen megegyezett a Delphiben felállított ‘szent' kőoszloppal, és lényegiségében ugyan az volt az a ‘kőszikla', amire Jézus templomát építette. Az ókori Mediterrán kultúrákban a Péter, Páter, Petra nevek széleskörű népszerűségnek örvendtek, azoknak termékenységi varázserőt tulajdonítottak, és mindenhol a legfontosabb hímelvi princípiumot jelentették: a falloszt. A kakas, másik időtlen időkig visszanyuló megtermékenyítést jelentő képzet volt, gondolom, nem kell részletezni miért. A Vatikán kincstárában őrzött korai bronzszobor a ‘kősziklát' (Pétert) és a kakast ötvözi össze, ám 'pogány' kinézete ellenére keresztény mivoltjához semmi kétség. A szobor talapzatán olvasható felirat, ‘SOTER COZMOY' 'Világ Megváltója' kizárja a pogány vallási háttért.

Sajnos az az igazság, hogy Jézus történelmi valóságáról, gyermekkoráról, vagy a huszas éveiben járó Jézus alakjáról, létezéséről a bibliai Evangéliumok semmiféle kézzelfogható adattal nem szolgáltatnak és így tovább lépve az Újtestamentum tanulmányozásában elérkezünk az Apostolok Cselekedetei fejezethez. 

Kilehetne talán abból az állásból indulni, hogy ha a tizenkét tanítvány létező történelmi emberek voltak, minek bizonyságát, ugye - egyértelműen kilehet olvasni a Cselekedetekből -, akkor Jézus is valóságban élt történeti személy. Tehát az egyik létezés alátámasztja a másikat. Hagyományos keresztény tanítás úgy hirdeti, hogy Jézus feltámadása után a tanítványok rendkívül fontos szerepet töltöttek be az egyház megalapításában.

Fontosságuk ellenére kilenc apostolról a nevükön kívül más felvilágosítást nem nyújtanak a szentiratok. A tizenötödik fejezettől Péter apostol [1.] neve nem szerepel tovább, holott korábban ő a főszereplő, és elméletben ő volt a tanítványok vezetője. A 16-ik fejezetben az elbeszélő hirtelen átvált elbeszélésében egyesszám harmadik személyéből az egyesszám első személyére, amely kétségessé teszi azon keresztény álláspont elfogadását, hogy egy személy – Lukács írta volna az Apostolok Cselekedetei című részt is. Lukács az Evangéliuma 24-ik fejezetében világosan megírja mint szemtanú, hogy a feltámadást követte a jelenések eseménye, majd a mennybemenetel megtörténése, és mindez a csodatétel egy, és ugyanazon a szent napon ment végbe, tehát egy nap alatt. Mégis, a 
Cselekedetekben [1: 13] úgy olvassuk, hogy a mennybemenetel negyven nappal a feltámadás után történt. Lukács apostol talán nem emlékezett pontosan vissza, hogy miképp is történt volt, és mit is írt korábban a saját Evangéliumában, de az is lehet, hogy mégsem Lukács írta az Apostolok Cselekedeteit.


A keresztény történetírás igazát bizonyító apologéta szerzők folyamatos gyakorisággal hivatkoznak a Cselekedetek szövegére. Történelmi kútfőként kezelik, mondatait úgy idézgetik, mintha annak történései valódi események lettek volna. Pedig a Cselekedetek közelről sem történelmi munka, hanem leírásában látomások, elragadtatások, vallásos óhajok, várományok keverednek virágnyelven megfogalmazva a keresztény tanításokkal. Csalfa megközelítés az, ha hiteles történelmi dokumentumnak tekintünk egy könyvet melynek, a X. fejezet, 9-12 verseiben olyan történetet olvashatunk, hogy Péter megéhezik a ház tetején és az ég megnyílik, leszáll valami edény, mint egy nagy lepedő, melybe valának mindenféle földi négylábú állatok vadak, stb. Itt nem egy megtörtént eseménysorozatot örökít meg a szerző, mint egy kortárs szemtanú, hanem vallásköntösbe öltöztetett kívánalmakat, tanításokat sző bele munkájában, melyekkel mélyen odahatni, befolyásolni szándékozott. Mese és rege motívumok nem mennek ritkaságszámba a Cselekedetekben, mint pl. az ötödik fejezetben hol Ananiás Péter szavait hallva lerogyott és meghalt, majd három órával később felesége Safira is összerogy és meghal.
 

 

Péter tevékenységével kapcsolatban ismétlődve megfogalmazódik a pogányok megtérítésére tett erőfeszítések fontossága, melyek a II. század közepétől válhattak egyre gyakoribbá, így az akkori állapotukat, igényüket vetítették vissza. „ … hogy a pogányok is bevették Istennek beszédét.” (11:1) „ … a pogányokra is kitőltetett a Szent Lélek ajándéka.” (10:45) És ott van még Kornélius százados is … A Cselekedetek szerzői tehát mégis visszahelyezik időben száz évvel ezt a folyamatot, holott nagyon is jól tudták, hogy az első század Józsua-Jézus misztériumát követők kizárólag a zsidó népességből kerültek ki. Szükség szülte korai fantom pogány megtérések példaesetként sorakozhattak, melyekre rálehetett mutatni a nem-zsidó emberek megkörnyékezésekor, azt a látszatot keltve, mintha ez a folyamat már jellegzetes lett volna generációkkal korábban is.


Péter a pünkösdi szentbeszéde után háromezer zsidót keresztel meg, majd rá nemsokára másik ötezer zsidó férfit keresztel meg az új keresztény hitre. (Csel. 2: 41, 4: 4) Ez a nyolcezer ember, leszámítva a nőket és gyerekeket, Jeruzsálem lakóinak több mint a negyedét adja ki, ami abszolút képtelenség. Itt történelem helyett inkább naiv álmodozást látni, a szerző epedését valami után, ami sosem volt igaz.

Csodatétel, feltámasztás, gyógyítás, stb. elfogadható velejárója a kor bármely pogány vagy gnosztikus vallásirodalmának. Minden vallásirányzat valós vagy mitikus hőse felruháztatott különleges, ámulatba ejtő erővel, ezektől a meglevőségektől függetlenül még hitelesnek lehetne az Apostolok Cselekedeteit mondani, ám sok Bibliakritikus mégis az ellenkezőjét vallja. Megint ugyan az a helyzet áll fent, mint a négy Evangéliumnál, hogy szerzőik nem lehettek Jézus zsidó származású tanítványai, mert az Ótestamentumból idézett versek több helyen értelemben, valamint szó és mondattanilag eltérnek az eredeti hébertől. Itt is a hibásan lefordított Septuaginta iratai lettek forrásként felhasználva, ami azt indikálja, hogy íróik a héber nyelvet nem ismerték. Írástudó zsidó ember számára az első és második évszázadban a legtöbb ókori kultúrközpontban, könnyebb volt hozzájutni az eredeti Héber Kánonokhoz és szent könyvekhez mint a Septuaginta görög példányához. Arról nem is beszélve, hogy egy írástudó és az írást ismerő zsidó rögtön észrevette volna a hibákat és eltéréseket.

Vizsgáljunk meg néhány ilyen esetet a Cselekedetek második fejezetéből, ahol Péter prédikációjában bizonyságot tesz Jézus testi-lelki halhatatlanságáról és a 26-ik versében a Zsoltárok Könyvét idézve mondja:… „az én testem is reménységben nyugszik”. Az eredeti héber Zsoltárok, 16 v. 9-ben, kicsit másképpen így áll: „…testem is biztonságban lakozik”,
minek az értelme, hogy nem fog időelött korai halált halni. A Cselekedetekben a megváltoztatott mondatrész lehetővé tette annak igazolását, hogy Jézus teste a halála után nem fog elrothadni, elenyészni. Érdemes itt figyelemben venni a babonákkal telített ősi zsidó vallásmeggyőződés további jellegzetes megnyilvánulását, a testi feltámadás lehetőségének kecsegtetését, mikor az előbb idézett versrészt így folytatja: „ … mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (2:27) A morbid vágyakozás megerősítésére a szerző Dávid pátriárkára mutatva visszanyúl a zsidó múltba: „ … a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.” (2:31) Az összes ókori nép közül egyedül a zsidók voltak azok, akik hittek a fizikai test feltámadásában, míg az összes többi vallásrendszer a lélek örökkévalóságát, és a test elenyészését hirdette. A kereszténység boldogan magáévá tette a test halálutáni feltámadását, mert ez élesen elkülönítette az összes addig létező vallásgondolattól. A Cselekedetek Pétere is feltámasztja halálából Tábitát, akit korábban már megmosdattak és felravataloztak, míg Pál egy ifjút támaszt fel, aki kiesett a második emeleti ablakból.

 

Csel. 15: 13-17-ik részében Jakab a Jeruzsálemi keresztény zsidóknak bizonyságképpen az eredeti héber szöveg elferdített fordítását idézi a Septuagintából: „Hogy örökségképen bírják az Éden maradékát és mind ama népeket akik az én nevemből neveztetnek…” olvassuk [Ámos 9: 12] az eredeti verset, míg a Cselekedetekben: „Hogy megkeresse az embernek a többi része az Urat és a pogányok mindnyájan akik az én nevemről neveztetnek”.Ámos prófétánál a boldog jövő ígérete és a dávidi királyság helyreállítása csak a kiválasztott nép hithű tagjaira vonatkozik, azaz a zsidókra, míg a Cselekedetekben értelmet megváltoztatva már egyetemesen mindenkire érvényes a ‘boldogság ígéret'. Ez természetesen pont ellentmond az egyetemesség ellenes zsidó hagyományos felfogásának, mely az egész Ószövetség szellemiséget áthatja.

A hetedik fejezetben, a főpap kérdését István apostol figyelmen kívül hagyván, hosszú litániában (ötven versszakaszban) magyarázza a zsidó papoknak az igaz Izrael történetét. A helyzet furcsasága abban van, hogy az arámi-héber anyanyelvű zsidóknak a szintén zsidó István, a pontatlan görög fordításokat félremagyarázza. Úgy adja elő, - többek között - hogy a zsidók, pusztai bolyongásuk során Molok sátrát tisztelték, Jahvétól elfordulva.(7: 43) Ez az eredeti Ámos versekben nem így van megírva.

Találunk olyan vers részleteket is mely a Septuagintában pontosan értelemszerűen van lefordítva, ám a Cselekedetekben szándékosan átdolgozottformában van idézve, alkalmazkodva az odavonatkozó elbeszéléshez. 
Mit is számítanak ily kicsiny jelentéktelen, talán pontatlan másolás útján odakerült elírások, ártatlannak nyilvánítható fordítási hibák, vagy miért is fontos egyáltalán szóba hozni a görög-római hitképzet közvetlen ráhatását az Újtestamentum hittanára, mi értelme van egyáltalán megkérdőjelezni a Biblia szentséges Isten által inspirált eredetiséget?

W. F. Allbright [meghalt 1971.] régész, közel-keleti tudományok doktora a ‘History, Archeology and Christian Humanizm' című könyvében hitet tesz, hogy az Újtestamentum szerzői zsidók voltak, hogy a négy Evangélium megírói mind zsidók voltak, és azok kétségtelenül i.u. 60-80 közötti években alkották ill. állították össze szentírásaikat. Annak ellenére, hogy minden bizonyítás mellőzésével ilyen határozottan merész, - János esetében abszurd - véleményt terjesztett és hirdetett, mégis mind a mai napig nagy hatást gyakorol a konzervatív teológia követőire. Független vallástörténészek azonban, mind elakadnak az Újtestamentum legrégebbi görög nyelven íródott iratainak tanulmányozásánál, nem tudják megválaszolni azt, hogy ha Jézus tanítványai zsidók voltak, miért használták a hibás görög fordításokat, és egyáltalán miért írtak görögül. Köztudott, hogy a Vatikánban őrzött Újtestamentum iratai nem az első évszázad végén írt eredeti szövegek, mert a legősibb példányai elvesztek, és hozzánk csak másolatok útján jutottak el.

Mint ahogy az Evangéliumok keletkezési idejét sem tudjuk pontosan meghatározni, úgy a Cselekedetekről sem tudjuk hogy mikor is íródtak. De azt tudjuk, hogy Irenaeus [130-202] és Tertulliánus [160-220] atyák ‘szent írásoknak' fogadtak el azokat, és teljes erővel hirdették a Cselekedetek tiszta isteni eredetét. Jusztinosz ‘a vértanú', [kb. 110-165] aki egy generációval korábban élt, mint Irenaeus a Cselekedetek történeteit nem ismerte, és furcsa módon semmilyen hivatkozás vagy említés sincs egészen 177-ig, melyből meglehetne bizonyosodni, hogy az Apostolok Cselekedetei ezen dátum előtt ismertek lettek volna. Mindezek ellenére a Cselekedetek iratai mégis bekerültek a Bibliába, nem úgy, mint más megközelítésű Jézus misztériumát hirdető ősi irat, mint pl. Tamás és András mitikus cselekedetei, melyek kárhozatra és máglya tüzére ítéltettek ‘Nagy' Leó pápa parancsára az ötödik évszázadban. 

Jakab, Péter, János, Júdás leveleivel ill. János Jelenéseivel nem érdemes foglalkozni, akkor ha a történelmi Jézus után kutatunk, mert időben túl későn íródtak ahhoz, hogy hasznát tudnánk venni.

Hát nincs az Újtestamentumban egyetlen olyan fejezet, verssor aminek szerzőjét pontosan ismernénk, személyéről megbízható történelmi ismeretünk lenne? De van, Pál apostol!

[1] Péter Apostol. Szent Péterről már kisiskolás korunkban tudtuk, hogy Jézus legidősebb tanítványa volt, és neve átvitt értelemben ‘kősziklát' jelentett. Ő alapította meg az első római keresztény gyülekezetet, és ott végezték ki – mégpedig úgy, hogy fejjel lefelé feszítették meg a kereszten. A keresztény valláshagyomány azt tartja róla, hogy ő a mennyország kapujának az őrzője, hatalmas kulccsal rendelkezik, ami szimbolikusan a 
mennyek országának a kulcsa. Történelmi létezéséről azonban semmilyen konkrét adat nem létezik. Nincs meg az általa alapított püspökségnek az öröklödő folyamatossága, kortársak nem említik, tanítványai nevét adatait nem ismerjük. Talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz akkor, ha valamilyen más megközelítést próbálunk használni. Érdemes odafigyelni a különleges véletlenre, miszerint az egyiptomi ‘Halottas Könyv'-ben a mennyország isteni kapuőrének a neve Petra [Petor].
Péter név jelentése ‘kőszikla' a mai bibliai magyarázat szerint, ám az eredeti értelmezésben ‘phallusz' jelentéssel is bírt. A maszkulin nemiség mindig is Péter egyik szimbóluma volt, amit a neve világosan ki is mutat; ‘páter' szó értelme – hímelvi principum, a ‘petra' szó a phallikus oszlop egyik elnevezése. De Péter ábrázolva volt még mint ‘kakas' és hímvessző egybeötvöződve, innen a hagyomány, hogy sok keresztény templom tornyán ott a kakas. (Lásd feljebb)

Nem lehet kibogozni, hogy az egyiptomi kultúra mennyire volt behatással az ősi római hitvilágra, de az bizonyos, hogy az egyiptomi Péter vagy Petor alakja mint egyfajta újraalkotás ott is megtalálható – mégpedig Janus isten személyében. Janus a kapuk őre. Eredetileg természetesen a legfőbb kapu [mennyország] őre, és mindig kulccsal a kezében volt ábrázolva, ami kifejezésforma később átruházódott Péterre. Mikor az antik római polgárság körében Janusz kultusza népszerűen elterjedt lett, villák, paloták kapujánál 
szobor, dombormű formában őrizte a bejáratokat két arccal ábrázolva. A két arc, két irányba nézett, figyelt, őrzött. (Másik értelemben Janus isten előre és hátra néző arca a múltba és jövőbe egyszerre történő látását jelentette.) Több mint száz évvel ezelőtt, a kitűnő vallástörténész Thomas Doane közli: “Jó néhány évvel ezelőtt, Rómában kiástak egy antik Januszt ábrázoló bronzszobrot, amit rögtön Szent Pétert ábrázoló szobornak nyilvánítottak, és azon nyomban elhelyezték a Szent Péter Bazilikában. Ma is ott áll a nagy kupola alatt, és megtekinthető az is, hogy a szobor nagy lábujja már majdnem 
teljesen elkopott a hívők folyamatos csókolgatása miatt.” [ T. W. Doane ‘Bibble Myths and Their Paralleles in Other Religions' 1985 ]
 

 

 

Szerző: katolnai  2010.01.05. 14:28 4 komment

Címkék: septuaginta péter a kőszikla soter cozmoy safira

A bejegyzés trackback címe:

https://vallastortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr281648710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Joejszaka 2010.03.26. 10:40:20

Bocs, nem lehet, hogy azért idézik az Evangéliumok szerzői a görög szentírásfordítást, mert akkoriban a zsidók nem héberül, hanem arámul beszéltek?

Anno hittanórán mi azt tanultuk, hogy akkoriban a zsidók nyelve az arám volt.

katolnai 2010.03.26. 18:19:05

Kedves Jóéjszaka!
Az arámi nyelv ugyanolyan szemita nyelv, mint a héber. Az egyik tökéletesen érti a másikat, mint a csángó-magyar a göcsejit. A felvetett kérdésre szerintem nem ez a magyarázat.
Üdv Katolnai

Silverman 2010.11.29. 15:30:18

„A Cselekedetekben szereplő Szent Péter nem volt történelmi személy”
A Cselekedetekben „Szent Péter” nem szerepel.

„A bibliai ‘Jákob köve' – mit olajjal kentek meg a zsidó szentelési áldozat rítusában, lényegiségében teljesen megegyezett a Delphiben felállított ‘szent' kőoszloppal, és lényegiségében ugyan az volt az a ‘kőszikla', amire Jézus templomát építette.”
Honnan veszed, hogy a zsidó szentelésnek bármi köze van bármilyen falloszhoz, pláne hogy megegyezett volna Delphiben felállított oszloppal? A kősziklának és a hímvesszőnek az ég világon semmilyen hiteles tartalmi összefüggése nincsen, ez az úgynevezett fából vaskarika.
Jézus semmilyen templomot nem épít sehol sem. Jézus beszédeiben a szikla sziklát jelent és nem ilyen háromszoros csúsztatással eredeztető falloszt. Jézus a saját beszédeire érti a sziklát, hogy aki azon a talajon áll, annak az élete nem fog inogni. Ahogy a mag sem az ondót jelenti, hanem a búzamagot. Ne haragudj, de ekkora csúsztatással még a keresztényeknél sem találkoztam, pedig ők se kispályások a téren.
„A kakas, másik időtlen időkig visszanyuló megtermékenyítést jelentő képzet volt, gondolom, nem kell részletezni miért.”
Csak tudnám, hogy ez hogy jön ide? A kakas kukorékolása a kora reggeli időszakra utal, a megtagadásoknál, és nem termékenységi szempontból szerepel a történetben.
„A Vatikán kincstárában őrzött korai bronzszobor a ‘kősziklát' (Pétert) és a kakast ötvözi össze, ám 'pogány' kinézete ellenére keresztény mivoltjához semmi kétség. A szobor talapzatán olvasható felirat, ‘SOTER COZMOY' 'Világ Megváltója' kizárja a pogány vallási háttért.”
Honnan szedted a képet, ha őrzik a vatikán kincstárában? Ez pont annyira hiteltelen, mint az Esszénus egyház evangéliuma.
Ha a szobor valódi volna, csakis pogány rítusra utalhat. De így úgy néz ki, mint egy montírozott rajz, hozzá montázsozva egy talapzattal, aminek semmi köze a rajta levő rajzhoz.

„Sajnos az az igazság, hogy Jézus történelmi valóságáról, gyermekkoráról, vagy a huszas éveiben járó Jézus alakjáról, létezéséről a bibliai Evangéliumok semmiféle kézzelfogható adattal nem szolgáltatnak és így tovább lépve az Újtestamentum tanulmányozásában elérkezünk az Apostolok Cselekedetei fejezethez.”
Kissé hamar lezártad az evangéliumokat. A legravaszabb dolog, amikor az igazság hazugsággal keveredik, a gyerekkora igaz is amit érsz és a húszas évekre is, ám a történelmi valóságra már nem. Ennél azért az evangéliumok vizsgálata jóval több, mondhatni akár élethossziglan tartó tanulmányozás is lehetne, mint egy ilyen kézlegyintéssel elintézni.

A térítésekkel kapcsolatban inkább azt emelném, ki hogy az Apcselben Szamária hamar bevette az evangéliumot, ezzel szemben Jézusnak azt a mondást tulajdonítják, hogy ne menjenek Szamária városaiba.

„Arról nem is beszélve, hogy egy írástudó és az írást ismerő zsidó rögtön észrevette volna a hibákat és eltéréseket.”
Nyilvánvalóan észre is vették, mivel nem fogadták el az evangéliumot.

„Független vallástörténészek azonban, mind elakadnak az Újtestamentum legrégebbi görög nyelven íródott iratainak tanulmányozásánál, nem tudják megválaszolni azt, hogy ha Jézus tanítványai zsidók voltak, miért használták a hibás görög fordításokat, és egyáltalán miért írtak görögül.”
Nagyon egyszerű a megoldás. A tanítványok az ég világon semmit nem írtak, annál is inkább, mert elterjedt köztük az a babonaság, hogy az ő életükben visszatér a felhőkön krisztus, így minek is írtak volna bármit. A történeteket akkor kezdték leírni, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy nem jött vissza az ő életükben senki sem.

„Janus a kapuk őre.”
Nem tudom mi értelme van a kulcsokhoz, meg a kapuk motívumhoz, egyiptomi vagy bármilyen más vallási összefüggést keresni, mikor adott az összefüggés az ószövetségben, amit teljes mértékben figyelmen kívül hagytál:
Ézsaiás 22:22 – Máté 16:19

„S az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és a mit megnyit, senki be nem zárja, és a mit bezár, nem nyitja meg senki;”

„És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

Péter vallomása az előzmény: Te vagy a Messiás az Isten fia. A Lukács 4:41-ben az ördögök mondják ugyanezt akiket Jézus kiűzött, és itt is Péternek mondja, hogy távozz tőlem Sátán. Továbbá nincsen szó anyaszentegyházról hanem eklézsia azaz zsidógyülekezetről van szó. Krisztusról sincsen szó, mivel az a krisztuskép amit a kereszténység fabrikált még nem létezett csak a zsidó messiásról való kép, amit Jézus kiűz Péterből. Hogyan értsük tehát azt, hogy ezen a sziklán épít Jézus? Talán az ördögre utal, távol legyen! A sziklát ő maga azonosítja az ő beszédei a szikla illetve aki megcselekszi azt, aki elfogadja, aki bizalommal van Ő iránta. Péter túlságosan buzgó bizalma, amivel nagyobbá tette Jézust, mint amit saját magáról gondolt, elutasításra méltó, ám maga az ilyen nagy fokú bizalom Jézus és az ő beszédei, személye iránt jelenti azt, hogy Péter bizalma lehet az a szikla, amelyik életben tarthatja Jézus gyülekezetét, miután Jézus már nem lesz. A szikla tehát Jézus beszédeiben való bizalom, ami megnyilatkozott Péteren keresztül, erre mondat Jézus, hogy erre lehet építeni, ám a túlbuzgóságot le kellett törnie. Így Jézusra jellemző válogatás módján, egyszerre jót hoz ki Péter vallomásából, és egyúttal cáfolja is, amit szükségesnek tart. Ezek után lehet beszélni a kulcsokról. A kulcsok hatalma a gondolkodásmód befolyásolása, ami szorosan kapcsolódik az előbb leírtakhoz, hiszen attól a tanítástól függ a Jézus gyülekezetének a majdani állapota, amit az apostolok később mondanak, tesznek, erre a hatalomra hívta fel Jézus a figyelmet, miután helyreigazította Pétert. Miért lenne a mennyben is oldva meg kötve? Isten az embert a saját maga által elfogadott istenképhez mérten is vizsgálja, ha az embernek meggyőződése Istenről valami, akkor az Isten a meggyőződés alapján közelít az emberhez. Ha a középkori pápaság elhiteti Istenről, hogy például haragvó Isten, akkor az Isten nem fogja számon kérni az akkor élt emberektől azt, hogy miért gondolták őt haragvó Istennek, feltéve, hogy maga Isten nem jelenti ki ennek az ellenkezőjét az embernek. Ez a kötés, amit Őróla tanítanak az apostolok és annak követői, az emberek hiszékenységéhez kénytelen Isten is alkalmazkodni szeretete miatt, tehát a tanítás Istenről köti és oldja az Istenhez tartozó dolgokat, mennyben és földön. Ezek után lehet kifejteni, a Dávidi származással felruházott Krisztusnak kikiáltott Jézusnak mi köze van Dávid házának kulcsaihoz, és az izraeli ígéret hogyan lesz szabad az összes többi nép számára.
üdv:
Silverman

katolnai 2010.11.30. 16:08:26

Kedves Silverman!

Kezdjük ezzel: „Honnan szedted a képet, ha őrzik a vatikán kincstárában? Ez pont annyira hiteltelen, mint az Esszénus egyház evangéliuma.
Ha a szobor valódi volna, csakis pogány rítusra utalhat. De így úgy néz ki, mint egy montírozott rajz, hozzá montázsozva egy talapzattal, aminek semmi köze a rajta levő rajzhoz.”

A kép nem monitorozott rajz, hanem a kitűnő vallástudós Otto Agustus Wall, 'Sex and Sex Worship' c. könyvéből. A képet könyve 437-ik oldalán találod meg a 257-es számmal jelőlve. A kép nem lehet hamisítás, mert a könyv 1919-ben jelent meg, és akkor még nem alkalmazták az általad felhozott 'monitorozott'-izét. A könyv a birtokomban van és sajnos lehet én bénáztam el egy kicsit, mikor kimásoltam: azért homályos. De ha megnézed Wall könyvét, abban sokkal élesebb, jobb minőségű a kép. ''Esszénus egyház evangéliuma'' – ezt nem tudom honnan szedted, én ilyesmit nem írtam. Nem tudok esszénus evangéliumról.

Nem csak Wall, Allegró, Danielon, de még a jó ég tudja hány szerzőtől olvsahatsz az egész világon elterjedt fallosz kultuszokról, hol a szerzők Szibériától a Csendes-óceáni szigetekig ismertetik a kultusz egyetemességét. Miért pont a nyugati-szemitáknál (mert akkor még nem lehet szó zsidókról) ne lett volna meg?

„Csak tudnám, hogy ez hogy jön ide?” – a kakas, mint megtermékenyítési szimbólum: már az ős görögöknél, etruszkoknál, sőt még germán törzseknél is nemiséggel megtöltött jelkép volt. Ennek is gazdag irodalma van, mellyel – a szexualitás és vallás viszonya – foglalkozni nem óhajtok, de azért ideírok valamit, h Néked és olvasóimnak legyen valami megfoghatóbb elképzelése az ősi vallás életet átjáró termékenység-nemiség kultuszáról.

K. Möhlenbrink és C. Watzingen közlései nyomán írja Allegró: „A Közel-Kelet ősrégi templomai meglepő hasonlósággal azonos formájúra épültek és szerkezeti felépítésük a női nemiszerv mikrokozmoszát vetítette vissza. A templomok mindig három részre tagolódtak; a veranda (portikusz), mely a vagina alsó részét, egészen a szűzhártyáig reprezentálja; a nagyterem (átrium), mely a hüvelynek felel meg; és végül a méh (uterus), mely a templom legszentebb belső része volt. A pap csúcsos süvege vagy a későbbi turbánszerű fejfedő a hosszú köpennyel párosulva a péniszt szimbolizálta. A pap ünnepélyes bevonulása a templomba a penetráció aktusát foganatosította, míg a pap leborulása az oltárra (klimax) magát a 'szent' fogantatást képesítette meg.”

Bizony nem létezne vallástudomány, ha mindent a Bibliából idézgetve szemlélnénk csak, és nagyképű lenézéssel figyelmen kívül hagyjuk a sok kitűnő (keresztény hitnek el nem kötelezett) vallástudós munkásságát.