A Cselekedetekben szereplő Szent Péter nem volt történelmi személy, hanem több eltérő pogány mitológiai típus összetevődéséből kialakított figura. De sok típus között
leghatározottabban a termékenységi kultusz ősi hitelképzeléseibe
érkezhetünk vissza, ha Péter eredeti háttere után próbálnánk
meg kutatgatni.
Termékenységi kultuszok legrégebbi és legelterjedtebb kifejezésformája a falloszt szimbolizáló kőoszlop, mely megtalálható minden jelentősebb kultúrában. Hindu templomok legszentebb énjében a ‘Linga' vagy a kelták ‘menhirjei' ugyan azt a célt szolgálták mint a primitív Dionüszosz fából faragott oszlopai.
A bibliai ‘Jákob köve' – mit olajjal kentek meg a zsidó szentelési áldozat rítusában, lényegiségében teljesen megegyezett a Delphiben felállított ‘szent' kőoszloppal, és lényegiségében ugyan az volt az a ‘kőszikla', amire Jézus templomát építette. Az ókori Mediterrán
kultúrákban a Péter, Páter, Petra nevek széleskörű
népszerűségnek örvendtek, azoknak termékenységi varázserőt
tulajdonítottak, és mindenhol a legfontosabb hímelvi princípiumot jelentették: a falloszt. A kakas, másik időtlen időkig visszanyuló megtermékenyítést jelentő képzet volt, gondolom, nem kell részletezni miért. A Vatikán kincstárában őrzött korai bronzszobor a ‘kősziklát' (Pétert) és a kakast ötvözi össze, ám 'pogány' kinézete ellenére keresztény mivoltjához semmi kétség. A szobor talapzatán olvasható felirat, ‘SOTER COZMOY' 'Világ Megváltója' kizárja a pogány vallási háttért.
Sajnos az az igazság, hogy Jézus történelmi valóságáról, gyermekkoráról, vagy a huszas éveiben járó Jézus alakjáról, létezéséről a bibliai Evangéliumok semmiféle kézzelfogható adattal nem szolgáltatnak és így tovább lépve az Újtestamentum tanulmányozásában elérkezünk az Apostolok Cselekedetei fejezethez.
Kilehetne talán abból az állásból indulni, hogy ha a tizenkét tanítvány létező történelmi emberek voltak, minek bizonyságát, ugye - egyértelműen kilehet olvasni a Cselekedetekből -, akkor Jézus is valóságban élt történeti személy. Tehát az egyik létezés alátámasztja a másikat. Hagyományos keresztény tanítás úgy hirdeti, hogy Jézus feltámadása után a tanítványok rendkívül fontos szerepet töltöttek be az egyház megalapításában.
Fontosságuk ellenére kilenc apostolról a nevükön kívül más felvilágosítást nem nyújtanak a szentiratok. A tizenötödik fejezettől Péter apostol [1.] neve nem szerepel tovább, holott korábban ő a főszereplő, és elméletben ő volt a tanítványok vezetője. A 16-ik fejezetben az elbeszélő hirtelen átvált elbeszélésében egyesszám harmadik személyéből az egyesszám első személyére, amely kétségessé teszi azon keresztény álláspont elfogadását, hogy egy személy – Lukács írta volna az Apostolok Cselekedetei című részt is. Lukács az Evangéliuma 24-ik fejezetében világosan megírja mint szemtanú, hogy a feltámadást követte a jelenések eseménye, majd a mennybemenetel megtörténése, és mindez a csodatétel egy, és ugyanazon a szent napon ment végbe, tehát egy nap alatt. Mégis, a
Cselekedetekben [1: 13] úgy olvassuk, hogy a mennybemenetel negyven nappal a feltámadás után történt. Lukács apostol talán nem emlékezett pontosan vissza, hogy miképp is történt volt, és mit is írt korábban a saját Evangéliumában, de az is lehet, hogy mégsem Lukács írta az Apostolok Cselekedeteit.
A keresztény történetírás
igazát bizonyító apologéta szerzők folyamatos gyakorisággal hivatkoznak a
Cselekedetek szövegére. Történelmi kútfőként kezelik, mondatait úgy idézgetik,
mintha annak történései valódi események lettek volna. Pedig a Cselekedetek közelről
sem történelmi munka, hanem leírásában látomások, elragadtatások, vallásos
óhajok, várományok keverednek virágnyelven megfogalmazva a keresztény
tanításokkal. Csalfa megközelítés az, ha hiteles történelmi dokumentumnak
tekintünk egy könyvet melynek, a X. fejezet, 9-12 verseiben olyan történetet olvashatunk, hogy Péter megéhezik a ház tetején és az ég megnyílik, leszáll valami edény, mint egy nagy lepedő, melybe valának mindenféle földi négylábú állatok vadak, stb. Itt nem egy megtörtént eseménysorozatot örökít meg a szerző, mint egy kortárs szemtanú, hanem vallásköntösbe öltöztetett kívánalmakat, tanításokat sző bele munkájában, melyekkel mélyen odahatni, befolyásolni szándékozott. Mese és rege motívumok nem mennek ritkaságszámba a Cselekedetekben, mint pl. az ötödik fejezetben hol Ananiás Péter szavait hallva lerogyott és meghalt, majd három órával később felesége Safira is összerogy és meghal.
Péter tevékenységével
kapcsolatban ismétlődve megfogalmazódik a pogányok megtérítésére tett
erőfeszítések fontossága, melyek a II. század közepétől válhattak egyre
gyakoribbá, így az akkori állapotukat, igényüket vetítették vissza. „ … hogy a
pogányok is bevették Istennek beszédét.” (11:1) „ … a pogányokra is kitőltetett
a Szent Lélek ajándéka.” (
Péter a pünkösdi szentbeszéde után háromezer zsidót keresztel meg, majd rá nemsokára másik ötezer zsidó férfit keresztel meg az új keresztény hitre. (Csel. 2: 41, 4: 4) Ez a nyolcezer ember, leszámítva a nőket és gyerekeket, Jeruzsálem lakóinak több mint a negyedét adja ki, ami abszolút képtelenség. Itt történelem helyett inkább naiv álmodozást látni, a szerző epedését valami után, ami sosem volt igaz.
Csodatétel, feltámasztás, gyógyítás, stb. elfogadható velejárója a kor bármely pogány vagy gnosztikus vallásirodalmának. Minden vallásirányzat valós vagy mitikus hőse felruháztatott különleges, ámulatba ejtő erővel, ezektől a meglevőségektől függetlenül még hitelesnek lehetne az Apostolok Cselekedeteit mondani, ám sok Bibliakritikus mégis az ellenkezőjét vallja. Megint ugyan az a helyzet áll fent, mint a négy Evangéliumnál, hogy szerzőik nem lehettek Jézus zsidó származású tanítványai, mert az Ótestamentumból idézett versek több helyen értelemben, valamint szó és mondattanilag eltérnek az eredeti hébertől. Itt is a hibásan lefordított Septuaginta iratai lettek forrásként felhasználva, ami azt indikálja, hogy íróik a héber nyelvet nem ismerték. Írástudó zsidó ember számára az első és második évszázadban a legtöbb ókori kultúrközpontban, könnyebb volt hozzájutni az eredeti Héber Kánonokhoz és szent könyvekhez mint a Septuaginta görög példányához. Arról nem is beszélve, hogy egy írástudó és az írást ismerő zsidó rögtön észrevette volna a hibákat és eltéréseket.
Vizsgáljunk meg néhány ilyen esetet a Cselekedetek második fejezetéből, ahol Péter prédikációjában bizonyságot tesz Jézus testi-lelki halhatatlanságáról és a 26-ik versében a Zsoltárok Könyvét idézve mondja:… „az én testem is reménységben nyugszik”. Az eredeti héber Zsoltárok, 16 v. 9-ben, kicsit másképpen így áll: „…testem is biztonságban lakozik”,
minek az értelme, hogy nem fog időelött korai halált halni. A Cselekedetekben a megváltoztatott mondatrész lehetővé tette annak igazolását, hogy Jézus teste a halála után nem fog elrothadni, elenyészni. Érdemes itt figyelemben
venni a babonákkal telített ősi zsidó vallásmeggyőződés további jellegzetes
megnyilvánulását, a testi feltámadás lehetőségének kecsegtetését, mikor az előbb
idézett versrészt így folytatja: „ … mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és
nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (
Csel. 15: 13-17-ik részében Jakab a Jeruzsálemi keresztény zsidóknak bizonyságképpen az eredeti héber szöveg elferdített fordítását idézi a Septuagintából: „Hogy örökségképen bírják az Éden maradékát és mind ama népeket akik az én nevemből neveztetnek…” olvassuk [Ámos 9: 12] az eredeti verset, míg a Cselekedetekben: „Hogy megkeresse az embernek a többi része az Urat és a pogányok mindnyájan akik az én nevemről neveztetnek”.Ámos prófétánál a boldog jövő ígérete és a dávidi királyság helyreállítása csak a kiválasztott nép hithű tagjaira vonatkozik, azaz a zsidókra, míg a Cselekedetekben értelmet megváltoztatva már egyetemesen mindenkire érvényes a ‘boldogság ígéret'. Ez természetesen pont ellentmond az egyetemesség ellenes zsidó hagyományos felfogásának, mely az egész Ószövetség szellemiséget áthatja.
A hetedik fejezetben, a főpap kérdését István apostol figyelmen kívül hagyván, hosszú litániában (ötven versszakaszban) magyarázza a zsidó papoknak az igaz Izrael történetét. A helyzet furcsasága abban van, hogy az arámi-héber anyanyelvű zsidóknak a szintén zsidó István, a pontatlan görög fordításokat félremagyarázza. Úgy adja elő, - többek között - hogy a zsidók, pusztai bolyongásuk során Molok sátrát tisztelték, Jahvétól elfordulva.(7: 43) Ez az eredeti Ámos versekben nem így van megírva.
Találunk olyan vers részleteket is mely a Septuagintában pontosan értelemszerűen van lefordítva, ám a Cselekedetekben szándékosan átdolgozottformában van idézve, alkalmazkodva az odavonatkozó elbeszéléshez.
Mit is számítanak ily kicsiny jelentéktelen, talán pontatlan másolás útján odakerült elírások, ártatlannak nyilvánítható fordítási hibák, vagy miért is fontos egyáltalán szóba hozni a görög-római hitképzet közvetlen ráhatását az Újtestamentum hittanára, mi értelme van egyáltalán megkérdőjelezni a Biblia szentséges Isten által inspirált eredetiséget?
W. F. Allbright [meghalt 1971.] régész, közel-keleti tudományok doktora a ‘History, Archeology and Christian Humanizm' című könyvében hitet tesz, hogy az Újtestamentum szerzői zsidók voltak, hogy a négy Evangélium megírói mind zsidók voltak, és azok kétségtelenül i.u. 60-80 közötti években alkották ill. állították össze szentírásaikat. Annak ellenére, hogy minden bizonyítás mellőzésével ilyen határozottan merész, - János esetében abszurd - véleményt terjesztett és hirdetett, mégis mind a mai napig nagy hatást gyakorol a konzervatív teológia követőire. Független vallástörténészek azonban, mind elakadnak az Újtestamentum legrégebbi görög nyelven íródott iratainak tanulmányozásánál, nem tudják megválaszolni azt, hogy ha Jézus tanítványai zsidók voltak, miért használták a hibás görög fordításokat, és egyáltalán miért írtak görögül. Köztudott, hogy a Vatikánban őrzött Újtestamentum iratai nem az első évszázad végén írt eredeti szövegek, mert a legősibb példányai elvesztek, és hozzánk csak másolatok útján jutottak el.
Mint ahogy az Evangéliumok keletkezési idejét sem tudjuk pontosan meghatározni, úgy a Cselekedetekről sem tudjuk hogy mikor is íródtak. De azt tudjuk, hogy Irenaeus [130-202] és Tertulliánus [160-220] atyák ‘szent írásoknak' fogadtak el azokat, és teljes erővel hirdették a Cselekedetek tiszta isteni eredetét. Jusztinosz ‘a vértanú', [kb. 110-165] aki egy generációval korábban élt, mint Irenaeus a Cselekedetek történeteit nem ismerte, és furcsa módon semmilyen hivatkozás vagy említés sincs egészen 177-ig, melyből meglehetne bizonyosodni, hogy az Apostolok Cselekedetei ezen dátum előtt ismertek lettek volna. Mindezek ellenére a Cselekedetek iratai mégis bekerültek a Bibliába, nem úgy, mint más megközelítésű Jézus misztériumát hirdető ősi irat, mint pl. Tamás és András mitikus cselekedetei, melyek kárhozatra és máglya tüzére ítéltettek ‘Nagy' Leó pápa parancsára az ötödik évszázadban.
Jakab, Péter, János, Júdás leveleivel ill. János Jelenéseivel nem érdemes foglalkozni, akkor ha a történelmi Jézus után kutatunk, mert időben túl későn íródtak ahhoz, hogy hasznát tudnánk venni.
Hát nincs az Újtestamentumban egyetlen olyan fejezet, verssor aminek szerzőjét pontosan ismernénk, személyéről megbízható történelmi ismeretünk lenne? De van, Pál apostol!
[1] Péter Apostol. Szent Péterről már kisiskolás korunkban tudtuk, hogy Jézus legidősebb tanítványa volt, és neve átvitt értelemben ‘kősziklát' jelentett. Ő alapította meg az első római keresztény gyülekezetet, és ott végezték ki – mégpedig úgy, hogy fejjel lefelé feszítették meg a kereszten. A keresztény valláshagyomány azt tartja róla, hogy ő a mennyország kapujának az őrzője, hatalmas kulccsal rendelkezik, ami szimbolikusan a
mennyek országának a kulcsa. Történelmi létezéséről azonban semmilyen konkrét adat nem létezik. Nincs meg az általa alapított püspökségnek az öröklödő folyamatossága, kortársak nem említik, tanítványai nevét adatait nem ismerjük. Talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz akkor, ha valamilyen más megközelítést próbálunk használni. Érdemes odafigyelni a különleges véletlenre, miszerint az egyiptomi ‘Halottas Könyv'-ben a mennyország isteni kapuőrének a neve Petra [Petor].
Péter név jelentése ‘kőszikla' a mai bibliai magyarázat szerint, ám az eredeti értelmezésben ‘phallusz' jelentéssel is bírt. A maszkulin nemiség mindig is Péter egyik szimbóluma volt, amit a neve világosan ki is mutat; ‘páter' szó értelme – hímelvi principum, a ‘petra' szó a phallikus oszlop egyik elnevezése. De Péter ábrázolva volt még mint ‘kakas' és hímvessző egybeötvöződve, innen a hagyomány, hogy sok keresztény templom tornyán ott a kakas. (Lásd feljebb)
Nem lehet kibogozni, hogy az egyiptomi kultúra mennyire volt behatással az ősi római hitvilágra, de az bizonyos, hogy az egyiptomi Péter vagy Petor alakja mint egyfajta újraalkotás ott is megtalálható – mégpedig Janus isten személyében. Janus a kapuk őre. Eredetileg természetesen a legfőbb kapu [mennyország] őre, és mindig kulccsal a kezében volt ábrázolva, ami kifejezésforma később átruházódott Péterre. Mikor az antik római polgárság körében Janusz kultusza népszerűen elterjedt lett, villák, paloták kapujánál
szobor, dombormű formában őrizte a bejáratokat két arccal ábrázolva. A két arc, két irányba nézett, figyelt, őrzött. (Másik értelemben Janus isten előre és hátra néző arca a múltba és jövőbe egyszerre történő látását jelentette.) Több mint száz évvel ezelőtt, a kitűnő vallástörténész Thomas Doane közli: “Jó néhány évvel ezelőtt, Rómában kiástak egy antik Januszt ábrázoló bronzszobrot, amit rögtön Szent Pétert ábrázoló szobornak nyilvánítottak, és azon nyomban elhelyezték a Szent Péter Bazilikában. Ma is ott áll a nagy kupola alatt, és megtekinthető az is, hogy a szobor nagy lábujja már majdnem
teljesen elkopott a hívők folyamatos csókolgatása miatt.” [ T. W. Doane ‘Bibble Myths and Their Paralleles in Other Religions' 1985 ]