A világ egyik legnagyobb, óriási hatalommal bíró vallása a kereszténység; hittudományát, tételeit, tanításait, erkölcsi és etikai nézeteit szinte majdnem mindenki ismeri. De ha akad is egy- egy ‘kultúrember’ aki nem pontosan ért ezekhez a dolgokhoz, Jézus történetéről mindenki hallott. Kajafás, Pilátus, Szűz Mária, Szent Péter nevek ismertek az egész világban, még ott is ahol keresztények nem élnek, neveik puszta említése tiszteletet, csodálatot vált ki. A kereszténység alapját képező ‘Jézus Misztériumot’ tanulmányozni, annak rejtekeibe pillantani, mindig mindenkinek izgalmas örömöt nyújtott, aki csak valaha is ehhez a témához kicsit komolyabban hozzányúlt. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy mindig mindenki, - aki e tárgykörrel foglalkozott – helyesen értelmezte, értette a régi emberek régi üzenetét. A papiruszokra görögül, latinul felrótt nehéz vallási szövegek helyes értelmezése most, már jó néhány száz éve egyre inkább eltér: harmónia csak ott található, ahol a vallásos meggyőző erő megegyezik olyan megkérdőjelezhetetlen ‘alapigazságokban’, mint pl. az Újtestamentum térben és időben lezajlott eseménysorozatának történelmi valósága. Ahol az összetartó közös vallási háttér hiányzik, ott a valláskutatással foglalkozó szakemberek kérdések és elméletek gazdag sokszínűségét vetítik elénk, megváltoztatva ezáltal a korábban belénk rögződött elképzelések határozott talapzatait. A belátható, megismerhető képegyüttes ma már sokkalta nyitottabb keretekkel tárulkozik elénk, mint mondjuk hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt. Hol voltak még akkor papirológiával foglalkozó szakemberek, vagy tanulmányok a Nag Hammadi könyvtár anyagáról, vagy bármilyen értelmes, egyházi tanításoktól független - pogány és gnosztikus vallásokkal foglalkozó munkák, melyek esetleg összefüggésbe merték hozni ezeket a vallási ill. kultikus áramlatokat a Jézus Misztérium kialakulásával. A kereszténység kezdetével foglalkozni, annak igazságát megismerni mindig is izgalmas kihívás volt, úgy írni erről, hogy az olvasót megfogjuk, érdeklődését fenntartsuk: az pedig már szinte művészet.

A kereszténység kialakulása megismerésének elengedhetetlen feltétele az, hogy egy kicsit ismerjük az ókori világ vallásait, sokszínű filozófia-rendszereit, a mögötte húzódó, és azokat befolyásoló társadalmi, politikai erőket. A pogány vallások felületes, lenézéses megközelítése, csak korlátolt megértéshez vezethet, ami képtelen rálátást engedélyez csupán. Meddig kell visszamenni az évszázadok, évezredek homályos útjain kutatásainkban, hogy jobban megértsük azt a folyamatot amely a nikeai zsinattal záródott i.u. 325-ben? Lehet igazuk van azoknak, akik a szumér kultúra ősi vallásvilágáig akarnak visszanyúlni; mert a szumér vallásból született a babilóniai vallás, amely meg direkt ráhatással volt az ősi zsidó törzsek hitelképzelései kiformálódására. Sok valláskutató helyesen vagy helytelenül lát, talál szálakat oly mélyen visszatekintve az időben, hogy az olvasó fonalát elveszítve nem nagyon érti, hogy mindez hogyan is kapcsolódik Jézus Misztériumának kibontakozáshoz. Mégis vissza kell mennünk időben, - ha nem is évezredeket – de i. e. 550 tájára, amikor az akkori görög kultúrvilág legkimagaslóbb egyénisége Püthagorász engedélyt kapott, hogy Egyiptomba beutazhasson. Egyiptom, abban az időben egy teljesen zárt ország volt: olyasmi mint Tibet, úgy száz évvel ezelőtt. Idegeneket nem szívesen engedtek be, az egyiptomi papság féltékenyen őrizte tudását. Azonban a megkülönböztetett képességekkel rendelkező Püthagorász szívesen látott vendég és kitűnő tanulóként 22 évet töltött el az egyiptomi templomokban. Az egyiptomi  templomok ebben az időben főiskolák, egyetemek szerepét is betöltötték, és az egyiptomi kultúra fellegvárai voltak.

Tanuló évei eltelte után visszatért görög területekre, Dél-Itália görög településén Krotonban iskolát alapított, és az egyiptomi Ozirisz Misztériumot átültette, bevezette a görög hitvilágba. A mai ember Püthagorászt úgy ismeri, mint az első görög tudóst, aki a matematikát, algebrát, mértant soha korábban nem látott szintre vitte. Iskolájából származik a törzsszám, összetett szám, összemérhetőség fogalma, és természetesen a derékszögű háromszögre vonatkozó híres tétel. Zene, irodalom, filozófia, asztronómia, szintén tantárgyként szerepelt iskolájában, ám számunkra az a legfontosabb, hogy vallásalapító, főpap, és misztikus nagymester volt. Egyiptomi tanulóévei alatt Püthagorász elsajátította az oziriszi Misztériumok tanításait, rejtelmeibe beavatást nyert, és azok átadását, tovább tanítását a tökéletességig vitte. Egyes hagyományok szerint Püthagorász Trákiában is megfordult, ahol beavatást nyert az ottani ősi ‘orfeuszi’ misztériumokban, mely lényegiségében rendkívül hasonlított az oziriszi misztériumokhoz. Oziriszről tudjuk, hogy Egyiptom egyik legnépszerűbb istene, kinek kultusza jelentősebb volt talán bármelyik más istennél. Ő a meghaló és feltámadó isten, Ízisz testvére és férje. Bátyja Széth megöli, de ő újból feltámad és az alvilág királya ill. annak bírája lesz. E mitológiai mozzanat a meghaló – feltámadó természet körforgását, napunk nyugvó [meghaló] és felkelő [feltámadó] állapotát éppúgy szimbolizálja, mint azt a misztikus tanítást; miként kell ‘meghalni’ majd ‘feltámadni’ – ezáltal örök életet nyerni: Ozirisszel egyé válni.

Az ősi időkben az embereket sokkal jobban izgatta, érdekelte, hogy mi lesz a halálunk után, létezik-e egyfajta élet-lét azután hogy meghaltunk. Gondoljunk csak a mindent átható monumentális halotti kultuszokra az ókori népek között: ennél fontosabb kérdés talán nem is létezett. Püthagorász miután visszatért görög területekre, égett a vágytól, hogy honfitársait tanítsa azokra a misztériumokra melyekben ő beavatást kapott az egyiptomi templomokban. Átültetni más vallásos elképzeléseket, bevezetni idegen, korábban sosem hallott hittételeket ma sem könnyű, hát még 2500 évvel ezelőtt, mikor is minden közösség féltve őrizte atyáik hitét, isteneik hatalmát, azok óvó segítségét. Cseréket, változásokat kieszközölni ezekben a tökéletesnek hitt vallásvilágokban könnyen magával hozhatta az istenkáromlás vádját, amit mindenhol halállal büntettek. Püthagorásznak nem volt könnyű dolga!

Püthagorász közösségéről kevéske feljegyzés maradt ránk az ókorból, mint Porphyrrius ‘Püthagoraszok  Élete’ című rövid, töredékes írása. I. e. VI. évszázad második felében iskolát alapított, amiből később misztikus vallási közösség formálódott. Nők, teljes jogú tagokká válhattak, nem létezett számukra hátrányos megkülönböztetés. Kezdő tagoknak, tanulóknak öt éves szilenciumot kellett gyakorolni. Soraikban nem létezett társadalmi különbség vagy születési kiváltság, és teljes vagyonegyenlőség alapján minden  vagyont, értéket megosztottak egymás között. Hajnalban keltek, énekekkel, imákkal köszöntötték a felkelő napot, majd tanulással, vallásos ájtatossággal töltötték napjaikat. A közösen elfogyasztott esti étkezésen szent iratokból olvastak fel. Szigorúan vegetáriánusok voltak, állati áldozatok bemutatását elvetették, és hasonlóan a Brahmanistákhoz: minden élőlény megölését elítélték. Öltözékük hófehér tóga volt és nőtlenségben éltek.

H. Lietzmann ‘The History of Early Church’ című könyvében annak a véleménynek ad kifejezést, miszerint az első keresztény kolostor megalapítója Szent Antal, maga is püthagoraszian volt és a püthagoraszi közösségek felépítését használta mintának szervezkedése folyamán. Görög városállamok akkori hivatalos vallása a klasszikusnak mondott Hellén vallás volt, ami bár külsőleg eltért – Homérosznak köszönhetően - más abban a korban virágzó vallásoktól, de ősi szellemi hátterét tekintve mégis ugyan az volt mint az összes többi ókori vallás, mert az alapját túlnyomórészben a termékenységi kultusz hite képezte. A ‘megtermékenyítési’ hit alapjait mindenhol hasonló elképzelésű rendszerek alkották, hiszen az azokat létrehozó körülmények, és elvárások is hasonlóak voltak. A mindig megújuló természet, sötét éjszakát felváltó napfény, jó és a rossz állandó harca, isteni képmásokban tükrözte vissza a mindennapi élet élményeit, és benne az ember szorongását, félelmét, reménységét, örömét. Az ókor kultúrái hemzsegtek a sok külsőleg eltérőnek látszó istenektől, kiknek tiszteletére templomok, szenthelyek sokaságát építették, de a kultikus tisztelet, vallásos imádat kifejezésének célja, és kívánalma  majdnem minden esetben ugyan az volt. Áldását, segítségét, óvását kérni egy kiemelten előnyben részesített istennek, hogy legyen gyerekáldás, bő legyen a termés, stb. A megszemélyesített istenek megnyerésére és kiengesztelésére mindenhol kialakult a szertartások végtelen sora; áldozatok bemutatása, istenek dicsőségégét hirdető énekek, imák rendszeres ismétlése, templomok, szenthelyek állandó díszítése, gazdaggá tétele. Minden hasonlóság ellenére mégis jelentős eltérések tátonganak a klasszikusnak tartott termékenységi, meg ‘patriarkális’ vallások között, ami számtalan kisebb és nagyobb dolognak köszönhető. Ilyen pl. a különböző szinten álló kozmológiai ismeretek, sámánizmus, mágia formái, illetve annak eltérő fokai, gyakorlatai, és nem utolsósorban társadalmi, politikai ráhatások. Azok a vallásdolgok, melyek még hiányoztak a korai hellén hitmegnyilvánulásokból, hitéletből, mint az aszketizmus, a halál utáni létezés elméletei, a világi élettől, társadalomtól történő elfordulás, a megváltás lehetőségének felajánlása, és az ember megistenülésének elméleti lehetősége: Püthagorász és tanítványainak köszönhetően meghonosodott görög területen is.

Trákia egyes részein állítólag már létezett olyan Orfikus hagyomány, melynek lényege sokban megegyezett Ozirisz Misztérium tanításával, ám ezek hatása a klasszikusnak mondott görög patriarkális vallásra nem igen mutatható ki. Inkább elfogadhatóbb Martin West (Korai Görög Filozófia) érvelése, miszerint Püthagorász maga írta az első Orfeusz költeményeket, majd néhány tanítványa az ő példáját követve megkapó szépségű metafizikus költeményeket komponált Orfeusz tiszteletére, kultusza terjesztésére. Homályosan babonás tradíciók helyett Püthagorász egy tisztábban követhető, metodikusan tanítható misztérium vallást vezetett be, hol Ozirisz istent felcserélte egy kisebb jelentőséggel bíró görög istennel: Dionüszosszal. Gyorsnak mondható népszerű terjedését talán annak köszönhette, hogy tanításait Püthagorász belső értékekkel, misztikus értelemmel töltötte meg,míg a beavátási szertartást olyan élménysorozattal gazdagította minek lényege a teljes lelki újjászületésben; a belső isteni szikra lángra lobbantása által történő megvilágosodásban, a Dionüszosszá válásban teljesedett be. A tanítás külső keretként létrejött, illetve tovább bővült az isteni mítoszok sokféle története, melyek színessége, fordulatai, tragikuma, majd boldog üdvözítő befejezése: vonzotta és megfogta az ókor embertömegeit. Gondoljunk itt az oziriszi misztériumok népszerűségére. Hérodotosz látványos oziriszi fesztiválról számol be a Nílus partján, ahol több tízezer ember nézte az ünnepi játékokat, és ünnepelte Ozirisz feltámadását.

Dionüszosz isten neve nem szerepel azon a listán amit Homérosz állított össze a Zeuszt követő legfontosabb hat istenpár között. Legkorábbi tisztelete, mint megtermékenyítési istenség – könnyen meglátható – az ősi, primitív, túlzottan nagy phallusszal ellátott emberformájúra faragott szobrokban, valamint Dionüszosz templomok szolgáit sokáig bakkecskéknek hívták. Bor istenének is mondják, habár a tiszteletére megtartott ünnepek mind tavaszra, vagy nyárelőre estek, kiemelve a sokféle termékenység különböző fokait.  Kivétel az eleusziszi ősszel megrendezett, többnapos misztikus ünnepi játékok.  Az új Dionüszosz-kultusz új gondolatot honosított meg a görög vallásosságban. A régi vallás alapgondolata az ember és az Isten között való különbség tényének a kiemelése, míg az új kultusz az Istennel való egyesülés, az emberistenülés gondolatát juttatta kifejezésre.

A gondolat alátámasztására rendszeresítve lettek azok a tanítások ahol Dionüszosz meghal, [megölik] majd feltámad és újra él. Van olyan tradíció, ahol szőlőszemek sokasága jelképezi az isten testét, miket szétnyomnak, kifacsarnak. De jelképesen bor formájában mégis tovább él. Máshol Dionüszosz uralkodása ellen fellázadt titánok tépik szét testét, amit később Zeusz Apollóval összerakat, és természetesen ott van Euripidész Bakkhánsnők c. drámája, amivel részletesebben később foglalkozunk.  De talán az egyik legrégebbi mondaváltozat az i. e. hatodik évszázadban élt orfikus költőtől, Onomakritosztól származik. Az ő költeményében Dionüszosz gyermek-isten, akit tizenkét titán megtámad, majd megöl és fölfal. A tizenkettő szám az ősi zodiákus tanítás értelmezésében az emberi ‘világlélek’ tizenkét őstípus fajtáját jelképezi, melyek a gyermek-isten felfalása által az eucharisztia szentségében részesültek. Más szóval; Dionüszosz isten ‘testének’ elfogyasztásával ők is az örök üdvösség áldásában részesültek. Fontos az, hogy ne tévesszen meg senkit az Orfikus és Dionüszosz irodalom sokféle megnyilvánulása, amelyben találunk teremtésmondát, himnuszokat, szentbeszédeket, szertartási előírásokat, pokolbéli útleírásokat, és hasonlókat. A meglévő eltérések csak gazdagítják misztikus pátoszát a mondakörnek. Dionüszosz a bor és más mámorok istene, de szintén ő egy kezdetleges üdvtörténet ‘megtestesített’ istene is. Orfeusz a görög regevilág egyik énekese, aki ‘leszáll’ a pokolba, hogy gyönyörű szerelmét Eurudikét onnan visszahozza. Csodálatos hangjával meglágyítja az alvilág hatalmasai szívét, akik visszaengedik, visszaadják neki Eurudikét. A televény világból a valós létezésbe áthozni Eurudikét a főhős mégis, - a saját hibájából – képtelen. Ő azonban visszatér, igaz rövid időre csupán, mielőtt végleg egyesülne szép szerelmével. A történetben megfogalmazódott az alvilágban [másvilágban] való leszállás, átmenet, majd az onnan történő visszatérés. A misztikus értelmezés egyfajta meghalást, majd a másvilág lehetséges kitapasztalását, és végül az utána következő visszatérés lehetőséget látta az elbeszélés mozzanati mögött.

De a regék, mondák halmazatában több olyan típus is található, hol Orfeusszá válik Dionüszosz is [a római regevilágban Bakkhosz]. Ám minden eltérés ellenére is a mondák történetei, a belőlük kiáradó tanítások egyre határozottabban összemosódnak hasonlatosságaikban. Tömören szólva; a hősök meghalnak, leszállnak az alvilágba, hogy utána mindig feltámadjanak -, ezáltal hirdetve az örök élet lehetőségét. Tovább bonyolítható a dolog, ha valahol nem teszik hozzá rögtön a sokféle elnevezéshez; Sabaziosz, Zalmoxisz, Iakkhosz, Bromiosz, Euiosz, Zagreusz, Lenaiosz, Eluthereusz, Basszereusz, - azt –, hogy végeredményben ezek az istennevek mind Dionüszosz különböző elnevezései. Az Orfikus mondakörnek fővonalát képezi az a hit, miszerint az emberek a titánok egy vércseppjéből származnak, ez a csepp vér az eredendő bűnnek, az ember esendő, lázadó, istennel szembeszálló természetének egész átkával terhes. Zeusz azonban nyitva hagyta az ember számára a megváltás lehetőségét, amikor megengedte Dionüszosznak, hogy az embereket megszabadítsa ettől az eredendő bűntől. A szabadulás útja a dionüszoszi misztériumba való titkos beavatás, mely csak a lelkiekben kifinomult érdemlegesek számára volt lehetséges. Az Orfikus gondolkozás főproblémája a halál és a halál után való élet, létezés mikéntje, az örök élet beteljesedése a megváltás elnyerésével.  A megoldás beteljesedésére adott választ Püthagorász misztikus tanítása, miszerint az Istennel történő szentségi egyesülés s ennek alapján az örök élet és üdvösség zálogának birtokban való vétele az út, melyen a kiválasztottaknak haladni kell. Misztériumban történő beavatási szertartás legfontosabb része a ‘gnózis’ [tudás] átadása és az ugyanakkor történő gnózis megkapása, elnyerése. Ebből a hagyományból ered, bontakozik ki a későbbi idők folyamán az a vallási mozgalom ami Jézus Misztériumát hirdeti: a gnoszticizmus.

A hal szimbólumának széleskörű elterjedését napjainkban megtalálhatjuk mindenhol, ahol hithű keresztény közösségek léteznek. A hívők nagy többsége ellenben nem tudja, hogy ez a népszerű Jézus jelkép eredete egészen Püthagorászig vezethető vissza és valójában egy pogány misztikus szimbólum. A formáját az ősi tanítás szerint két egyenes méretű kör [anyag – lélek ] egymásba csúsztatása adja. Az ilyen arányban megszerkesztett halat ‘vesica piscis’ néven ismerte az ókor misztikáiban beavatott szellemiség. A hal vonala által bezárt terület és az egyik kör megmaradt területének az aránya : 153 : 265 . Ezt a számformulát nevezte az i.e. harmadik évszázadban élt Arkhimédesz a ‘hal mértékének’. Thimothy Freke írja : „A számarány [153 – 265 ] különös erővel rendelkező matematikai eszköz volt az ősi számmisztikában, mint hozzávetőleges számot összefüggésbe hozták a 3-as szám négyzetgyökével és irányt adó számtani arányként használták az egyenlő szárú derékszög megszerkesztéséhez.  Arányát a számmisztika más területein is használták”.

A számarány kisebbik összege a ‘153’ varázsszáma nem véletlenül került be a Bibliába, még ha János nem is értette, de mégis beleszőtte és a hal szimbólumával kapcsolta össze. „Felszálla Simon Péter és kivoná a halat a partra amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal…” [Ján. 21: 11] Ez a versrészlet hozzáillőn, kiegészíti Porphyrius [i. u. 232-303] pogány filozófus Püthagorasz csodatételeiről írott feljegyzését. Munkájában írja: Püthagorász a tengerparton sétálva, odament a hálójukat húzó halászokhoz és pontosan, számra megmondta nekik, hány hal találtatik a hálójukban. A halászok hitetlenkedve fogadják a jósolt számot és megígérik; minden kívánságát teljesítik Püthagorásznak, ha a megjósolt szám helyes.  Megszámolják, és a halak száma pontosan megegyezik Püthagorász által kinyilatkozott számmal. Püthagorász azt kéri a halászoktól, hogy dobálják vissza a halakat a tengerbe, amit ők meg is tesznek. Történetében Porphyrius, sajnos nem közli a halak számát, azonban kétségtelen, hogy János ugyanabból a témakörből merített, mert ha nem, - akkor nem a 153-as számot használta volna - s így passzusa kiegészíti Porphyrius közlését.

Püthagorász követői a megigazodásukat vagy másszóval a megvilágosodásukat, a misztériumokban történő beavatás segítségével érték el. Miből is állt a beavatás? Mi történt az a pillanat alatt, mikor maga az aktus végbement? Hogyan adta át a főpap [szertartásmester] a gnózist, és miként élte át annak megkapását a beavatott? Tehát a kérdés, mi játszódott pontosan le a szentélyek legszentebb részében, mikor a tudás átadásával a mester bevezette a beavatottat a legtitkosabb misztériumokba? Nos, hát pont ezt nem tudjuk! Nagyon sok feljegyzés maradt ránk az ókori világból; különböző korok, eltérő pogány és gnosztikus irányzatok szokásairól, szertartásaikról, ünnepi játékokról, gyülekezetek belső vallási életéről, stb., ám a legfontosabb kérdésről nincs semmilyen feljegyzés, adat, egyetlen sor, vagy mondat. Miként lehetséges az, hogy ezrek, százezrek különböző időszakokban az ókori kultúrvilágok más és más misztérium vallások beavatottjai, azok átadói lettek és soha egyik sem írta meg, hogy mi is ment végbe a legszentebb szertartáson, hogyan szállta meg, járta át őket a misztikus tudás elnyerése? Ennyire betartották volna a ‘hallgatás fogadalmát’ amire felesküdtek a beavatási szertartás előtt, vagy talán nem is lehet pontosan megfogalmazni a beavatott átélési élményét?

Ennek a hiánynak köszönhetően különböző elképzelések láttak napvilágot, hogy kitöltsék magyarázataikkal a vallástörténelem azon üresen hagyott részét, ami a misztérium vallássokkal foglalkozik. Nem lehet elfogadni azt a tagadó hozzáállást, hogy nem történt semmi különös, csak néhányan szent őrjöngésbe estek, a többi melléklet pedig, csupán hatásvadászó színjáték volt. Hosszú évszázadokon keresztül fenntartani, megőrizni, és népszerűvé tenni a külsőségben eltérő misztérium hagyományokat lehetetlenség lett volna, - ha csak üres hokusz-pókusz az egész, ami nem több az olcsó cirkuszi szemfényvesztésnél. Az ősrégi mágikus gyakorlatok sokszínű formáinak alkalmazása inkább közelebb áll az igazsághoz, ahol a sámán hatalmát maga a főpap, vagy szertartásmester bírta. Ma is vannak, és mindig is voltak különleges képességekkel megáldott emberek, akik nem csak ‘varázsolni’, gyógyítani, jövőbe látni tudtak, hanem képesek voltak ‘áldást’ [egyfajta pozitív energiát] átadni más embereknek. Az ilyen emberek, akik képesek voltak az ‘áldást’ helyesen felhasználni, azt kamatoztatni, azok maguk is sámánokká [főpapokká] lettek, és már ők adták tovább áldásukat az új beavatottnak. Van még egy megközelítés a misztérium vallások enigmájához, de annak provokatív jellege miatt jelen tanulmányunkban foglalkozni lehetetlenség.

Irányadásképpen, mégis mélyen tudnám ajánlani R. GORDON WASSON, ‘SOMA’ című könyvét, minek áttanulmányozása nélkül nem lehet foglalkozni vallástörténelemmel. Lehet a Bibliát, és a szentatyák írásait elölről – hátulról betéve tudni, de aki ezt a könyvet nem olvasta az nagyon messze áll a vallások kialakulásának megértésétől, amiből következtetve a kereszténység kialakulását is torzítva szemléli.

Visszatérve a Püthagorász által életre hívott misztérium vallásra, ami minden reménységet felülmúlva néhány generáció után a klasszikus Görögország szellemi hajtóereje, művészi ihletője lett. Olyan vallás és kultúrforradalmon ment át a görög nép, ami az akkori civilizált világ első helyére emelte őket: Ozirisz- Dionüszosz Misztériuma átjárta az egész társadalom mivoltját. Püthagorász idejében alkotott Homérosz Himnusz ekképpen fogalmazza meg a kimondhatatlan lelki élmény lényegét: „Boldog és teljes az a földön az emberek között, aki átélthette! Akit nem avattak be a szent misztériumba, akinek ebben nem volt része, az tompa sötétben botorkáló halott marad.” A néhány generációval később élt görög költő, Pindarosz a következő szavakkal ecseteli a szent extázisban elnyert misztikus áldást: „Boldog az, aki ezt látta, majd a földre vezető útra lép. Ő ugyanis ismeri az élet végét, és az élet Zeusz által adott kezdetét is.” A nagy római államférfi Cicero így ír a misztériumokról : „A misztériumok elsajátítása kihozott minket a durva állati életformából, kulturált, kifinomult társadalmat teremtve. Beavatási szertartásából megtanultuk az élet legfontosabb igazságát. Nem csak elnyertük az értelmét egy boldogabb életnek, de szintén lehetőségünk nyílott egy reményteljesebb halálra”.

A két isten neve, - mint egy jelentőségteljes fogalom – összekapcsolva, együtt említve nem jelenkori kitalálás. Nem tartott sokáig, amíg az antik görög világ bölcsei meglátták, hogy Dionüszosz valójában Ozirisz és vice versa. L. R.  Taylor, ‘The Divinity of the Roman Empyre’ című könyvében két tudós filozófust említ, i. e. harmadik évszázadból, - abderai Hecateust, és a pellai Leont, akik már használták ezt a kifejezésformát. Mindkét tudós férfiú Alexandriában, az akkor újonnan megnyílt egyetemen tanított. De ennél is régebben Hérodotosz [ i. e. V. évszázad] megállapította, hogy Dionüszosz hit szertartásai az Ozirisz kultuszból származnak, amiből azt a következtetést vonta le, hogy Ozirisz nem más mint Dionüszosz. Ptolemaiosz-dinasztia korszakából i. e. I. évszázadból, Egyiptomban talált felavatási sztélén (feliratos kőtábla) amelyet Knúbisz nevű főpap-próféta állíttatott fel, Dionüszoszt ‘Amenti’ tapadónévvel említi a felirat szövege. Amenti név, egyik tipikus díszítő neve Ozirisznek. Phülarkosz, virágnyelven közelíti meg az egység eredetét; „Dionüszosz volt aki először két bikát vitt Egyiptomba. Az egyik neve Ápisz volt, a másiké Ozirisz.“ Két kultúra, két istenének egyszerű logikával - misztikus elmélet és hitrendszer keretein belül - összevont nevet évszázadokig hasonló értelmezéssel tanították. Plutarkhosz, [ kb. i. u. 46 – 126 ] több mint háromszáz évvel a fentebb említett alexandriai bölcsek után hasonló meggyőződéssel jelenti ki : “Ozirisz, ugyan az mint Dionüszosz !” [Izide és Oziride]

Időszámításunk előtti első évszázadban élt filozófus Diodorosz így ír; „Ozirisz rítusai szinte teljesen megegyeznek Dionüszosz rítusaival, és Ízisz alakja nagyon hasonlít Demeteréhez.” Megemlíteném még az Alexandriában élt filozófus, mágus papot Timotheuszt, aki olyan módon olvasztotta össze Ozirisz és Dionüszosz alakjait, hogy teljesen új értelemmel ruházta fel a régi egyiptomi istenséget, Oszar- Apiszt [Ozirisszé vált szent] és bevezette a misztikus Szerapisz [1] isten kultuszát.  Ha nem lett volna Szerapisz isten mögött meglévő komoly súllyal bíró misztikus értelem, akkor nem tudott volna évszázadokon keresztül vallásként fennmaradni, elterjedni Görögországban, Itáliában és Germániában. Püthagorász és iskolája komoly alapokat rakott le, amikre a későbbi idők misztikusai képesek voltak tanításaikat ráépíteni, azokat népszerűsíteni, tovább fejleszteni, felvirágoztatni. Olimposz hegyén székelő öreg istenek bizonyosan féltékenyen tekintettek szét maguk körül. Láthatták az új vallásáramlatok sok arcú változékonyságát, és új istenek kultuszai hódítottak; Iachosz, Bromiosz, Euriosz, Zagreusz, Ichioneosz, Elentheréosz, hogy csak néhány misztikus értelemmel felruházott istent említsek, akik végeredményben mind megegyeztek Dionüszosz istennel, annak kicsiben eltérő változatai voltak.

Görög kereskedelemmel, és elsősorban katonai hódítással a meghaló és feltámadó misztikus isten kultusza rohamosan szétterjedt az antik világ minden jelentősebb kultúrközpontjában, népszerűségében vetekedve az addig uralkodó megtermékenyítési hitrendszeren alapuló patriarkális vallásokat. Dionüszoszból Attis lett Kis – Ázsiában, Szíriában Adonisz, Itáliában Bakkhosz, Perzsiában Mithrasz, Babilonban Tammuz, Frigiában Sabazius. Furcsa, és érdekes az a tény, hogy mikor Nagy Sándor seregei eljutottak Indiába, utána ott is meghonosodott Ozirisz-Dionüszosz misztériuma; a Hindu istenpanteon egyik istene, Indra változott át meghaló, [ keresztre feszített ] feltámadó istenné.  Az amúgy sok szerepet betöltő ‘főisten’, Indrával kapcsolatos, páratlanul ritka adatokat egy több mint kétszáz éves, csak kéziratban felelhető iratanyagból ismerünk. A ritka könyvet Gregoriusz nevű hittérítő atya írta, aki élete nagyobb részét Indiában és Nepálban töltötte. Könyvének cime, ‘Tibetinum Alphabetum’ melyre később még kitérünk. Indiában találjuk meg a Krisna tisztelet, színes ‘meseszép’ hagyományát, ami mellett nehéz úgy elmenni, a kereszténységet ismerő érdeklődőnek, hogy a sok hasonlóság láttán ne húzza fel a szemöldökét.  Későbbiekben még foglalkozni fogunk Krisna istenhez fűződő tradíciókkal.

Jézus születése előtt kétszázötven évvel, már egy mindent átfogó univerzális vallásról beszélhetünk, ahol is a hitképzet központi alakja [istene] egy szenvedő, meghaló, és feltámadó isten. Születése, származása, hivatása, csodálatos cselekedetei, igazságtalan kivégzése, [meggyilkolása] és feltámadása oly szembetűnően hasonló, vagy teljesen egyező, mintha egy nép, egy nyelv, egy kultúra sajátságos ‘terméke’ lenne. De ugyanakkor az is igaz, hogy minden misztériumkultusz központi alakja eltérő volt, mert minden nép hozzáadta a saját mese és rege világa sokszor szertehajló ágazatait Éles különbségeket lehet kimutatni a templomi szertartások, áldozatok, vallási formaságok stb. között, ám a sokféle külső festés és dísz mögött a belső titkos tanítás és cél mindenhol a rejtett tudásba történő beavatás, és annak elnyerése volt. Az örök élet elnyerése azáltal, hogy megszabadulunk terhes, negatív, bűnös énünktől, – szimbolikusan meghalunk a rossz énünkkel -, de a tudás [gnózis] elnyerésével újjászületünk, és örök üdvösségben részesülünk. Az örök üdvösségre, a halál utáni feltámadásra bizonyítékképpen ott volt Ozirisz-Dionüszosz hit titkos tanítása, rendszerbe szedett vallástételek, és templomi szertartások, áldozások, ünnepi játékok hosszú sora.

Természetesen a misztikus áramlatoktól függetlenül a ‘klasszikus’ fő és alistenek kultikus tisztelete mindenhol hivatalosan megmaradt. A rómaiak átvették az olimposzi istenek tiszteletét minden jelentősebb változtatás nélkül, jól elfértek az etruszk, trák, stb. istenekkel együtt. Hosszú évszázadokon keresztül épültek még a birodalom minden részében a gyönyörű templomok, szentélyek, Apolló, Hermész, Artemisz, Héraklész stb. tiszteletére, és a régi római istenek, pl. Jupiter, Mars, Vesta imádása is megszakítás nélkül tovább folytatódott. Ozirisz-Dionüszosz nem ellensége, riválisa volt a régi patriarchális isteneknek, hanem az azokhoz kapcsolódó hitrendszert kiegészítette, tovább fejlesztve gazdagította - úgy –, hogy mélyebb, rejtett értelmet adott neki. A rendelkezésünkre álló orfikus és más misztérium vallásokat tartalmazó anyag áttanulmányozása után több átfogó egyező jelentéssel ellátott jellegzetességeket vázolhatunk fel. Joseph Campbell a kitűnő vallásszakértő jó meglátással ‘hasonló anatómiának’ mondja ezeket az egybevágásokat. Az eredmény meglepő és összességükben sokak számára zavaró is lehet.

Ozirisz-Dionüszosz hús-vér isten, aki a megváltó szerepét tölti be.

Atyja az Úristen, anyja halandó szűz.

Barlangban, vagy istállóban született.

Követőinek az újjászületés szimbolikus mozzanata felajánlatik a baptizmus rítusában.

Csodálatos módon a bort vízzé változtatja.

Szamárháton lovagol, miközben a nép pálmafalevelekkel hinti be előtte útját tisztelete jeléül.

Húsvét idején [tavaszi napforduló] hal meg, és halálával elmossa a ‘világ bűneit.’

Halála után leszáll az alvilágba, majd a harmadik napon feltámad és dicsőségesen felemelkedik a mennyekbe.

Követői várják visszatérését, mely az ítélet napja lesz a világmindenség utolsó óráiban.

Halála és feltámadása, illetve annak átélése szent rituálé, mely a kenyér [test] és a bor [vér] szimbolikus elfogyasztásában teljesedik be.

De mi köze van mindennek a kereszténységhez, és főleg a názáreti Jézushoz?  Hogyan lehet a pogányok alacsonyabb szinten álló hitvilágát összehasonlítani a kereszténység egységes teológiájával? Az egyik tanítás mögött homályos regevilág van, míg a másik történelemben létező püspökök, apostolok hosszú sorára támaszkodik, mely egészen az első évszázad elejéig, Jézus Krisztus életéig nyúlik vissza. Jelen tanulmányunkban mi is éppen ezt szeretnénk megvizsgálni, minél többet megtudni Jézus életéről, létezésének mikéntjéről, történelemben betöltött szerepéről.

[1] SZERAPISZ Szerapisz kultusz legősibb hagyománya úgy tanította, hogy az isteni Szerapisz, Ozirisz és Ápisz látszólagos kombinációjából áll, miben Szerapisz az áldozati bika szerepét tölötte be, pontosan ugyanúgy, mint a kereszténységben Jézus az áldozati bárány. Minden  évben feláldozták Szerapiszt, hogy Egyiptom bűneit elmossa. Mélyebb értelmezésben azonban Szerapisz a megváltó, aki Ozirisz végső átalakulásának megtestesült alakja, a monoteista képzetbe beolvadó, avval egyé váló istenfigura.

Albert Churchward írja, hogy a római katakombák falai tele vannak olyan ábrázolásokkal, melyek másolatai az egyiptomi gnosztikus doktrínák, hittételek képbeli kifejezésformái. „Ezek az ábrázolások tökéletesen kielégítették a különböző kultúrák [perzsa-görög-római] misztikus nézeteit és szintén elfogadhatjuk őket, mint bizonyítékokat a kereszténység történelem nélküli eredetére. Szerapisz és Jézus személye úgy összemosódott, hogy a kettő között semmilyen különbség nem találtatott. Példa erre Hadrianus [i. u. 117-138] császár levele Servinushoz amiben így ír; „ Akik  Szerapiszt imádják, azok szintén keresztények, akárcsak azok, akik Krisztus püspökeiknek mondják magukat, mind Szerapiszt imádják.“

Dionüszosz a mitikus Isten

“Új ” időszámításunk első évszázada rendkívül termékeny volt az írott anyagok, feljegyzések tekintetében és nyugodtan meglehetne tölteni egy nagy könyvtárat az ebből az időből fennmaradt eredeti vagy legtöbb esetben másolat formájában meglévő könyvekből, töredékekből. Ha figyelembe vesszük a hosszú évszázadokon átnyúló keresztény-iszlám fanatikus vallási tombolásában elkövetett könyvégetés sűrű ismétlődését, akkor csodaszámba vehető, hogy mégis ilyen gazdag irományhalmaz maradt ránk. Múzeumok, könyvtárak, vallási, társadalmi intézmények féltve őrzött kincsei, töredezett papirusztekercsek, bőrre festett betűk, fémbe-kőbe vésett írások lehetnek latinul, görögül, héberül, kopt nyelven - mind egyetemes örökségünk - melyek kiemelkedő fontosságát szem előtt kell tartani, ha a régi idők hit-hiedelemvilágát próbáljuk átvilágítani, megvizsgálni. Különösen fontos minden ókori feljegyzés legyen az irodalmi,történelmi, vallási anyag figyelembe vétele, mert azok hozzásegíthetnek azon folyamat megértéséhez, melyben a Jézus Misztérium történelemmé való átformálódását nyomon követhetjük.

Csak a legfontosabb és leghíresebb görög-római kultúrkörben tartozó pogány alkotókat, szerzőket szeretném itt megemlíteni akik az első évszázadban írtak, tanítottak: Appian, Petronius, Szeneka, Dion Proseus, Plinius az idősebb, Juvenal, Appian, szmirnai Teon, Martialis, Plutarkhosz, Apollonius, Pausainas, Valerius Flakkusz, Florus Lucius, Lukanus, Damas, Szilius Italicus, Aulus Gelius, Columella, Liziasz, Valerius Maximus, Dio Kriszosztom, Hermogenesz. Megdöbbentő az a mély csend, üres hallgatás, római-görög intelligencia teljes tudatlansága, mely a történelmi Jézus eljövetelét, szerepét, csodálatos feltámadását nem ismeri, elhanyagolja.

Az első történelmi feljegyzések melyek Jézust megemlítik, időszámításunk utáni második évszázad elején íródtak, és mindössze csak három van belőlük. 
Suetonius Caius Trancillus [kb. 75-150] Hadrianus császár levéltárosa írja, hogy i.u. 41-54 között Claudius császár uralkodása alatt Rómából kiüldözték a zsidókat „mert egy idő után állandóan háborogtak, zavarogtak Kresztosz uszítását követve”. Az itt említett ‘Kresztosz' Jézussal történő azonosítása minden alapot hiányol és nemcsak azért, mert Kresztosz általánosan elterjedt név volt hanem, mert a keresztény irodalomban semmi utalás nem található arra, hogy Jézus valaha is Rómába látogatott volna. Ha elfogadjuk és hitelesnek tekintjük Suetonius (Claudius Élete, XXV.-4) bejegyzését, akkor 'Kresztosz', azaz Jézus i. u. 50 körül Rómában volt, tehát akkor nem végezhették ki kb. 20 évvel korábban, és ha nem volt kivégzés, kereszthalál, akkor feltámadás sem volt. A szerző egy másik rövidke feljegyzésében már pontosan nevén nevezi a keresztényeket, hogy “i.u. 64-ben büntetést róttak ki a keresztényekre, kik egy új romlott társadalmi osztályt képviseltek, és babonás hiedelmet követtek”. Evvel a második, rövid bejegyzéssel (XVI.-2) is inkább annak lehetősége áll fenn, hogy ezt is, mint Suetonius másik passzusát (XXV.-4) Sulpicius Severus hamisította, ugyanaz a V. századi ortodox atya, aki felelős lehet a Tacitus hamisításokért is.
Plinius a ‘ fiatalabb' i.u. 61-114 Bithunia kormányzója, kilenc kötetes levélgyűjteményt hagyott az utókorra, köztük Trajanus császárhoz írott híres ‘Keresztényvédő' levelét, melyben utasítást kér a bajkeverő keresztények megfékezésére. Miképp azt írja, „soha részt nem vettem keresztények kivizsgálásában, azt sem tudom, hogy mit kell büntetni vagy megvizsgálni, és hol kell enyhítő körülményeket figyelembe venni”. Sok szakember vitatja a levél teljes eredetiségét, pontosabban az abban lévő ‘keresztény' szót. A szó eredetileg ‘esszénus' volt, és csak később lett kicserélve, átírva keresztényre. 
Plinius barátja, Tacitus i.u. 55-117 már több adatot közöl Annales [évkönyvek] című történelmi munkájában, és milyen sajnálatos valóság az, hogy ebből a nagylélegzetű műből pont az i.u. 29 évtől, 32-ik évig terjedő időszakról szóló feljegyzései hiányoznak. Történelmi munkájának hiányzó kötetei pont azért hiányoznak, mert ezekben semmi említés nem volt a csodálatos üdvtörténet eseményeiről Munkájában így ír: „Néró koholt vádak alapján elkezdte üldözni a züllöttségükről hírhedt keresztényeket. Eredeti vezetőjük Krisztus, Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus, Judea helytartója [Prokurátor] által kivégeztetett.” (Tacitus, Annales, XV.-44) Tacitus ezen sorokat az események után kb. 70-80 évvel később vethette papírra – és a részletekre mindig kényesen ügyelő történész -, ebben az esetben nem levéltári adatokat használt forrásként, hanem szóbeszéd, vagy talán valamilyen, általunk nem ismert keresztény vallásirodalomi feljegyzés lehetett közlésének eredete. Jézus nevét nem ismeri csak Krisztust használta, ami 'messiást', [megváltó] jelent. A hivatalos okmányok, iratok, a római pedánsságra jellemzően mindig pontosan betartották hivatalok neveit, címeit, és így tudjuk hogy Pilátus prefektus és nem prokurátor volt. Tacitus idejében már csak a prokurátor kifejezést használták, igaz ismerték a prefektus szót is, de használata már kiment a divatból. Nyelvünkben mindkét szó helytartót jelent, úgy nincs semmi nagyobb jelentősége, mondhatnánk, ám mégis jelzi, hogy a szerző nem nézett gondosabban az események után. Tacitus nem írhatott 'krszisztoszról', mint egy történelmi figuráról, mert az ő idejében még csak a kozmikus megváltó Józsua misztériuma létezett, mely nem volt földrajzi területhez vagy behatárolható időkerethez kötve. A nagyvárosok zsidónegyedein kívül a zsidó megváltó kultusza szinte teljesen ismeretlen volt.

Tacitus a munkáiban máshol, soha nem említ keresztényeket, Krisztust, és így ezen passzus 'krsztosza' magában álldogál. Néró híres minisztere, Seneca rengeteg írott anyagot hagyott az utókorra, ám semmiféle 'keresztény' szektáról (gyülekezetről) nem tud, ha Néró üldözte volna őket, akkor arról Seneca tudott volna. De evvel a tacitusi történelmi feljegyzéssel is van egy kis baj. Mégpedig az, hogy a XV. évszázadig senki sem említi, senki sem tud róla. Euszébiosz atya, aki olvasta, jól ismerte Tacitust, történelmi munkájában (Egyháztörténet), ezt a részt nem említi. Tertullianusz atya [i. u. 160-220] szintén jól ismerte, többször idéz Tacitustól, és mégis ez a bekezdés elkerülte az ő figyelmét is. De, hogy továbbá elkerülte az összes többi korai, és középkori atyák figyelmét is, az már tényleg több mint furcsa, és ami jelenség arra utal, hogy egy közönséges kései hamisítványról szó!

Mind a három közlés felületes, szegényesen sovány, és túl későn lett ahhoz írva, hogy bármi kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatna Jézus történelmi valóságáról. Még az is nehezíti a dolgot, hogy a háromból kettőt kései hozzátoldásnak tart sok vallástörténelemmel foglalkozó szakember. Továbbá szem előtt kell tartani még, hogy ezek a szerzők egyáltalán nem használhatták a 'keresztény' kifejezést, mert annak első dokumentált használata az Apostolok Cselekedeteiben lelhető fel (11:26), és mivel a Cselekedetek később lettek megírva – kb. a II. sz. közepén –, így a korábban alkotó pogány szerzők ezt a kifejezést nem ismerhették, nem használhatták.

Kiművelt, sokat olvasott korai egyházatyák mint pl. Jusztinosz, a 'vértanú' (kb. 100-165) áttanulmányozták, átkutatták a levéltárakat, könyvtárakat abban a reményben, hogy korábban élt szerzők munkáiban határozott történelmi bizonyságot találjanak Jézusra vonatkozóan és boldogan megragadtak volna bármilyen adatot - ha ilyen lett volna.

THALLUS

Úgy érzem, Thallus (vagy Thallosz) személyére avagy a munkájára történő folyamatos hivatkozás az apologéta szerzők által megigényli, hogy a témával kissé részletesebben foglalkozzunk. Konzervatív biblia magyarázok Thalloszt mind a mai napig úgy mutatják be, mint a legkoraibb nemkeresztény történetírót, aki már az első évszázad közepén írásában tanúbizonyságot tett, és ezzel alátámasztotta az evangéliumok történelmi igazságát. Tehetik a tudós urak, mert Thallosz nevét még a keresztény hívők nagy többsége sem 
hallotta soha, iskolakönyvekben, római-görög kultúrával, történelemmel foglalkozó népszerű kiadványokban nevét hiába keressük. Valójában, Thalloszról semi kézzelfoghatót nem tudunk felmutatni; nem tudjuk mikor is élt, hol élt, munkái még másolatokban vagy töredékekben sem maradtak ránk. Hogy mégis tudunk róla, köszönhetjük korai és későbbi keresztény, ill. pogány szerzőknek, akik a III. évszázad elejétől említik nevét, hivatkoznak munkáira, melyek az ő korukban még fellelhetők voltak.
Euszébiosz, Julius Africanusra hivatkozva említi nevét, míg máshol csak megjegyzi, hogy Thallosz – Castorral együtt - megbízható történelmi kútfő az ősi Szíriával kapcsolatos dolgokban.
Több ókori szerző hivatkozik rá, mint Asszíria történelmének ismerőjére, (Theophilius, Lactantius, Szünkhellosz) de például Tertullianus és Minucius Félix a görög-római történetírók közé sorolják Thalloszt. Egy kései örmény nyelvű feljegyzésből tudjuk, hogy Thallosz egyik munkája a troyai háború és a 167-ik Olimpiád [ i.e. 112] közötti időszakot öleli fől, de nem ez ami a nevét híressé teszi. Szünkhellosz (Syncellius) György IX. századi egyházatya összeállított egy történelmi munkát, amiben sokszor szó szerint idéz különböző korai szerzőktől, köztük a keresztény történész Julius Africanusztól. Africanus a munkájában, (ami már rég elveszett) állítólag mindent beborító sötétségről, és földrengésről írt, mely akkor következett be, mikor Jézus a kereszten haldoklott. Ha a IX. századi atya hűen és igazan másolt, akkor Africanus többek között azt írta; „és utána a legszörnyűbb sötétség borította be a földet, sziklák szakadtak széjjel a földrengés erejétől, Júdea nagy része és a maradék területek mind elpusztultak”. Thallosz ezt a mindent beborító sötétséget napfogyatkozásnak írja le a ‘História' című műve harmadik könyvében: Tehát volt egy történelmi munka, ami teljesen elveszett, és amit Africanuszon kivül senki más nem említ. 
Ezen belül említve van ‘földrengés', ‘pusztulás', ‘napfogyatkozás', de a rövidke idézetnek nincsen tiszta világosan érthető folytatása, ami a természeti jelenségeket összekapcsolná Jézus halálával. A folytatásban valójában Africanus az, aki biztosra veszi, hogy itt másról nem lehet szó, Thallosz csak is erről írhatott, mert ez a szentírásokban is említve van ilyen csoda. Más így, nem is lehet, meg aztán jól jön a hitbizonysági törekvésekhez is. Ez a rövidke nem éppen világos feljegyzés tehát, amire az apologéták alapozzák állításukat,
hogy egy feltételezetten Jézus idejében élt kortárs történész valamiféle tanúbizonyságot tett.

Az evangéliumokban is olvasható sötétség (Márk 15 v. 33, Luk. 23 v. 44), ami azonban nem lehetett napfogyatkozás, mert mint az Újtestamentumban olvassuk Jézus utolsó éjszakáján, - húsvétkor – telihold volt, és így a hold nem lehetett a nap és a föld között. Mint említettem korábban nem tudjuk, hogy Thallosz melyik évszázadban élt, de ha feltételezzük, hogy az első vagy második évszázadban élt és alkotott, akkor elképzelhető, hogy említhetett egy ‘híres' napfogyatkozást, amely Tiberius császár uralkodása alatt i.u. 29 év November 24-én történt. Közel sem biztos, hogy ezt a napfogyatkozást vagy bármilyen más természeti jelenséget Thallosz összekapcsolt Jézus történetével, mert arra sincs bizonyíték, hogy a szerző valaha is hallott Jézusról, bármily formájú kereszténységről. Korai keresztény atyák azonnal boldogan felhasználtak volna ilyen ismeretséget, és rögtön nyilvánosságra hoztak volna bármilyen Jézus történelmi létét bizonyító független történész általi feljegyzést. Ám, annak ellenére, hogy Thallosz nevét több korai atya is említette, műveit ismerték, mégis csupán egyedül Africanus hozza összefüggésben az antik történetírót Jézussal. Inkább itt arról van szó, hogy Africanus önkényesen egybehozta Thalloszt a bibliai Jézus hagyományokkal, úgy beállítva mint aki tudja, hogy az evangéliumokban említett sötétség pontosan megtörtént az első évszázad első felében. Erre a néhány sorra alapozva néha, bizony nagyon beindult az ‘átszellemült' képzeleterő és bizonytalan feltételezések lettek elfogadva konzervatív körökben, mint hiteles történelmi adatok.

Ragadjuk ki pl. F. F. Bruce vallásvédelmező ‘Jézus és a Kereszténység Eredete Újtestamentumon Kívüli Tanulmányozása' című könyvét. Művében a szerző merészen Thallosz alkotó időszakát i. u. 50 körül határozza meg: Flavius Josephusra hivatkozva. Valóban, Josephus ‘Zsidók Története' című műve egyes fordításaiban, [ nem a magyar 80-ban Európa által kiadott fordításban] a XVIII. 6- 4 fejezeteben szerepel egy ‘Allos' nevű egyén, aki nagy összegű kölcsönt adott Agrippának. A nagy tudású Bruce úr tisztában lehetne avval a ténnyel, hogy az összes ókori, középkori Josephus fordításokban, másolatokban nincs a görög ‘théta' betű az Allos név előtt!

Azért, hogy az Allosból Thallos lett, egy másodosztályú – de egyébként lelkes - angol valláskutató, bizonyos Hudson úr a felelős. Hudson úr 1720-ban, Josephus könyvét latinból angolra való fordítás közben egyszerűen odaszerkesztett egy ‘théta' betűt az Allos név elé, pontosan azért, mert Szünkhellosz György atya [vagy ha úgy tetszik Africanus] Thalloszát nem tudta hova tenni. Az ő idejében sem tudtak többet Thalloszról mint ma, de ha Josephus említi, akkor mindjárt belehet őt a helyes történelmi időszakban illeszteni, még akkor is ha Thallosz száz évvel élt korábban.
Igazából Josephus nem ismert, és sehol nem említ egy Thallus-Thallosz nevű történész szerzőt, a két dolgot így összemosni, nagyfokú felelőtlenség, mely csak rongálja, és hátraveti a vallástudomány pártatlan tanulmányozását.

ZSIDÓ KÚTFŐK

Jézus állítólag zsidó származású volt, családja tanítványai, ismerősei sőt még ellenségei is mind zsidók voltak, tehát a logika azt diktálja, hogy akkor talán a zsidó iratokat, feljegyzéseket kellene megvizsgálni, ott megpróbálni valami határozott adatot fellelni.

A misztikus zsidó bölcs, filozófus alexandriai Philón [i. e. 25 - i.u.50] pont abban az időben élt, alkotott, tanított mint amikor Jézus élt, és termékeny munkásságát több mint ötven fennmaradt, sok eltérő témát átfogó, szerzeménye bizonyítja. Több adatot közöl Pilátusról és más jelentős, fontos római és zsidó vezetőkről, hivatalnokokról, akik abban az időben fontos szerepet játszottak Júdea politikai, közéleti és vallási eseményeiben, ám Jézust soha sehol nem említi. Igaz, Philón Alexandriában lakott és nem Jeruzsálemben, némasága Jézust illetően azonban mégis furcsa, mert nagyon is figyelemmel kísérte a jeruzsálemi eseményeket. Tanítok, diákok jöttek-mentek a két város között, vitték a híreket, - mindenről beszámolva - de Jézus csodatételeiről, a nagypénteki bevonulásáról, főpapi bíróságról, vagy Jézus feltámadásáról semmit sem tud. Vajon hogyan kerülte el a nagy tudású bölcs gondos figyelmét mindazon sok kiemelkedő esemény, mely az Evangéliumokban le van írva, mikor tudott szinte minden vallási vitáról, főpapi nézeteltérésekről, melyek változtatták, alakították a jeruzsálemi vallásos világot? Philon hallgatására nincs magyarázat.

Philón kortársa, Tibériás Justus történész, szintén zsidó volt, és Capernaum városa mellett lakott. Történelemkönyvét Mózessel kezdi és saját idejében, ami kb. i. u. 40 körül fejezi be, munkájában Jézust nem említi, létezéséről semmit sem tud. Justus könyve sajnos elveszett, hogy mégis tudunk róla, azt Phótiosz konstantinápolyi pátriárkának köszönhetjük, aki a IX. évszázadban élt, mikor is a könyv még fellelhető volt, amit Phótiosz ismert, olvasott, és amihez megjegyzést írt.

FLAVIUS JOSEPHUS

Flavius Josephust nem kell külön bemutatni, nevét mindenki jól ismeri, ‘Zsidó Háború' című könyve széles körben elterjedt olvasmány, és a ‘Zsidók Története' című munkája is népszerű jól ismert könyv. Évszázadokon keresztül, keresztény-hitvédelmezők több ezerszer idézték a Jézussal kortárs Josephust, kinek írása megdöntethetetlen bizonyíték volt a történelmi Jézus valóságára. A ‘Zsidók Története' című könyvben található az a híres bekezdés, az ún. 'Testimonium Flavium' (Flavius-tanúságtétel) melyre mindig, mindenki szívesen hivatkozott. Magyar fordítása, XVIII. fejezet 3. bekezdés:
„Ebben az időben élt Jézus ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket akik szívesen hallgatták az igazságot és sok zsidót és görögöt megnyert, Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink feljelentésére Pilátus keresztre feszítette, most is hívek maradtak hozzá azok akik eddig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és más sok csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete amely róla vette a nevét”.

Ma már senki sem veszi komolyan, hogy ezt a bekezdést Josephus írta volna, későbbi betoldása már nem vitatott. Igaz, Josephus stílusában íródott, szépen megfogalmazott nyelvezetét utánozva, de szerkezetileg nem kapcsolódik az előtte és az utána következő bekezdésekkel, azok sorrendjéből ‘kilóg'. De akad olyan kutató is, mint Neville Birdsall ("The Continuing Enigma of Josephus' Testimony about Jesus), aki szóstatisztikai alapon kimutatta, hogy a tanúság szövege stílusában teljesen eltér Josephus egyéb szövegeitől, ezért az feltehetően egészében hamisítvány. Az idézet mondanivalója különben is ellentmond Josephus filozófiájának, hitrendszerének, és határozott politikai pragmatizmusának. Az ő idejében a zsidóság Messiás-üdvösségközvetítő--megváltó eljövetelének fontossága mindennapos váradalom volt, szükséges elvitathatatlan tény, amely bekövetkezik előbb vagy utóbb.
Csakhogy a Messiás eljövetelének lényegét, szerepét, vagy az eljövetel idejét sokféleképpen értelmezték, tanították. Josephus is egyénileg értelmezte, fordította le saját (politikai) felfogásának megfelelően az üdvösségközvetítő eljövetelét: amit ‘ősi jóslat' elnevezés alatt magyarázott. Az ‘ősi jóslat' lényege, hogy a próféciák Vespasianus császár személyében teljesednek be, akit Júdeában kiáltottak ki császárrá. Tehát, ha Josephus azt hirdette, hogy Vespasianus a ‘megváltó', akkor nem nevezhette Jézust ‘Krisztusnak'.

Természetesen nincs birtokunkban korai I. vagy II. évszázadból fennmaradt Josephus könyvmásolat, – a legkorábbi másolat a XI. évszázadból maradt ránk - de azt tudjuk, hogy korai egyházatyák egészen Euszébioszig nem hivatkoznak a fentebb idézett bekezdésre, sem más Jézussal kapcsolatos Josephus írásra.

L. Feldman a korai keresztény egyház irodalmának kitűnő ismerője “Josephus, Judaism and History” című könyvében a II. évszázadból két egyházatyát, a III. évszázadból hét atyát, a IV. évszázadból két atyát említ akik mind ismerték és idézték Josephust, ám az úgynevezett ‘Testamonium' részről nem tudnak semmit. Mint hitvédelmező keresztényvezetők boldogan megragadtak volna bármiféle írott történelmi adatot, - kiváltképp, ha olyan szerzőtől származik mint Josephus - mégsem tették, mert egész egyszerűen az ő könyvmásolataikban Jézussal kapcsolatos említés nem volt.
Különösen vonatkozik ez Jusztinoszra, akinek egy ilyen Josephus idézet nagyon is hasznára lehetett volna a híres ‘Dialógusában' melyet a zsidó Trifonnal folytatott. A vitában az ilyesmi adat hatásos válasz lehetett volna Trifon azon kihívására, hogy a „kereszténység alapja csak szóbeszéd, és ha Jézus élt is valaha, valahol, akkor arról senki, semmit sem tud“. Feldman felsorolását folytatva, Euszébiosz után élt egyházatyák közül még hármat 
említ a IV. évszázadból, ötöt az V. évszázadból, akik sokszor idéztek Josephustól, de a ‘Testamonium' fejezetéről nem tudnak. A III. századi alexandriai bölcs, Órigenész idézi Josephus 'Zsidók Története' (XX.-9) fejezetében tett Jézus említést, de határozottan állítja, hogy Josephus nem hitt Jézus Krisztusban. A Jézusról szóló elhíresedett bekezdést nem idézi, nem ismeri. Evvel szemben, Arthur Drews, 'The Witneses to the Historicity of Jesus' c. könyvében egy Benedekrendi, korai Josephus fordításra hivatkozva rámutat, hogy abban egyáltalán semmiféle Jézusra utaló feljegyzés nincs, eszerint Órigenész semmi tanúságtételt nem talált az általa olvasott Josephus munkákban.

Dr. R Eisler 1920-ban megjelent ‘Jézus a Megváltó' című könyvében végig vizsgálja a korai középkor összes fellelhető Flavius Josephus fordításait, másolatait, és csalódottan summázza, hogy nincs egyetlen iratmásolat, mely ne ment volna át keresztény atyák gondosan hamisított hozzáadásain. Gondos tanulmányozása után arra az eredményre jutott, hogy a keresztény másolók Flavius eredeti szövegét több helyen törölték, és általuk fabrikált szöveget iktattak bele. Hogy mennyire igaza van tudós Eisler úrnak arra csak bele kell olvasnunk a Zsidó Háborúban található, ‘szláv toldalék' néven ismert fejezetben, hol azt olvassuk; „Jézust a ‘csodatevőt' Pilátus elé állították, aki megállapította, hogy Jézus nem bűnöző vagy lázító hanem igazságos jótevő“. Jézus csodálatos hatalmával 
meggyógyítja Pilátus feleségét, amiért Pilátus Jézust szabadon engedi. Azonban a gonosz zsidó főpap ezek után megvesztegette Pilátust, hogy mégis végezze ki Jézust “mert a zsidó törvényeket megtagadta”. Később azt olvassuk, hogy Jézus testét tanítványai nem voltak képesek elcsenni, mert harminc római, és ezer zsidó katona őrizte a sírját.

Glouchester tudós püspöke, William Warburton [1698-1779] az, aki először lemerte írni, hogy Josephus műveiben található Jézusra vonatkozó bekezdések későbbi hamisítványok. Nem sokkal később, Richard Montague, Norwich püspöke megírja, hogy az "Ő volt a Messiás" kijelentés Flaviusnál későbbi keresztény betoldás. Majd ötven évvel később a lendületet kapó vallásvédelem jeles képviselője, William Whitson, 1737-ben kiadja az első teljes angol Flavius-fordítást, amelyben amellett érvel, hogy a Jézus-tanúság teljes szövege hiteles. Szerinte a szövegrészt Josephus korának szemüvegén keresztül kell olvasni, s így a "megvallás" keresztény elemei elfogadhatóak. Csalfa félremagyarázásában további spekulációkba bocsátkozik, miszerint Josephus nyugodtan lehetett zsidó-keresztény hívő, mégpedig ebionita. Későbbi tudósok zöme (Schürer, Norde, Niese, Zeitlin, Juster) kimondja, hogy a 'testimonium' passzusa vagy teljesen, vagy részben hamisítvány. Mint fentebb említettem, évszázadokon keresztül hivatkoztak a keresztényhitvallás tudós védelmezői Flavius Josephusra, mint bizonyítékra, de ez ma már a múlté. Ma már minden vallástörténelemmel foglalkozó szakember tudja, hogy az előbb idézett bekezdés, és más egyéb Jézussal kapcsolatos betoldás későbbi - főleg Euszébiosz által gyártott - ügyetlen  hamisítások. Josephus soha egyetlen sort sem írt az Evangélium Jézusáról, reá történő hivatkozás, mint történelmi bizonyosság, pontosan a vallástörténelem kigúnyolása.

Zsidó filozófusok, írók, közéleti személyiségek az i. u. első évszázadokból ha nem hagytak ránk semmi pozitívan felhasználható adatot a történelmi Jézus személyét illetően, akkor talán a zsidó vallási iratokat, az azokat magyarázó, értelmező hozzáadások gyűjteményét kellene megvizsgálni.

VALLÁSIRODALMI ZSIDÓ FELJEGYZÉSEK

A Talmud, nagy terjedelmű mintegy 700-800 rabbitól származó héber, illetve arám nyelvű gyűjteményes munka, amely az Ótestamentum egyes könyveihez fűzött magyarázatokat, zsidó vallási törvényeket tartalmaz. Ősibb része a Misna [ismétlés] amelyet i.u. 200. körül állítottak össze, és aminek második része a Gemara [befejezés] amit a IV.-VI. évszázadban szerkesztettek meg.
Misna nem tesz egyenes említést Jézusról, de annak mellékletei, - melyek ugyanabban az időben íródtak - Baraitha és Tosefta, már több helyen is említik ‘Jeshut' azaz Jézust. Nézzük mit írnak: „ Húsvét előestéjén Jeshut felakasztották. Negyven nappal a kivégzése előtt közhírré tették, hogy ‘megkövezésre ítélték, mert boszorkányságot gyakorolt és Izraelt hitehagyásra biztatta. Aki azonban védelmében szólni akar, jelentkezzen, hogy védelmében eljárjon.' De mivel senki nem jelentkezett a határidő lejártáig, Jeshut, húsvét (peszách) előestéjén felakasztották! (Szanhedrin, 43/a) Ulla visszaválaszolta, ‘Azt feltételezed, hogy a védelmére bármit is fellehetett volna hozni? Hát nem egy Meshit [lázító] volt ő, kiről az Írás mondja, Kímélned sem szabad és titkot sem csinálhatsz belőle'. Jeshuval azonban más volt a helyzet, mert kapcsolatai voltak királyi emberekkel”. … „ Rabbiaink tanították: Jeshunak öt tanítványa volt, Matthaj, Nakaj, Nezer, Buni, és Todah“.
Tárgyilagos vallástörténészek ezt az egy bekezdést tartják elég idősnek, és függetlennek a későbbi keresztény tanítások visszahatásától nem befolyásoltnak. Ugyanis, más Baraitha és Tosefta feljegyzések Jézusról, már keresztény tanításokra való reagálás, vagy azok hatására írt megjegyzések. Ha ezek a passzusok a történelmi Jézusról szólnak, akkor nehéz velük mit kezdeni, mert az Evangéliumok Jézusát nem akasztották fel, boszorkányságról, negyven napos határidőről, befolyásos emberekkel való kapcsolatokról szó sincs a Szentírásokban. De még a Nag-Hammadi iratok sem említenek semmi hasonlót. Egzotikus neveket viselő tanítványok csak itt említtetnek, ezeket a neveket sehol máshol nem említik a zsidó-keresztény iratok.

Más egyéb utalás Jézussal kapcsolatban, a Sabbat: 116b. és Szanhedrin: 107b. bekezdései alatt található: „Jézus a Názáreni boszorkányságot gyakorolt, és Izraelt megtévesztette.” … „Az történt pedig Elazár ben Damah rabbival, hogy egy kígyó megmarta és Jákob, a Kefár Soma embere eljött, hogy meggyógyítsa őt Jeshu ben Pantera nevében”.[Tosefta, hullin, 11,- 22,23.] … „ Sepphorisz város utcáján sétáltam amikor a Názáreni Jeshu egyik tanítványával találkoztam, aki Kefár Sekanjá követője volt, és Jákobnak hívták”. [Tosefta, hullin, 11- 24.] Ez a három itt említett idézet túl kései és nem lehet rájönni belőlük, hogy vajon az Újtestamentum Jézusáról van-e szó ezekben a feljegyzésekben, valamint az itt említett nevekkel sem lehet mit kezdeni. A Pantera névről tudjuk hogy visszahatás a keresztény tanításokra, de a Kefár Soma, Kefár Sekanjá, Jákob nevek Jézussal kapcsolatban máshol nem szerepelnek.

NÁZÁRET

Régi zsidó feljegyzések ‘Jeshut' mindig Názáren-inek mondják és sohasem Názáretinek. Mi a különbség, hát számít ilyen kicsi eltérés? Kérdezhetné az olvasó. A Nazarénus elnevezés az első évszázad eleje körül zsidó származású hívekből alakult korai keresztény szekta elnevezése, míg Názáret egy város a mai Észak-Izraelben ahol az Evangéliumok szerint Jézus gyermekéveit töltötte.
Sajnos semmi bizonyíték nincs arra, hogy ilyen nevű város vagy falu egyáltalán létezett volna időszámításunk kezdete körül. Flavius Josephus a zsidó háború folyamán parancsnok volt Galileában, és művében felsorol minden falut, jelentősebb helységet, de Názáretet nem említ sehol. Korai római-görög forrásokból szintén hiányzik a Názáret helységnév említése, és az első zsidó feljegyzés amiben Názáret, mint helységnév szerepel: a VII. évszázadból származik.

Az Evangéliumok szerzői többször önkényesen írták át a Messiás alakjára értelmezett törvény, próféta, zsoltárszövegeket, megváltoztatva azok eredeti értelmét, mondanivalóját. 'Názárettel' kapcsolatosan olvashatjuk az Újtestamentumban: ... „lakozék Názáret nevű városban, hogy beteljesedjék amit a próféták mondottak, hogy Názáretinek fog neveztetni”. [ Mt. 2: 23] Az utalás itt Izajás, 2. v. 1. sorokra történik: ”És származik vesszőszál Isaia törzsökéből, és gyökereiből egy virágszál nevelkedik”, - valamint egy másik próféta soraira Zakariás, 6. v. 12, ... „Íme egy férfiú a neve Csemete mert csemete támad belőle és megépíti az Úrnak templomát”. Amit a próféták mondottak, mint látjuk, eltér tartalmilag és értelmileg Máté idevonatkozó soraitól és, hogy mégis van kapcsolódás azt abban találjuk, hogy az eredeti héber kánonban található ‘vesszőszál' és ‘csemete' szavak hangalakban és írásmódban nagyon hasonlóak a ‘názáreti' szóhoz. Ezt a hasonlóságot Máté öncélúan kis változtatással hozzákapcsolta Jézus történetéhez. Ily módon tehát, született egy helységnév, amely sehol máshol nem szerepelt csak a Bibliában. Jézusra vonatkozó régebbi írott héber forrásokkal nem rendelkező rabbik szájhagyomány útján jutottak adataikhoz, és így természetesen a ‘názereni' jelzőt használták, mint olyan zsidóra aki hitét elhagyta és keresztény lett.

Mikor azt írom, hogy a Nazarénusok korai keresztények voltak, akkor igazat is mondok meg nem is. Mai formában, értelemben elterjedt kereszténység abban az időben még nem létezett, de voltak zsidó felekezetek, kiknek a hitvilágközpontját egy misztikus ‘megváltó' ‘Isten-fiú' képezte, s akinek a neve Józsua volt. Ha a Nazarénusok szektái nem is élték túl az első évszázad tomboló forgószeleit, a későbbi atyák tudatában - azonban - nagyon is élesen még sokáig megvolt azok történelmi fontossága. Időben Máté kora után íródott 
Apostolok Cselekedeteiben a szerző egy zsidóval mondatja Pálról:„… és a nazarénusok felekezetének feje”. [Csel. 24: 5]

 

Berlini Kaiser Frederik Múzeum tulajdonát képezte ez a kicsiny, első évszázadunkból származó égetett agyag amulett, ami sajnos a II. világháború pusztításában elveszett. Az első ránézéesre az ábra olyan, mint Jézus a keresztfán, ám itt teljesen másról van szó! A keresztre feszített figura két oldalán olvasható görög betűk olvasata: ‘ORFEOC BAKKIKOC' minek jelentése: ‘Orfeusszá vált Bakkhosz'. Bakkhosz a római neve volt Ozirisz-Dionüszosznak. Az amulettel először Williem Guthrie, ‘Orfeusz és Görög Vallás' című könyvében foglalkozott, majd Dr. Eisler a tőle megszokott gondos hozzáértéssel taglálta jelentöségét.

Lehetetlen feladat áll azelőtt aki történelmi bizonyságot próbál kiolvasni a rabbik ősi irataiból Jézus földi életével kapcsolatban. Ezek után más, szinte nem is akad, mint a Szent Biblia Újtestamentum nevű második része, mely a kereszténység hitalapja, megkérdőjelezhetetlen igazsága. Az Újtestamentum első és legfontosabb része a négy kanonizált Evangélium, melynek legrégebbi másolatai görögül vannak írva, csupa nagybetűvel, sűrűn egymásután teleírt pergament lapokra, bekezdések, fejezetek, címsorok, fejszövegek nélkül. Szavak között nincs helykihagyás, vessző, pont, kötő-kérdő-felkiáltójel, és semmiféle számozási rendszer nem létezik a versek között.

Nyelvészeti sajátosságai kizárják szerzőik zsidó halász, iparos, vagy éppen írástudó farizeus háttérvilágát, és ez kiviláglik ott is, hogy szerzőik majdnem mindig a Septaguintát használták munkáikban az eredeti héber kánonok helyett. Valamiféle zsidó háttérrel rendelkezhettek, de hébeül írni, olvasni nem tudtak. Yehosua ben Hayyim zsidó vallástörténész, ‘The Myth of the Historical Jesus ‘ című tanulmányában kiemeli; „Márk nyelvészeti stílusa, annak sajátosságai, arra a következtetésre juttat, hogy szerzője kereszténységre áttért római pogány lehetett, akinek anyanyelve a latin volt, annak ellenére, hogy művét görögül írta. Héber, arámi anyanyelvet a szerző múltjában felfedezni lehetetlenség.“ Persze, ez csak egy vélemény a sok közül [minek fele elfogadható] és éppen azért méltó említésre, mert hűen kimutatja azt a bizonytalanságot, ami körbelengi az evangélium szerzőinek meghatározhatatlan személyazonosságát.

Az Újtestamentumban lévő Evangélium könyvek, cselekedetek, levelek, olyan formában, mint ahogy azt ma a kezünkbe vesszük - angol vagy magyar fordításban -, így az  hosszú évszázadokon keresztül nem létezett. Köztudatunkban a kép úgy itatódott be, hogy az Újtestamentum egy régi, több részből álló könyv, ami az első vagy a második évszázadban már megvolt, és utána szépen, hűen újra és újra lett másolva majd később lefordították a világ összes nyelvére. Az igazság az, hogy a Vatikánban nem őriznek első, második, vagy éppen a harmadik évszázadból származó könyveket, iratokat - még töredékes másolat formában sem, - hanem ami valójában létezik: az egy hatalmas halom latinul és főleg görögül pergament papírra írt kézirat és töredék, melyek száma 30 000 körül van. D. Parkrer tudós teológus írja ‘ The Living Text of the Gospels' című könyvében, hogy ennek az irathalomnak köszönhetően pl. az ‘Úr imája' vagy másik nevén a ‘Miatyánk' imából 81 különböző változat van, mely mind hasonló és mégis mind eltér egy kicsit egymástól. Hasonló a helyzet az Újtestamentumban található Evangéliumok, Cselekedetek, Levelek verseivel; mindből található jó néhány itt-ott egymástól elütő változat, különböző korok buzgó másolói, kik mind más és más jellegzetességekkel látták el munkájukat.

Ebből a nagy halmaz kéziratból csak kb. 300 azon papirusz lapok száma melyek keletkezési ideje a VIII. évszázad előtti időre esik. Ebből a 300-ból, csupán 34 íródott a IV. sz. lejárta előtt. Ebből a 34 töredékből négy olyan kézirat van ami teljesnek mondható; két János Evangéliumából származó töredék szöveg [P.52, P90.] amelyek a II. évszázadra dátumozhatók, az összes többi kézirat későbbi. Parker úr elmagyarázza továbbá, hogy a IV. sz. környékéről származó szinoptikus iratok közül csak kettő [P.45, P75.] az amely terjedelmében egynél több fejezetet tartalmaz. Más szavakkal kifejezve az összes többi evangéliumi fejezet ebből a korszakból, rendszertelen, mellőz minden  összefüggést, világos egyenes történési folyamatot kikövetni belőlük nem lehet. A Biblia fejezetekre való osztása Stephanus Langton Canterbury érsek nevéhez fűződik, [meghalt 1228.] az Újtestamentum versbeosztását pedig Robertus Stephanus készítette el 1551-ben.

A legidősebbnek vélt újszövetségi szöveg a Ryland gyüjtemény leghíresebb papirusztöredéke (P.52.), mely alátámasztani látszott az újszövetségi evangéliumok egészen korai létezését. Az 1920-ban, Egyiptomban fellelt papiruszdarabka keletkezési idejének, a 125 év körüli meghatározását hosszú ideig nem kérdőjelezték meg, és így az furcsa ellentmondásos helyzet állt fenn, hogy a legkésőbb írott János-féle evangélium megalkotásának idejét nyolcvan évvel korábbra helyezte vissza a vallástudomány.

A Rylands töredék egy kódexből (nem tekercsből) származó papirusz darabka, melynek egyik oldalán 5 teljes, 9 hiányos, míg a másik oldalán 6 teljes, és 7 hiányos szótöredék olvasható, összesen 118 részben vagy egészben olvasható betü. Ha ehhez hozzáteszünk 79 hiányzó szót, akkor János 18. fejezetének verseit kapjuk. A papiruszdarabkát, az 1930-as években, Collin Roberts, három másik bibliatudós beleegyezésével, kizárólag a paleográfia tudományára támaszkodva a 125. évre helyezte. Az általa meghatározott dátumozást majd 60 évig senki nem kérdőjelezte meg, ám Roberts korrektsége az utóbbi kb. 20 éveben már egyre határozottabban meglett kérdőjelezve. Andreas Schmidt, rámutat a Chester Beatty gyűjteményben található 'papirusz X.' és a P.-52 közötti paleográfiai egyezésekre és inkább 170 körülire dátumozza megalkotásának idejét. A Wittenberg Egyetem Teológiai Tanszékének professzora, Udo Schelle óvatos hangnemben annak ad kifejezést (The History and Theology of the New Testament Writings) c. könyvében, hogy a 125-re datált töredéknél nyugodtan meglehetne engedni egy 25 éves kitolódási időt és elfogadhatónak tartja a 150 körüli évre történő meghatározást.

Rylands töredék betűformái, írásmódja teljesen megegyezett az Egerton Papiruszon talált szöveggel, amit a paleográfusok gyorsan a János töredékkel egyező időszakba, a II. sz . elejére helyeztek. Ez a dátumozás mára érvényét vesztette, mert a gondos papirológiai (papirusztöredékeket vizsgáló szakág) vizsgálat, az atmoszférában előforduló és a papirusz anyagában lerakodó részecskék elemzése után a biblikus szakemberek véleményét megcáfolva a III. sz. elejére tolták ki az Egerton kézirat alkotási idejét. Ha a írástörténészeknek igazuk van, akkor az egyezések miatt a Rylands papirusz megalkotásának idejét mindenképpen későbbre illene helyezni.

Dr. Brent Nongbri rámutat a paleográfikus meghatározások nehézségeire, megbízhatatlanságára, példaként a Rylands töredékeket összehasonlította a II. sz. végéről származó papiruszszövegek betűivel, írásformája jellegzetességeivel és a közeli hasonlóságok miatt – véleménye szerint – a P-52. keletkezési idejét nyugodtan meglehet határozni a II. sz végében is. Nongbri rámutat, hogy Collins mindössze öt másik töredékkel hasonlította össze a P.-52, mely közül négy – lehet szintén helytelenül – a II. sz. elejére van datálva, míg egy bizonyosan a 152-es évre. A későbbi időből származó kézirattöredékekkel történő komparációt Collin Roberts pökhendien elhanyagolta, mert akkor nem hangoztathatta volna olyan határozotsággal a 125 évet. Nem ajánlatos továbbá az olyan vélemények figyelembevételének mellőzése sem, melyek a papiruszdarabkát még későbbre, a III. sz. elejére valónak vélik.

Egyedülálló, tejes szövegrészt tartalmazó kézirattöredéknek számít a Martin Bodmer neve alatt világhírűvé lett papiruszlap, mely János evangéliumának egy másik korai bizonyítéka. (Bodmer Papyrus, P.66, p72-75) Az i. u. 200 körülire datált kézirat hasonló stílusban, betűkkel, folyamatos írással készült, mint Pál iratának legkorábbról fennmaradt kódextöredéke. A kézirat fiatalítására törekvő apologéta spekulációkat határozottan vissza kell utasítani.

Nem tudjuk határozottan megállapítani hogy kik, mikor, s hol írták az Újtestamentum Evangéliumait, de az biztos, hogy I. Kelemen [meghalt 97.] sohasem idézi az Evangéliumokat, mert nem ismerte, nem hallott róluk. Római Szent Kelemen a második olyan történelmi személy [Pál apostol után] akit a korai keresztény egyház kialakulásában részt vett és történelemben képesek vagyunk beilleszteni. Római Kelementől egyetlen olyan levél maradt fenn, ami nem hamisítvány és amivel később részletesebben is foglalkozunk. Korai egyházatyák habár több Evangéliumot is ismertek a Bibliában található négy Evangéliumot egészen Irenaeus [130-202.] koráig egy sem ismerte, kivéve talán az egyetlen Papiász atyát [kb. 70-140], akiről szinte semmit sem tudunk. Euszébiosz írja vele kapcsolatban, hogy kis-Ázsiában volt püspök, és János Evangéliumát ismerte. Öt kötetes munkája amely csak töredékekben maradt ránk Jézus mondásainak magyarázatait tartalmazza. Ezeket a töredékeket ne úgy képzeljük el mint az első évszázad elejéről megmaradt papirusz darabkákat, amikre maga Papiász atya írt, hanem sokkalta későbbi, valószínűleg többször átmásolt munkák töredékeiről van szó. Neki tulajdonított szerzemény az ‘Úr mondásainak exegézise' [szöveg-biblia magyarázat] címen ismert. Más későbbi feljegyzésben Euszébiosz, Márk evangélistát Péter tolmácsának mondja. Máté Evangéliuma eredetileg Euszébiosz szerint, ‘héber dialektusban' lett megírva volt. Erre a légből kapott állításra a bibliakutatás semmi bizonyítékot nem talált. Megint máshol állítólag azt írta, hogy Máté Evangéliuma szent jóslatok, jövendölések gyűjteménye. Ne veszítsük szem elől, hogy az a kevéske adat ami Papiászról fennmaradt mind Irenaeusztól és Euszébiosztól származik, kortárs szerző, vagy más korai egyházatya sem személyét, sem munkáját nem említi. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a történelemben nem létezett egy ilyen nevű Jézus hitet követő egyházi vezető, hanem inkább az a zavaró és megtévesztő amit a későbbi atyák az ő személyéről és életéről tanítottak, eszméket, melyeket neki tulajdonítottak. Ő tehát az a személy, akitől állítólag Márk és Máté személynevek, mint két evangélista szerző, először ilyen néven neveztetett.

Irenaeus atya legalább egy bő generációval később tevékenykedett, amikor, -  ha szűk keresztény körben is - de már közkézen forgott mind a négy újtestamentumi Evangélium, mint misztikummal is megtöltött Krisztusi üdvtörténet. A dolog úgy áll, hogy maga Irenaeus sem ismerte a szerzők pontos nevét, munkásságuk helyét, vagy idejét. Azonban a lelkes korai ortodox atya mégsem adhatott csak úgy hasra ütött neveket a ‘szent' szerzemények [evangéliumok] mögött húzódó szerzőknek, és itt jött be egy történelmi homályba burkolt korai ‘apostoli' atya: Papiász. Rá hivatkozva mindjárt lett két név, akik nem csak alkotói lettek két szentírásnak, hanem egyenesen Jézus megnevezett tanítványai is. Ehhez a vonalhoz a sokkalta később élt Euszébiosz atya kapva-kapott és így már történelem lett olyan adat, mely más független forrásból alá nem támasztható.

Ismerve Irenaeus és Euszébiosz ‘egyenes', mindig ‘csak az igazat mondó' karakterét: ott vagyunk, ahol a part szakad! Hát ezért írtam fentebb azt, hogy Papiász atyáról szinte semmit sem tudunk. Különösen kiütközik ez, ha figyelemben vesszük Irenaeusz atya merész állítását, miszerint Papiász azon János apostol eredeti tanítványi köréhez tartozott, aki Jézusnak volt kortársa és közeli követője. Az időrendi eltolódások szülte hiányosságokra magyarázatokat nem kapunk.

Salamon Reinach, 'Orfeusz' c. könyvében úgy írja: Irenaeus a négy hasonló evangélium anyagát négy vallásközösség gyűjteményéből szedte össze, majd azokat átgyúrva/átírva hozta forgalomba. Ebionitáké volt Máté - Markioné volt Lukács - Valentinoszé volt János, míg a legidősebb Márk ősevangéliuma eredetileg az alexandriai keresztények birtokában volt. Persze, ezeket nem szabad mai szövegformában, rendezésben elképzelni, sokkal inkább mint laza összefüggésű cselekménytörténeteknek, ahol a lelki tanítások domináltak, a krisztusi megváltás, stb. mint egy lezajlott esemény földi fontossága.

Azért néha hiba csúszott Irenaeus mesterkedésébe. „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Poncius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitis tartományának pedig negyedes fejedelme az ő testvére Filep, Abiléné negyedes fejedelme meg Lisániás” (Luk. 3:1) Az evangéliumi szerző elbeszélése valóságát történelmi szereplőkkel szándékszik alátámasztani; Tiberius 15-ik éve: i. u. 28-29, Pilátus, prokurátor: i. u. 26-36, Antipas, tetrarcha: i. e. 4- i. u. 34, ez mind stimmel, de ki volt és mikor élt Lisániás? Abiléné egy kb. 50 négyzetmérföldet felölelő terület volt Szíriában és ott tényleg uralkodott egy Lisániás nevű 'negyedfejedelem', ám nem Tibérius császár 15. évében, hanem hatvan évvel korábban, i. e. 40-36 között. Josephus két helyen is említi nevét; Zsidó Háború, I.-248, mint Antigonus unokatestvére és s Zsidók Története, XV. 4-1, akit Marcus Antonius kivégeztetett. Még egy helyen említi Josephus Lisániást, akinek a földjét Claudius császár Agrippának adományozta. (Zs. T. XIX. 5-1) Irenaeus, ismerte és sok adatot átvett Flavius Josephus munkáiból, szinte kizárólag onnét iktatta át Pilátus, Heródes, Kajafás stb. neveket, de sekélyes felkészülésének köszönhetően elnézte, rosszul jegyezte ki Lisániás uralkodásának idejét és így az időszámításunk előtti éveket összekeverte az időszámításunk utáni évekkel. Minden olyan kísérlet, mely egy Jézus kora körüli időben élt, másik Lisániás létezését erőlteti: tudománytalan és patetikus. A hamisító egyszerűen hibázott és elírta.

Jézust követő, eredeti tanítványok ‘szemtanú' leírása-e a négy Evangélium, vagy sokkal későbbi, gnosztikus hellenizált zsidó filozófusok szerzeményei? Hogyan értelmezzük az Újtestamentum leírásait történelmileg, és annak megértéséhez mennyi összehasonlító mitológiai mozzanatot, vagy más vallások hit, hiedelem rendszereinek azonosságát lehet felhozni, felhasználni úgy, hogy megközelítésünk e témában nevetséges ne legyen? A Vatikánban őrzött ‘eredetinek' vélt szentírás másolatok, vajon mennyire hűek, megírásukhoz vajon milyen korábban írt vallási szerzeményeket használtak fől, és vajon mikor, milyen körülmények között kerültek azok Rómába? Ezek a kérdések már régóta izgalomban tartják a vallástudománnyal foglalkozó szakembereket, illetve közülük csak azokat, akik nincsenek a keresztény hittan által elkötelezve. A vallásvédelmező teológusok komolytalannak tartják az ilyen kérdéseket; ők mindent elhisznek, a hamisításokat kizártnak tartják, és a biblia minden egyes mondatát igaznak, a Szentlélek-által ihletett örök érvényű tanításnak hiszik. Pedig a korai kétséges hangokat ők is jól ismerik a történelemkönyvekből. Több mint valószínű, hogy a II. évszázad második felében már mind a négy Evangélium – ha nem is széles körben - ismert, olvasott volt, más több tucat Jézus misztériumát tanító Evangéliummal együtt. Kelszosz ismerte, olvasta azokat és eredeti mivoltjáról i.u. 170. körül így ír: „átírták az eredeti Evangéliumok szövegét háromszor vagy négyszer, vagy még többször, azzal a szándékkal, hogy bírálóik érvelését megsemmisítsék.” [G. Stanton, ‘Gospel Truth'] A harmadik sz. legjelentősebb keresztény filozófusa, Origenész úgy írja: „Nyilvánvaló valóság az iratok megváltoztatott különbözősége, mely a másolok figyelmetlenségének éppen úgy köszönhető, mint arcátlan elferdítéseknek olyanok által, akik hozzátesznek vagy törölnek a szövegekből, ahogy az nekik megfelel”.

Bibliakutatók ma már tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy az Újtestamentum szövege tele van kései hozzátoldásokkal. Nem csak szavak, mondatrészek, versei lettek hozzáírva hanem Márknál pl. egy egész fejezetrész lett hozzátoldva. Márknak tulajdonított Evangélium minden  egyes korai példánya bezáródott a tizenhatodik fejezet, nyolcadik versével. Utána következő versek az úgynevezett ‘hosszabb befejezés' későbbi hozzáadás, ami nem zavarja a Biblia kiadóit, újból és újból úgy jelentetik meg mintha azt Márk írta volna. Ha az Evangéliumok szerzőit tényleg a Szentlélek sugalmazása ihlette meg műveik megalkotásánál, akkor a mások által hozzátoldott versek ‘szent' ‘eredeti' mibenléte magyarázatra szorul.

Komoly bibliakutatás és kritika már a XVIII.-ik évszázadban elkezdődött német protestáns teológusok vezetésével, akik a Biblia részletes elemzésén keresztül szerettek volna bizonyítékot találni a Katolikus Egyház hamisnak vélt vallásmagyarázataira. Tehát nem kívülről jött sátán küldöttei, hanem tudós keresztény hitvédelmezők boncolták, szedték szét darabjaira az Újtestamentum görögül írt dokumentum anyagát, akarva, vagy akaratlanul kimutatva következetlenségeit, feltűnő hibáit, - egyre több kérdést szülve, heves vitákat kiváltva.1774-ben Johann Griesbach bevezette a ‘szinoptikus' [áttekinthető] vizsgálati módszert, melynek lényege, hogy az első három Evangélium; Márk, Máté, Lukács rendkívül hasonló, rokon szerzemény, míg János későbbi, és sokszor feltűnően eltérő. Tübingeni egyetem tanára, Dávid Friderich Strauss 1836-ban kiadta ‘Jézus Élete Kritikus Vizsgálata' című könyvét, melyben a ‘paralel' [összehasonlító] eljárást alkalmazva szépen sorrendben kimutatta a négy Evangélium versei között meglévő eltéréseket, és ellentmondásokat. Következtetéseivel arra a megállapításra jutott, hogy az Evangéliumok írói nem lehettek szemtanúk, hanem kései szerzők, akik több forrásból gyűjtötték össze Jézusról írt műveiket. Jézus csodatételeit korábbi hagyományokból átvett mitológiai mozzanatként magyarázta, amiért elvesztette az állását. Karl Lachmann 1835-ben kimutatta, hogy Márk a legkorábbi ‘szentírás' szerző, és Máté valamint Lukács részben tőle másoltak, sokszor egész mondatokat, verseket szóról-szóra. További említésre méltó termékeny protestáns tudósok, mint Rudolf Bultmann, Karl Ludwig Schmidt, Williem Wrede,- mind komoly kritikai munkákkal járultak hozzá a ‘Jézus Misztérium' megértéséhez. Tanulmányaik, könyveik magától érthetően sértő csalódásokat váltottak ki a keresztény hívőkből, melyet Albert Schweitzer így foglal össze: „Nincs annál negatívabb dolog, mint Jézus élete kritikus tanulmányozásának eredménye. Názáreti Jézus, aki eljött mint Messiás, tanította Isten országának etikáját, aki megalapította ezen a földön a Mennyek Országát, aki meghalt értünk, … az sohasem létezett. Ez a képzet nem kívülről lett lerombolva, hanem a mi kutatásaink eredményeképpen hullott szét darabjaira, a komoly történelmi problémák által, melyek egymásután a felszínre kerülnek”.

Gyorsan ragadjunk ki egy kis csokorra való példát a tudós tanár urak tanulmányaiból, hogy jobban megértsük miről is van szó; Lukács és Máté teljesen eltérő genealógiai [származástan] névsort állítottak fel Jézus őseire, de mindkettőnél világos, hogy Dávid magjából származik, és Jézus szülőanyja, Mária szűzön fogantatott. Evvel szemben, Márk és János semmilyen adatot nem közölnek Jézus születésével kapcsolatban, nincs Betlehem, Mária, József, hiányoznak a keleti bölcsek is, és Márk nem említi Dávidot mint Jézus ősét. János a templom megtisztítását az elbeszélése elejére helyezi, Máté a végére. Márknál, Jézus Galilea, valamint annak környékén tevékenykedett, és nem Júdeában, továbbá Jézus csak egyszer, az élete vége felé tette meg a hetven mérföldes utat Jeruzsálembe. Lukács úgy tudatja velünk, hogy Jézus egyformán térített, tanított Galileában es Júdeában, Jánosnál megint eltér egy kicsit a történet: Jézus majdnem kizárólag Jeruzsálemben tevékenykedik, és csak néha utazik le Galileába. A ‘szentlélektől' való fogantatás csodáját Jézus eljövendő születésével kapcsolatban egy angyal közvetíti Józsefnek Máté ‘szentírása' szerint, de Lukácsnál úgy olvassuk, hogy Gábriel angyal személyesen vitte el Máriának a mennyei hírt a születéssel kapcsolatban. Jézus kivégzéséhez vezető eseménysorozatban szintén jelentős eltéréseket találunk. Márk és Máté írásában az áll, hogy a zsidó főpapokból álló Szanhedrin [papi bíróság] perben fogta majd elítélte Jézust, míg Lukácsnál per volt csupán, a zsidó főpapok ítélethirdetése nélkül. Jánosnál nincs Szanhedrin, csak egy magánjellegű gyors kihallgatás Annás főpappal, annak udvarában.

Talán, a legmegdöbbentőbb részlet a tanítványok Jézus utolsó szavait megörökítő leírásának különbözősége, mert ha ott voltak a kereszt közelében Jézus életének utolsó perceinél, akkor Mesterük végső szavait mind egyformán kellett hallaniuk, és fontosságuknak köszönhetően teljesen pontosan, szóról-szóra kellett volna Evangéliumaikban feljegyezni. Mégsem így van. Jézus földi szenvedésének végső szakaszába érve - Máté és Márk egymással egyezve - utolsó szavai „Istenem, Istenem miért hagytál el engemet” voltak. Lukácsnál, Jézus végső szólása így hangzik: „ Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván meghala”. Jánosnál pedig: „ …Szomjúzom …Elvégeztetett! És lehajtván fejét kibocsátá lelkét”.

Azt hiszem ideillik és olvasóim nem bánják, ha megismétlem egy kitűnő magyar vallástudós gondolatát, ill. kérdését: Ha Jézus előre tudta küldetése lényegét azt, hogy páratlanul egyszeri megváltás-misztériumot hajt végbe az emberiség örök üdvösségéért, akkor miért cseng ki az elkeseredés, a csalódás az utolsó földi mondata elhangzásakor? „Istenem, istenem miért hagytál el engem?” (Mk. 15:34) Lehetséges, hogy csalódott volt, mert nem látta értelmét földi szereplésében, és ezért már alig várja visszatérését 'atyjához': „Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” (Luk. 23-46) Persze ezek a kérdések és gondolatok csak úgy érvényesek, ha ténylegesen megtörtént események állnak mögöttük …

Jézus istenfiússága már kezdettől belefoglaltatott a tanításokban üdvösségközvetítő szerepe miatt. Az Újszövetség szinte minden  irata tanúsítja, hogy szerzőjük Isten fiának vallja Jézust, de ennek a fiússágnak időbeli behelyezése és értelmezése a vallásirodalmi iratokban eltérő, nem egységes. Márknál a kereszteléssel fogadta fiává az Isten: „És azonnal feljővén a vízből, látá az egeket megnyilatkozni, és a Lelket mint egy galambot ő reá leszállani; És szózat lőn az égből: Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” [Márk 1: 10-11] Máshol az istenfiússág ténye már korábban meglévő állapot, ami mindig létezett. „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát…” [Gal. 4: 4] „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta… ” [Ján. 3: 16] János szövegében világosan belefoglaltatik a Fiú korábbi meglevősége; mert csak azt lehet odaadni, ami már megvan!

Jézus születésének időpontja sem teljesen világos, és ha történelmi szempontból vizsgáljuk az adatokat, akkor zavaróan kuszált képet kapunk. A keresztény hitrendszer elterjedésének következtében a régi időszámítások mind egymásután megszűntek, és új számítás lett bevezetve, minek kezdete Jézus születésének éve. Máté Evangéliumának második fejezetében az áll, hogy Jézus Heródes király idejében születik, de Heródes időszámításunk előtti negyedik évben mar halott volt. Ha Máté elbeszélése pontos, akkor Jézusnak legalább öt évvel i. e. előtt kellett születnie. Evvel szemben Lukács úgy írja, hogy Jézus születése Quirinius [magyarosan, Cziréniusz] helytartó kormányzósága idejében megtartott népszámlálás alatt történt. Agustus császár parancsára történt összeírás valós tény, és i.u. hatodik évben hajtották végbe. Talán ez a későbbi dátum miatt hiányoznak Heródes király szerepeltetésének motívumai Lukács Evangéliumából. Ha történelmi szempontból az ő adatai hibátlanok, akkor itt megint egy ellentmondásba ütközünk. Keresztény egyház tanítása félreérthetetlenül vallja, hogy Jézus harminchárom évet élt, ha i. u. 6-ban született akkor halála 39-re esik. Pilátus tíz évig volt helytartó Júdeában 26-36 között, amiből egyszerűen következik, hogy nem lehetett része 39-ben Jézus kivégzésében.

Máté evangéliumának 27-ik fejezetében olvashatunk arról a híres 30 ezüstről, amit Judás kapott Jézus elárulásáért. Konzervatív biblia magyarázok egyszerű könnyedséggel rámutatnak Zakariás próféta XI. – 12-13 versszakaszára, mint eredeti forrásra, ahonnét a ‘harminc ezüst' motívuma származik. Ha jobban utána néznének a dolognak, akkor még egyszerűbb könnyedséggel megláthatnák, hogy Zakariás csak átvette a ‘harminc ezüst' szimbolikáját a nála korábban élt Szókratész [i. e. 469-399] történetéből. Platóntól tudjuk, hogy az ókor leghíresebb filozófusát, Szókratészt az athéni hatóságok ateizmusért és a fiatalság megrontásáért halálra ítélték, ám az itélet végrehajtásának elkerülése érdekében nyitva hagytak számára egy kiskaput. Kis összegű képletes bírság megfizetése fejében elengedték volna és száműzetésben élhetett volna tovább. Saját igazában rendíthetetlen nagy filozófus azonban megalázónak tartotta és visszautasította a bírság megfizetését, mire tanítványai mesterük kiváltására rögtön összedobták az összeg többszörösét, pontosan harminc ezüstöt. Szókratész felháborodva utasította vissza tanítványai gesztusát, ami oda vezetett, hogy a méreggel teli poharat ki kellett innia. Szókratész halála után a ‘harminc ezüst' története az egész antik világban elterjedt, átkerült a zsidókhoz is, először az Ótestamentumban, majd évszázadokkal később az Újtestamentumban szerepelt, mint Júdás ‘vérdíj' pénze.

Említeni lehetne még egy másik orcátlan plagizálást, mikor Máté önkényesen megváltoztatja, keresztényesíti, majd Jézus szájába adja az ősi Platonikus bölcsességet: „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.” (22:14) Az eredeti szöveg: „Mert sokan vannak – miként a beavatáshoz értők mondják – a narthéxhordozók, de kevesen a Bakkhoszok; ezek szerintem nem mások, mint a filozófiával helyesen foglalkozók.” (Phaidon, 69-d) A 'narthéx' vagy Thürszosz az ünnepi dionüszoszi menetben viselt díszbot volt, azaz, abból sok volt, míg az igazi dionüszoszi misztériumban beavatottakból – a Bakkhoszokból kevés.

Jézus születésnapjában a korai egyházatyák évszázadokon keresztül nem tudtak megállapodni, és még a mai napig is két eltérő dátumon ünneplik. Pl. az örmény és a makedón hívők január 6-át tekintik Jézus születésnapjának, és számukra Karácsony is ekkor van. A másik dátum december 25-ke Mithras születésnapja, amit a nyugati kereszténység részesített előnyben. Mind a két dátumban van logika, nem hasra ütött számokról van itt szó. Kétezer évvel ezelőtt a téli napforduló december 25-re esett. Az egyiptomi ‘hős' piramis építő korszakban, vagy még előtte, [kb. i. e. 4000 év] a téli napforduló január 6-ra esett, mely abban az időben az év legszentebb napjának számított. Ma földünk északi féltekén a leghosszabb téli éjszaka december 21-ről 22-re virrad, tehát már megint jó néhány napot eltolódott az utóbbi két ezer évben. Az állandó elcsúszás földünk harmadik mozgásának az úgynevezett precessziós mozgásnak köszönhető. Az ősi ‘idő nélküli' egyiptomi múltból fennmaradt dátumot átvette sok nép, kultúra mint szent napot, beleépítették saját vallás-mitológiájukba, sokszor maguk sem értve, miben rejlik kiemelkedő jelentősége.

A téli napforduló a régi időkben mindig az újév kezdetét is jelentette, amiben józan ésszerűséget találni nagyon egyszerű. Tekintettel arra, hogy minden isten akinek a születésnapja a téli napfordulóra esett ‘Napisten' is volt, (mert az újjászülető napot személyesítette meg) így elméletben Jézusnak is magán kellett volna viselni a ‘Napisten' különböző aspektusait. A keresztény egyház természetesen ettől mélyen viszolygott és, hogy kitörüljön minden  erre történő utalást: áthelyezte a kalendáriumban újév napját hat nappal későbbre. Ebben az átrendezésben ésszerűség helyett inkább elkeseredett erőlködést látni, megvédeni a betűhöz fanatikusan ragaszkodó ortodox felfogás igazát: miszerint Jézusnak semmi köze a pogány kultúrák napisteneihez.

A keresztény tanítások szilárdan vallják, hogy a bibliai evangéliumok szerzői mind Jézus kiválasztott tanítványai és így szemtanúi voltak az eseményeknek.[Vagy legalább három a négy közül, mert János munkája túl kései és túl eltérő] De nyissuk csak ki a bibliát és olvassuk el mit is ír Lukács saját Evangéliuma bevezető ‘előszavában': „Mivelhogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését amelyek minálunk beteljesedtek, Amint nekünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének,   Tetsszék énnékem is, ki eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére jártam…” Ebből a három rövidke verssorból rögtön kiderül, hogy Lukács a saját  bevallása szerint nem volt szemtanú, mások voltak ‘kezdettől a szemtanuk' akik ‘előnkbe adták' azaz átadták, megtanították az ‘elbeszéléseket', amelyek beteljesedtek. Tehát személy szerint nem volt ott, nem élte át az eseményeket, csak később ‘azoknak szorgalmasan a végére járt'. Azt is megtudjuk, hogy sokan elkezdték megírni a dolgokat, ill. az eseményeket, világosan utalva a sok elő-evangéliumra melyek Jézus csodálatos Misztériumát hirdették. Ezek után nem lepődhetünk meg azon a tényen, hogy Lukács, Mátéval együtt nem csak Márktól másolt, hanem több más munkát is felhasznált műve összekomponálására. A bibliakutatás három korai proto-evangélium szerzemény felhasználását képes kimutatni Lukács és Máté munkáiból, melyeket a német 'quelle'-forrás, szó után 'Q-dokumentumnak' neveztek el. (Azért német, mert először német teológusok foglalkoztak az ilyen irányú forráskritikai tanulmányozással.) A bibliakutatóknak már rég feltűnt, hogy Máté és Lukács szerzeményében, a Jézus példabeszéd-mondás-bölcseletek azonosíthatók, jellegzetességük szerint csoportokban sorolhatók. Feltételezték, hogy ezek a versek korábbi 'Logion' (mondás) gyűjteményekből kerültek el az evangélista szerzőkhöz, mert másképp megmagyarázhatatlan a rengeteg közös – sokszor betűről betűre megegyező – sok elem, szó és mondat azonosság. A szövegkritika három egymásra rakódott Józsua-mondás rétegeződését képes megkülönböztetni Máté és Lukács evangéliumaiban, ami három – egymástól marginálisan eltérő –, Józsua Misztériumát követő zsidó felekezet gyűjteményéből származhatott. A kb. egy generációval korábban alkotó Márk ezeket a gyűjteményeket nem használta fel műve komponálásához – annak ellenére –, hogy a Józsua Logionok Alexandriában lettek megszerkesztve és Márk is Alexandriában tevékenykedett. Máté és Lukács ezekből a korai gyűjteményekből, melyek időben megelőzték a történelmi Jézus fellépését, kb. harminc verset iktatott be az evangéliumaikba.

A konzervatív bibliamagyarázók a Q. dokumentumok keletkezési idejét későbbre, az i. u. 30-70-es évekre helyezik, és Alexandria helyett – csakazért is – Palesztinát jelölik meg keletkezési helyként. Részükről ez csak beleerőltetett magyarázás: „ha már letagadni nem lehet, akkor simuljon bele.”

Márknál olvassuk; miután Pilátus Jézust ‘kezökbe ada' a zsidók elviszik “És bíborba öltöztették őt, és tövisből szőtt koszorút tevének fejére”. [15: 17 ] A versrészlet meseszerűségét nehéz valós történetnek elfogadni. Ritka értékű antik vázákon Dionüszosz legtöbbször bíborviseletben szerepel, és az egyik mitológiai költeményben Perszephoné bíborköntösét hordta Dionüszosz, mikor az alvilágba tartózkodott. Sokszor bíborövet és bíborszalagokat viseltek a misztikus szertartások beavatására készülő jelöltek az Eleuziszi ünnepi játékok alkalmából. M. W. Meyer ‘The Ancient Mysteries Sourcebook' című művében azt írja, hogy Andaniában megtartott ünnepi szertartásokon a beavatottak bíborkoszorút viseltek. Akárcsak ma, a bíbor sosem volt olcsó kelme fajta; viseletét, használatát csak a nagyon gazdagok tudták megengedni maguknak. Elképzelhetetlen, hogy a fukariságukról elhíresedett zsidók egy ilyen méreg drága öltözéket adtak volna rá egy halálra ítélt, 
megkorbácsolt személyre.

Márknak tulajdonított Evangélium szerzője Palesztina földrajzát nem ismerte, hibáiból azt a következtetést lehet levonni, hogy nem volt odavalósi. „Aztán ismét kimenvén Tirus Sidon  határaiból a galileai tengerhez mene a tíz város határain át” [Márk 7: 31]. Tirusból nem lehetett Sidonba menni, majd utána a Galilea tóhoz, mert Sidon ellenkező irányba van, és onnét nem volt út a Galilea tóhoz.Ötödik fejezeteben Márk a Galilea tó keleti partjára helyezi Gadarenusok földjét, holott Geraza több mint harminc mérföldre volt onnét délkeletre. Már ez a néhány kiragadott példa is megkérdőjelezheti az Evangéliumok ‘szentlélektől' való sugalmazást és ha figyelemben vesszük a mai modern Biblia kritikusok sokkalta mélyebb és részletesebb tanulmányait, akkor bizony nincsenek könnyű helyzetben az apologetikus [vallásvédelmező] tudós tanárok. Egész komoly könyvtárra való anyagot írtak már össze a hit védelmezői elegáns könnyedséggel mindent megmagyarázva annak bizonyságára, hogy igen is kilehet olvasni a történelmi Jézust az Evangéliumok könyveiből. A magyarázatok sokaságában azonban még sosem sikerült kielégítő választ kapnom, hogy az Evangéliumok szerzői miért használták majdnem mindig a Septuaginta [az Ószövetség legrégebbi görög fordítása, i.e. II. évszázad] sokszor pontatlanul lefordított anyagát az eredeti héber szövegek helyett munkájuk megírásához? Mert ha ők tényleg zsidó társadalmi és kulturális háttérrel rendelkeztek, mint ahogy a keresztény tanítás hirdeti, akkor görög kulturális ráhatásokat nem lett volna szabad keresztűl-kasúl beleültetni a szentírásokban. Hogy megpróbáljam pontosabban kifejezni magam:ha egy  magyar tudós mondjuk, Arany János munkásságáról akar egy értekezést írni németül, akkor nem fog több száz éves hibásan németre lefordított forrásmunkát használni, hanem egyenesen az eredeti magyarul, Arany János által írt művekre fog támaszkodni. A pontatlan idézések illetve fordítások közül kiemelkedik Márk Evangéliumában található vers ahol a szerző Jézus szájába adja Ézsaiás könyvéből a helytelen idézetet, mikor is Jézus a farizeusokkal vitázik. Tehát a zsidó születésű Jézus a zsidó írástudóknak egy szent ‘ősi' zsidó irat rosszul lefordított görög változatát magyarázza és mindezt egy szintén egy zsidó írástudó [Márk] jegyzi fel! A szóban forgó versel kapcsolatosan D. E. Nineham ‘St Márk' című könyvében kiemeli, hogy „a nép ajkaival tisztel engem szíve pedig távol van tőlem” (Izajás, 29: 13) idézet nagyban eltér az eredeti hébertől, és csak igy a szöveg pontatlansága miatt lett alkalmas arra hogy azt Evangéliumában Márk ilyen formában betudta illeszteni. Utána Ninehem kicsit mentegetőzve így magyarázza: “lehet, hogy görög ajkú keresztények használták a hibás versidézetet polemikus célzattal a zsidókkal szemben és elképzelhető hogy így hibásan általuk került el Márkhoz.”

Az Ótestamentum verseinek kisajátított értelmezése, passzusainak önkényes és sokszor eltérő felhasználása nagyon is jellemezte az összes zsidó ‘reform' - közösségeket. Példának meg lehetne említeni Izajás, 40: 3 : „ A pusztába készítsetek az Úrnak utat, ösvényt egyengessétek a kietlenben a mi Istenünknek.” A qumráni Esszénus Közösség [akiknek semmi közük nem volt a Jézust követők misztikus mozgalmához] szintén idézik szabályzatukban ezt a verset, csak ők úgy értelmezik mint egy kiválasztott közösség megszületésére vonatkozó jövendölést, ugyanakkor ugyanez a passzus Márk evangéliumában [4: 3 ] Keresztelő János tevékenységére utal.

Sokszor bizony elkeseredett erőlködésnek lehetünk tanúi, mikor az Újtestamentum szerzői próféciális bizonyságokat hoznak fel az Ótestamentum szövegeiből, melyek néha már feltűnően görcsöltek egy el nemkötelezett olvasónak. Ilyen pl. Máté szövegébe nem illő hivatkozása, mikor Heródes király gyermekgyilkolását (Mt. 2: 16-18) már előre megjövendőltnek véli és beteljesedésére Jeremiás, 31: 15 versét hozza fel. Jeremiás példaként felhozott passzusának semmi köze nincs az állítólagos heródesi gyerekgyilkosságokhoz, hiszen abban Ráchel siratja fiait. A két témát összemosni nevetséges és szerzője önkényes hozzáállásából egyfajta gátlástalan elszántság sugárzik ki.

Különböző hagyományok egymásra csúsztatott rétegei, más kultúrkörökből részben átvett motivumok, és az azokkal könnyen összehasonlítható, tagadhatatlan egyezések az újtestamentumi történet keretein belül: újabb és újabb érdekes magyarázatokat eredményez. Sokszor, mikor az Újtestamentum kevésbé fontos cselekményeit olvassuk, természetes az, hogy elfogadható képsorozatként értelmezzük elbeszéléseit: a benne található ‘furcsaságok' nem tűnnek fel. Valláskutató szakembereknél azonban ez másképp van. Nézzünk meg egy ilyen 'jelentéktelennek' mondható példát.

Márk [5: 11-14] és Lukács [8: 32-33] közli azt a részletet, mikor is az ördögök belemennek a disznókba, akik meg [ettől megzavarodva] belerohannak, - Márknál a tengerbe, - Lukácsnál a tóba, ahol is mind elpusztul. Márk a disznók számát kétezernek mondja, Lukács csak megismétli a történetet, a disznók száma említése nélkül.

W. Burkert, ‘Ancient Mystery Cults' című könyvében olvashatunk, a témához kapcsolható adatokat. Eleuziszi Ünnepek egyik fontos szertartása volt a misztériumokban történő beavatás előtti ‘megtisztulás' rituálé, ami egy nappal korábban zajlott le. A beavatásra jelöltek teliholdkor, éjfél előtt bementek a tengerbe, mindegyik egy malacot [kis disznót] vitt magával. A vízben, ősi imákat szavalva, titkos mantrákat ismételgetve, képletesen belemosták a malacokba a bűnöket, negatív energiákat, félelmeket szülő rossz érzéseket.
A tisztulási szertartás után az összes rosszat és bűnt befogadó kis disznókat feláldozták, majd lakomát tartva húsukat elfogyasztották. Az egyik eredeti ősrégi feljegyzésben, a beavatásra készülő tagok - és így az áldozati malacok száma is éppen kétezer, mint a Bibliában. Evvel a régi tudósítással már jobban érthető az újtestamentumi részlet, mely különben csak úgy önmagában rendkívül furcsa. Tudniillik a régészet Palesztinában és környékén, szinte alig talált disznócsontot. Míg szamár, ló, szarvasmarha, de főleg birkacsontot szépszerével találtak, addig a disznócsont ‘hiányzik'. Ez azonban alátámassza azt a tényt, hogy a nyugat-szemita népek kultúrájából vallási és egészségügyi okok miatt, hiányzott a disznótartás. Ezek a népek ősi idők óta hagyományosan tartózkodtak a disznóhús evésétől, így többezres disznófalka létezése ezen a vidéken abszurd és értelmetlen.

A Cselekedetekben szereplő Szent Péter nem volt történelmi személy, hanem több eltérő pogány mitológiai típus összetevődéséből kialakított figura. De sok típus között leghatározottabban a termékenységi kultusz ősi hitelképzeléseibe érkezhetünk vissza, ha Péter eredeti háttere után próbálnánk meg kutatgatni.
Termékenységi kultuszok legrégebbi és legelterjedtebb kifejezésformája a falloszt szimbolizáló kőoszlop, mely megtalálható minden jelentősebb kultúrában. Hindu templomok legszentebb énjében a ‘Linga' vagy a kelták ‘menhirjei' ugyan azt a célt szolgálták mint a primitív Dionüszosz fából faragott oszlopai.
A bibliai ‘Jákob köve' – mit olajjal kentek meg a zsidó szentelési áldozat rítusában, lényegiségében teljesen megegyezett a Delphiben felállított ‘szent' kőoszloppal, és lényegiségében ugyan az volt az a ‘kőszikla', amire Jézus templomát építette. Az ókori Mediterrán kultúrákban a Péter, Páter, Petra nevek széleskörű népszerűségnek örvendtek, azoknak termékenységi varázserőt tulajdonítottak, és mindenhol a legfontosabb hímelvi princípiumot jelentették: a falloszt. A kakas, másik időtlen időkig visszanyuló megtermékenyítést jelentő képzet volt, gondolom, nem kell részletezni miért. A Vatikán kincstárában őrzött korai bronzszobor a ‘kősziklát' (Pétert) és a kakast ötvözi össze, ám 'pogány' kinézete ellenére keresztény mivoltjához semmi kétség. A szobor talapzatán olvasható felirat, ‘SOTER COZMOY' 'Világ Megváltója' kizárja a pogány vallási háttért.

Sajnos az az igazság, hogy Jézus történelmi valóságáról, gyermekkoráról, vagy a huszas éveiben járó Jézus alakjáról, létezéséről a bibliai Evangéliumok semmiféle kézzelfogható adattal nem szolgáltatnak és így tovább lépve az Újtestamentum tanulmányozásában elérkezünk az Apostolok Cselekedetei fejezethez. 

Kilehetne talán abból az állásból indulni, hogy ha a tizenkét tanítvány létező történelmi emberek voltak, minek bizonyságát, ugye - egyértelműen kilehet olvasni a Cselekedetekből -, akkor Jézus is valóságban élt történeti személy. Tehát az egyik létezés alátámasztja a másikat. Hagyományos keresztény tanítás úgy hirdeti, hogy Jézus feltámadása után a tanítványok rendkívül fontos szerepet töltöttek be az egyház megalapításában.

Fontosságuk ellenére kilenc apostolról a nevükön kívül más felvilágosítást nem nyújtanak a szentiratok. A tizenötödik fejezettől Péter apostol [1.] neve nem szerepel tovább, holott korábban ő a főszereplő, és elméletben ő volt a tanítványok vezetője. A 16-ik fejezetben az elbeszélő hirtelen átvált elbeszélésében egyesszám harmadik személyéből az egyesszám első személyére, amely kétségessé teszi azon keresztény álláspont elfogadását, hogy egy személy – Lukács írta volna az Apostolok Cselekedetei című részt is. Lukács az Evangéliuma 24-ik fejezetében világosan megírja mint szemtanú, hogy a feltámadást követte a jelenések eseménye, majd a mennybemenetel megtörténése, és mindez a csodatétel egy, és ugyanazon a szent napon ment végbe, tehát egy nap alatt. Mégis, a 
Cselekedetekben [1: 13] úgy olvassuk, hogy a mennybemenetel negyven nappal a feltámadás után történt. Lukács apostol talán nem emlékezett pontosan vissza, hogy miképp is történt volt, és mit is írt korábban a saját Evangéliumában, de az is lehet, hogy mégsem Lukács írta az Apostolok Cselekedeteit.

A keresztény történetírás igazát bizonyító apologéta szerzők folyamatos gyakorisággal hivatkoznak a Cselekedetek szövegére. Történelmi kútfőként kezelik, mondatait úgy idézgetik, mintha annak történései valódi események lettek volna. Pedig a Cselekedetek közelről sem történelmi munka, hanem leírásában látomások, elragadtatások, vallásos óhajok, várományok keverednek virágnyelven megfogalmazva a keresztény tanításokkal. Csalfa megközelítés az, ha hiteles történelmi dokumentumnak tekintünk egy könyvet melynek, a X. fejezet, 9-12 verseiben olyan történetet olvashatunk, hogy Péter megéhezik a ház tetején és az ég megnyílik, leszáll valami edény, mint egy nagy lepedő, melybe valának mindenféle földi négylábú állatok vadak, stb. Itt nem egy megtörtént eseménysorozatot örökít meg a szerző, mint egy kortárs szemtanú, hanem vallásköntösbe öltöztetett kívánalmakat, tanításokat sző bele munkájában, melyekkel mélyen odahatni, befolyásolni szándékozott. Mese és rege motívumok nem mennek ritkaságszámba a Cselekedetekben, mint pl. az ötödik fejezetben hol Ananiás Péter szavait hallva lerogyott és meghalt, majd három órával később felesége Safira is összerogy és meghal.
 

Péter tevékenységével kapcsolatban ismétlődve megfogalmazódik a pogányok megtérítésére tett erőfeszítések fontossága, melyek a II. század közepétől válhattak egyre gyakoribbá, így az akkori állapotukat, igényüket vetítették vissza. „ … hogy a pogányok is bevették Istennek beszédét.” (11:1) „ … a pogányokra is kitőltetett a Szent Lélek ajándéka.” (10:45) És ott van még Kornélius százados is … A Cselekedetek szerzői tehát mégis visszahelyezik időben száz évvel ezt a folyamatot, holott nagyon is jól tudták, hogy az első század Józsua-Jézus misztériumát követők kizárólag a zsidó népességből kerültek ki. Szükség szülte korai fantom pogány megtérések példaesetként sorakozhattak, melyekre rálehetett mutatni a nem-zsidó emberek megkörnyékezésekor, azt a látszatot keltve, mintha ez a folyamat már jellegzetes lett volna generációkkal korábban is.

Péter a pünkösdi szentbeszéde után háromezer zsidót keresztel meg, majd rá nemsokára másik ötezer zsidó férfit keresztel meg az új keresztény hitre. (Csel. 2: 41, 4: 4) Ez a nyolcezer ember, leszámítva a nőket és gyerekeket, Jeruzsálem lakóinak több mint a negyedét adja ki, ami abszolút képtelenség. Itt történelem helyett inkább naiv álmodozást látni, a szerző epedését valami után, ami sosem volt igaz.

Csodatétel, feltámasztás, gyógyítás, stb. elfogadható velejárója a kor bármely pogány vagy gnosztikus vallásirodalmának. Minden vallásirányzat valós vagy mitikus hőse felruháztatott különleges, ámulatba ejtő erővel, ezektől a meglevőségektől függetlenül még hitelesnek lehetne az Apostolok Cselekedeteit mondani, ám sok Bibliakritikus mégis az ellenkezőjét vallja. Megint ugyan az a helyzet áll fent, mint a négy Evangéliumnál, hogy szerzőik nem lehettek Jézus zsidó származású tanítványai, mert az Ótestamentumból idézett versek több helyen értelemben, valamint szó és mondattanilag eltérnek az eredeti hébertől. Itt is a hibásan lefordított Septuaginta iratai lettek forrásként felhasználva, ami azt indikálja, hogy íróik a héber nyelvet nem ismerték. Írástudó zsidó ember számára az első és második évszázadban a legtöbb ókori kultúrközpontban, könnyebb volt hozzájutni az eredeti Héber Kánonokhoz és szent könyvekhez mint a Septuaginta görög példányához. Arról nem is beszélve, hogy egy írástudó és az írást ismerő zsidó rögtön észrevette volna a hibákat és eltéréseket.

Vizsgáljunk meg néhány ilyen esetet a Cselekedetek második fejezetéből, ahol Péter prédikációjában bizonyságot tesz Jézus testi-lelki halhatatlanságáról és a 26-ik versében a Zsoltárok Könyvét idézve mondja:… „az én testem is reménységben nyugszik”. Az eredeti héber Zsoltárok, 16 v. 9-ben, kicsit másképpen így áll: „…testem is biztonságban lakozik”,
minek az értelme, hogy nem fog időelött korai halált halni. A Cselekedetekben a megváltoztatott mondatrész lehetővé tette annak igazolását, hogy Jézus teste a halála után nem fog elrothadni, elenyészni. Érdemes itt figyelemben venni a babonákkal telített ősi zsidó vallásmeggyőződés további jellegzetes megnyilvánulását, a testi feltámadás lehetőségének kecsegtetését, mikor az előbb idézett versrészt így folytatja: „ … mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (2:27) A morbid vágyakozás megerősítésére a szerző Dávid pátriárkára mutatva visszanyúl a zsidó múltba: „ … a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.” (2:31) Az összes ókori nép közül egyedül a zsidók voltak azok, akik hittek a fizikai test feltámadásában, míg az összes többi vallásrendszer a lélek örökkévalóságát, és a test elenyészését hirdette. A kereszténység boldogan magáévá tette a test halálutáni feltámadását, mert ez élesen elkülönítette az összes addig létező vallásgondolattól. A Cselekedetek Pétere is feltámasztja halálából Tábitát, akit korábban már megmosdattak és felravataloztak, míg Pál egy ifjút támaszt fel, aki kiesett a második emeleti ablakból.

Csel. 15: 13-17-ik részében Jakab a Jeruzsálemi keresztény zsidóknak bizonyságképpen az eredeti héber szöveg elferdített fordítását idézi a Septuagintából: „Hogy örökségképen bírják az Éden maradékát és mind ama népeket akik az én nevemből neveztetnek…” olvassuk [Ámos 9: 12] az eredeti verset, míg a Cselekedetekben: „Hogy megkeresse az embernek a többi része az Urat és a pogányok mindnyájan akik az én nevemről neveztetnek”.Ámos prófétánál a boldog jövő ígérete és a dávidi királyság helyreállítása csak a kiválasztott nép hithű tagjaira vonatkozik, azaz a zsidókra, míg a Cselekedetekben értelmet megváltoztatva már egyetemesen mindenkire érvényes a ‘boldogság ígéret'. Ez természetesen pont ellentmond az egyetemesség ellenes zsidó hagyományos felfogásának, mely az egész Ószövetség szellemiséget áthatja.

A hetedik fejezetben, a főpap kérdését István apostol figyelmen kívül hagyván, hosszú litániában (ötven versszakaszban) magyarázza a zsidó papoknak az igaz Izrael történetét. A helyzet furcsasága abban van, hogy az arámi-héber anyanyelvű zsidóknak a szintén zsidó István, a pontatlan görög fordításokat félremagyarázza. Úgy adja elő, - többek között - hogy a zsidók, pusztai bolyongásuk során Molok sátrát tisztelték, Jahvétól elfordulva.(7: 43) Ez az eredeti Ámos versekben nem így van megírva.

Találunk olyan vers részleteket is mely a Septuagintában pontosan értelemszerűen van lefordítva, ám a Cselekedetekben szándékosan átdolgozottformában van idézve, alkalmazkodva az odavonatkozó elbeszéléshez. 
Mit is számítanak ily kicsiny jelentéktelen, talán pontatlan másolás útján odakerült elírások, ártatlannak nyilvánítható fordítási hibák, vagy miért is fontos egyáltalán szóba hozni a görög-római hitképzet közvetlen ráhatását az Újtestamentum hittanára, mi értelme van egyáltalán megkérdőjelezni a Biblia szentséges Isten által inspirált eredetiséget?

W. F. Allbright [meghalt 1971.] régész, közel-keleti tudományok doktora a ‘History, Archeology and Christian Humanizm' című könyvében hitet tesz, hogy az Újtestamentum szerzői zsidók voltak, hogy a négy Evangélium megírói mind zsidók voltak, és azok kétségtelenül i.u. 60-80 közötti években alkották ill. állították össze szentírásaikat. Annak ellenére, hogy minden bizonyítás mellőzésével ilyen határozottan merész, - János esetében abszurd - véleményt terjesztett és hirdetett, mégis mind a mai napig nagy hatást gyakorol a konzervatív teológia követőire. Független vallástörténészek azonban, mind elakadnak az Újtestamentum legrégebbi görög nyelven íródott iratainak tanulmányozásánál, nem tudják megválaszolni azt, hogy ha Jézus tanítványai zsidók voltak, miért használták a hibás görög fordításokat, és egyáltalán miért írtak görögül. Köztudott, hogy a Vatikánban őrzött Újtestamentum iratai nem az első évszázad végén írt eredeti szövegek, mert a legősibb példányai elvesztek, és hozzánk csak másolatok útján jutottak el.

Mint ahogy az Evangéliumok keletkezési idejét sem tudjuk pontosan meghatározni, úgy a Cselekedetekről sem tudjuk hogy mikor is íródtak. De azt tudjuk, hogy Irenaeus [130-202] és Tertulliánus [160-220] atyák ‘szent írásoknak' fogadtak el azokat, és teljes erővel hirdették a Cselekedetek tiszta isteni eredetét. Jusztinosz ‘a vértanú', [kb. 110-165] aki egy generációval korábban élt, mint Irenaeus a Cselekedetek történeteit nem ismerte, és furcsa módon semmilyen hivatkozás vagy említés sincs egészen 177-ig, melyből meglehetne bizonyosodni, hogy az Apostolok Cselekedetei ezen dátum előtt ismertek lettek volna. Mindezek ellenére a Cselekedetek iratai mégis bekerültek a Bibliába, nem úgy, mint más megközelítésű Jézus misztériumát hirdető ősi irat, mint pl. Tamás és András mitikus cselekedetei, melyek kárhozatra és máglya tüzére ítéltettek ‘Nagy' Leó pápa parancsára az ötödik évszázadban. 

Jakab, Péter, János, Júdás leveleivel ill. János Jelenéseivel nem érdemes foglalkozni, akkor ha a történelmi Jézus után kutatunk, mert időben túl későn íródtak ahhoz, hogy hasznát tudnánk venni.

Hát nincs az Újtestamentumban egyetlen olyan fejezet, verssor aminek szerzőjét pontosan ismernénk, személyéről megbízható történelmi ismeretünk lenne? De van, Pál apostol!

[1] Péter Apostol. Szent Péterről már kisiskolás korunkban tudtuk, hogy Jézus legidősebb tanítványa volt, és neve átvitt értelemben ‘kősziklát' jelentett. Ő alapította meg az első római keresztény gyülekezetet, és ott végezték ki – mégpedig úgy, hogy fejjel lefelé feszítették meg a kereszten. A keresztény valláshagyomány azt tartja róla, hogy ő a mennyország kapujának az őrzője, hatalmas kulccsal rendelkezik, ami szimbolikusan a 
mennyek országának a kulcsa. Történelmi létezéséről azonban semmilyen konkrét adat nem létezik. Nincs meg az általa alapított püspökségnek az öröklödő folyamatossága, kortársak nem említik, tanítványai nevét adatait nem ismerjük. Talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz akkor, ha valamilyen más megközelítést próbálunk használni. Érdemes odafigyelni a különleges véletlenre, miszerint az egyiptomi ‘Halottas Könyv'-ben a mennyország isteni kapuőrének a neve Petra [Petor].
Péter név jelentése ‘kőszikla' a mai bibliai magyarázat szerint, ám az eredeti értelmezésben ‘phallusz' jelentéssel is bírt. A maszkulin nemiség mindig is Péter egyik szimbóluma volt, amit a neve világosan ki is mutat; ‘páter' szó értelme – hímelvi principum, a ‘petra' szó a phallikus oszlop egyik elnevezése. De Péter ábrázolva volt még mint ‘kakas' és hímvessző egybeötvöződve, innen a hagyomány, hogy sok keresztény templom tornyán ott a kakas. (Lásd feljebb)

Nem lehet kibogozni, hogy az egyiptomi kultúra mennyire volt behatással az ősi római hitvilágra, de az bizonyos, hogy az egyiptomi Péter vagy Petor alakja mint egyfajta újraalkotás ott is megtalálható – mégpedig Janus isten személyében. Janus a kapuk őre. Eredetileg természetesen a legfőbb kapu [mennyország] őre, és mindig kulccsal a kezében volt ábrázolva, ami kifejezésforma később átruházódott Péterre. Mikor az antik római polgárság körében Janusz kultusza népszerűen elterjedt lett, villák, paloták kapujánál 
szobor, dombormű formában őrizte a bejáratokat két arccal ábrázolva. A két arc, két irányba nézett, figyelt, őrzött. (Másik értelemben Janus isten előre és hátra néző arca a múltba és jövőbe egyszerre történő látását jelentette.) Több mint száz évvel ezelőtt, a kitűnő vallástörténész Thomas Doane közli: “Jó néhány évvel ezelőtt, Rómában kiástak egy antik Januszt ábrázoló bronzszobrot, amit rögtön Szent Pétert ábrázoló szobornak nyilvánítottak, és azon nyomban elhelyezték a Szent Péter Bazilikában. Ma is ott áll a nagy kupola alatt, és megtekinthető az is, hogy a szobor nagy lábujja már majdnem 
teljesen elkopott a hívők folyamatos csókolgatása miatt.” [ T. W. Doane ‘Bibble Myths and Their Paralleles in Other Religions' 1985 ]
 

 Attisz a megváltó

Pál apostol a keresztényvallás hittanának a legfontosabb egyházatyja, teológiája a keresztény vallástanítás sarokköve, hitehagyottak, eltévelyedett pogányok ostorozója kereszténylovag-harcos, kinek tanítása tiszta patak, amiből az igazságra szomjúzó hívő keresztényvilág évszázadokon keresztül merített.
Ő a legkorábbi hiteles tanúbizonyság Jézus létezéséről, és ő az egyetlen történelmileg bizonyitott létező személy az első évszázad közepéről, aki a leveleiben Jézus Krisztusban való hit követését hirdette. Az ortodox kereszténység (az ‘ortodox' szó alatt kizárólag a betűhöz szigorúan ragaszkodó irányvonalat értem, és nem a később kialakult görög-keleti egyházat) különös előszeretettel hivatkozik Pálra, mert írásaiból hitük igazának megerősítését olvassák ki. Ortodoxiája ma megkérdőjelezhetetlen.
Mindezek ellenére, gnosztikusok a második évszázad elején Pál apostolt, legmagasabb mesterként tisztelték, követői többek között megalapították a Pálos misztikus iskolát, amely a IX.-ik század végéig fennmaradt minden ortodox zaklatás és üldözés ellenére is.(Részletesebben a Pálos misztikus szektáról lásd: W. Kingsland, The Gnosis, Phanes Press)
Valentinosz, (100-180) a híres gnosztikus mester, közli, hogy tanára Theudász a legmélyebb misztériumokban Pál apostol által lett bevezetve volt, aminek áldását tovább adta követőinek. Elein Pagels vallástörténész, a Nag-Hammadi kódexek tudós szakértője írja, hogy Alexandriai Kelemen [kb. i.u. 200] - (1) Sztromáta című műve 7-17 fejezetében szintén feljegyezte: Theudász olyan legfelsőbb beavatást kapott Páltól, melynek elnyerésére csak a legkiválóbbaknak volt lehetősége. 
Pál levelei hét városba lettek elküldve, amelyek a korai gnosztikus keresztény vallás központjai voltak; Antiókia, - Adonisz misztérium, Efezus, - Attisz misztérium, Korinthosz, - Dionüszosz misztérium szent városaiként voltak nyilvántartva, mely városok Pál apostol halála után Markion gnosztikus-keresztény egyházatya szellemi irányítása alá kerültek. Markion és követői birtokában voltak egy ‘szentnek' tartott Pál által írott Testamentumnak, mely sajnos azóta elveszett. A Nag Hammadi iratok között két Pál apostolra vonatkozó munkát találunk melyek; Pál Apostol Imája, Pál Apokalipszise, míg tudomásunk van másik két gnosztikus munkáról is, melyek a Pál Felemelkedése, és Pál Cselekedetei címeket viseli. Pál Cselekedeteiben szerepel egy Tekla nevű nő, aki Pál utazótársa, és aki a keresztelés szertartását gyakorolja. [Williem Barnstone, The Other Bible]
Pál apostol műveit vizsgálva elengedhetetlen azt a tényt tudni, hogy a mai valláskutatók megegyeznek, a Bibliában található 13 Pálnak tulajdonított levélből csak az első hét eredeti, a másik hat levél később íródott hamisítvány. Sok Biblia kutató valójában csak négy a ‘korai Páli levélcsoport' elnevezés alatt ismert négy levelet ismeri el valódinak, de igazában minden egyes írásában még más szerzők és szerkesztők kezenyomát is felismerik. Irenaeus egyházatya idejében említik először az un. ‘pásztor' leveleket, és mint Pagels írja könyvében: „Valentinosz gnosztikus gyülekezet csak az első hét levelet ismerte, csak azokból idéztek, amely megegyezik a legkorábbi alexandriai Pál iratok gyűjteményével”. Ez főleg azért fontos a jelenlegi tanulmánnyal kapcsolatban, mert Pál apostol csak is a ‘pásztorális' leveleiben gnosztikus ellenes egyházi szervező, aki válaszoló ellenfele az eltévelyedetteknek, vagy éppen parancsoló autórian, mint Timotheushoz írott levél 5: 20-ban olvassuk: „A vétkeseket mindenek felől fedd meg, hogy a többiek is megfélemjenek”.

Gnosztikus és misztikus tanokra vonatkozóan pedig így parancsol: „A szentségtelen és vénasszonyos meséket pedig eltávoztasd”.(Tim. 4: 7) Másik neki tulajdonított későbbi levélben kiemelten támadja Himenéus és Filétus gnosztikus-keresztény atyákat: „ kik az igazság mellől eltévelyedtek”. [II. Tim. 2: 17-18] Clemens Romanus, római szent Kelemen többször élesen megtámadja Pál apostolt, félrevezetett eretneknek nevezi, kinek a damaszkuszi úton történt látomását érvénytelennek nyilvánítja, - mint írja – „mert azt egy gonosz démon vagy egy hazudozós lélek befolyásolta annak kinyilatkozását.“ Kelemen korát követő ortodox egyházi iratok szintén ellenséges hangot ütnek meg Pál apostollal szemben – írja Pagels, ‘The Gnostic Paul' című könyvében - az egyik irat egyenesen Simon mágussal egyetemben Péter ‘római Egyházát' megbontó, sátán sugalma alatt állónak nevezi Pál apostolt.

Pál az ókori Cilicia (magyarosan, Kilikia) fővárosából Tarsusból származott, mely abban az időben a római Birodalom kimagasló kultúrközpontja volt, kiművelt polgárságával, iskoláival, kulturális intézményeivel vetekedett Athénnal és Alexandriával. Mithrász isten kultuszának városa, amiről Plutarkhosz írja, hogy Mithrász ünnepi játékokat rendszeresen megtartják, és iskoláikban Mithrász misztériumának doktrínáit tanítják. Nem csoda tehát, ha Tarsus a gnosztikus-misztikus filozófia fellegvárának számított; Atenodorosz, Augustus császár tanítója itt munkálkodott, mielőtt a császári udvarba került, és ugyancsak itt élt Pozidonius a filozófus, Mithrász tanok teológusa, Cicero és Pompeius barátja. Természetesnek vehetjük: ha az ebből a légkörből kikerült Pál apostol leveleiben a misztikus eszmék végigvonulását véljük felfedezni.
„…mert ittak a lelki kősziklából …e kőszikla pedig Krisztus volt.” (I. Kor. 10: 4) részében olvassuk e mondat részeket, melyről Shamuel Golding azt írja, hogy azok szóról-szóra megtalálhatok egy ősi Mithraista szövegrészben, csak abban Krisztus neve helyett Mithrasz neve áll.
Pál apostol anyanyelve görög volt, és leveleit is görög nyelven írta. Zsidó származása ellenére a hébert - több mint valószinü, hogy nem ismerte, mert az Ótestamentum görög fordítását használta idézéseihez. Leveleinek vallásos vonatkozású ‘kulcsszavai' a gnosztikus hittannak széleskörben használt alapszavai; 'pneuma'-lélek, ‘gnózis'-isteni tudás, ‘doxa'-dicsőítés, ‘szófia'-bölcsesség, ‘teleioi'- beavatott. Érdekességképpen vizsgáljunk meg egy ilyen misztikus kifejezést a ‘karizmata' szót, melynek jelentése ‘természet feletti képesség'. A szó megegyezik a misztérium vallások egyik fontos kulcsszavával a ‘makarizmos'-szal, mi magyarúl: 'áldott természeti állapot, mellyel a misztérium megértői rendelkeznek'. A ‘makarizmos' szó ugyancsak a Szerapisz Misztérium vallás tisztségviselő papjának hivatalos címe volt, mely titulusnak az értelme:'Isten titkainak őrzője'. Pál a Korinthoszi levelében ugyanezt a címet használja saját magára [Kor. 4: 1] minek a magyar ‘sáfár' fordítása nem jelzi, hogy itt egy papi címről van szó.

Kétségtelen, hogy Pál apostol jól ismerte a gnosztikus-misztikus pogány filozófiát, gondolkodásmódot, és hitképzetét olyan bölcselők befolyásolták mint Aratosz és Platón. „Mert most tükör által homályosan látunk…” [I.Kor. 13:12] ismétli Platón tanítását a valóságról, amit tisztán nem láthatunk mindaddig míg “rész szerint van bennem az ismeret”, de az egésze kiismerhetővé válik, mikor ‘szemtől-szemben' kerül vele. Euripidész, Bakkhánsnők című drámájában olvassuk, hogy a misztériumokat ‘szemtől-szemben' adta át számára. Jusztinosz [vértanú] idevonatkozó megjegyzése: „Platónizmus célja Isten megismerése: szemtől-szemben.“ Pál leveleiben nem nehéz felfedezni az egyetemes gnosztikus felfogás és vallásszemlélet vonásait, különösen akkor, ha egy kicsit áttanulmányoztuk az antik világ vallási elképzeléseit. Ragadjunk ki egy ilyen példát, mikor arról ír; „…leplet borított orcájára…”, „…ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van…”, „…megtér az Úrhoz, lehull a lepel”, „…fedetlen arcal…”, [II.Kor.3:13-18] - akkor a Mithrasz és más egyéb pogány Misztérium beavatási szertartásán használatos lepelről van szó. A szertartáson résztvevők, míg meg nem kapták a legmagasabb beavatást, addig fátylat ill. leplet kellett viselniük, és ezeknek a követőknek ‘Müsztész' [csukott szemű] volt a nevük. A beavatás aktusa után a fátylat levették, és a beavatottból ‘Epoptae' [látó] lett. Pál apostol ezen levélrészletében valójában azt sugallja, hogy a Korinthoszbéli gyülekezetnek, már el kellene érni a magasabb szintet, fedetlen arccal megtérni az ‘Úrhoz' ami a lélek szabadsága: az elnyert tudás (gnózis) által. 

Leveleiben nem csak leplezett gnosztikus utalásokat, hanem teljes tartalmú misztikus szertartásszövegeket is találni; „A miket szem nem látott fül nem hallott és embereknek szíve meg se gondolt a miket Isten készített az őt szeretőknek”. [I.Kor.2: 3] Hippolütosz, [170-236] egyházatya feljegyezte, hogy ez a vers a Jusztinius gnosztikus keresztény gyülekezetnek a titkos esküje - melynek vallásos hagyománya sokkalta régebbi korra vezethető vissza. Ugyanezt a verset találjuk a Nag Hammadiban talált Tamás Evangéliumában is.

Egy igazi litterális ókori keresztény nem akart pogány bölcseletekkel foglalkozni, csak kizárólag a zsidó szent írásokat vette figyelemben. Egy ortodox zsidó még olyanabb volt konzervatív vallásszemléletében. Evvel szemben Pálnál találni pogány bölcseletet, néha kicsit átfogalmazva. „A legokosabbak, mint Szókratész érti, hogy a tudása nem sokat ér.” (Plató, Apology: 23.b.) És Pálnál: „Ha pedig valaki azt hiszi tud valamit, még semmit sem ismer úgy, a mint ismernie kell.” (I. Kor 8.2.) Mindkét gondolat ugyanazt hirdeti: a bölcs az aki rájön a sok tanulás/tudás által, hogy semmit sem tud.

Valentinosz követői írják, hogy Pál apostol keresztényeket avatott be a ‘Szófia Misztériumokba'. Pál az eredeti görög nyelvű leveleiben több helyen használja a Szófia kifejezést, pl. [I.Kor.2 :6-7] ami a mai fordításokban bölcsesség [wisdom] szóként olvasható, mely valójában helyes, mert szófia bölcsességet jelent. Azonban a ‘bölcsesség' szó, itt nem fedi hűen Szófia istennő misztikus lényegét, és a hozzákötődő tanításokat. Hasonló helyzetet találunk a ‘gnózis' szó fordításánál: "És azért imádkozom hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban bővelködjék ismeretben és minden értelmességben”. [Fil.1.v.9] 'Ismeret' és ‘értelem' szavak természetesen nem nyakatekert vagy zavart keltő fordítása a gnózis szónak, csak éppen így kivan véve a ‘gnosztikus' fogalom mögött húzódó jelentés értelmének sava-borsa. Jobb lett volna talán, a szót ‘gnózisznak' megtartani lefordítás nélkűl, mert akkor valódi misztikus lényege jobban kicsengene. Természetesen a korai ortodox egyházatyáknak nem ez volt a céljuk; hanem pont az ellenkezője, - a misztikus Pálból, ortodox Pál apostolt csinálni. Az eredeti görög nyelven írt levelek latinra és más nyelvekre történő fordítása folyamán, apró csúszások, ‘ártatlan' pontatlanságok sorozata összességében jelentősen megváltoztatta mondanivalójuk, üzenetük valós lényegét. S. Brandon, ‘Religion in Ancient History' című könyvében végig taglálja, hogy miként változtak át kulcsfontosságú szavak, fordítások és másolások által, mint pl.; 'világ', ‘ idő', ‘korszak', ‘világ-kor', ‘hatalom', ‘tudás', ‘mindenség', stb. Az eredeti páli görög nyelvű levelek egészen mást jelentettek egy akkori Jézus misztériumát követő hívőnek, mint egy mai kereszténynek, főleg akkor, ha az abban a hitben él, hogy a Biblia nehéz szövegeit mindig helyesen érti.

Hogy Pál mondandója milyen mélyen és mennyire gnosztikus, arra ott a tiszta példa: I. Kor. 2:8. - „ … e világ fejedelmei ...” kifejezésében, hol az 'e világ' szó: (aion) közel sem földünkre vagy fizikai világunkra vonatkozik, míg a 'fejedelmei' (arkhonok) szó meghatározása mennyei, túlvilági gonosz fejedelmeket jelent, és nem pedig Pál korát megelőző uralkodókat a római Birodalom keretén belül. Pál ebben a fejezetben, (I. Kor. 2.) egy olyan szimbolikus világot vázol fel, ahol a kezdet előtti világkorszakok sorozatának létrehozása előtt isteni előrendelés (determináció) az emberiség megsegítése érdekében egy előbb létező, korábban meglévő (preexistent) isteni létezést teremtett – kinek igazi természetét a gonosz démonok meglátni képtelenek voltak, és így elveszejtették. De az elveszejtés által saját magukat is összezavarták, sorsukat megpecsételték. Mert elképzelésében ezek a démoni hatalmak az emberiséget lelki elnyomás alatt tartva teljesen uralkodtak rajtuk és kiknek sötét szorításából szabadulni nem lehetett. Több kifejezéssel írja, fogalmazza meg ezeket az erőket, a fentebb említett 'archontos tou aionos' mellett használja még a „stoicheia tou kosmou' – 'világmindenség elemi hatalmai' megfogalmazást is. Ebből a szolgasorból az emberiséget egy isteni lény hivatott megváltani, aki Józsua-Jézus személyében inkarnálva testesíti meg a megváltás lehetőségét. De küldetése folyamán a gonosz erők ellene fordulnak, és az arkhonok hibájából (nemértéséből) megfeszíttették. Ám nem egy keresztfán feszíttetett meg római katonák által, Jeruzsálem határában, hanem kozmikus értelemben a világmindenség mennyei metszésében. A démonok, mivel hibát követtek el, evvel eljátszották, elveszítették az öröknek vélt kontrollt az emberek lelke felett. Mert Jézus harmadnapra feltámadt, minek követendő példája az emberek lelkének feltámadását tette lehetővé. A tanításban megfogalmazódik, hogy az ember is képes ezt a harmadnapra véghezvinni és 'pneumatikus' ébredésével az örök életet elnyerni.

Krisztus Pálnál nem egy konkrét személy, hanem egy lelki mozzanat megvalósítását szimbolizáló szentséges közeg, mely megtestesítője az ébredésnek halotti állapotunkból, más szóval: létünk, valóságunk megvilágosodása. Az érthetőség, a könnyebb leírás kedvéért a beavatott megsegítésére Krisztus feltámadásának ismétlésére serkenti hittársait, hogy támadjanak fel képletes halálukból a 'szarkikoi' és a 'pszühikoi' létezésükből. Mikor azt írja: „Mert a halottak fel nem támadnak ...” - „Mert ha nincs halottak feltámadása …” akkor nem szabad ténylegesen, fizikailag meghalt állapotra gondolni, hanem a lélek szunnyadó, alvó állapotára, melyből felébredve az egyén eggyé válik Krisztussal.

Pál apostol Jézusa nem egy történelmi személy. Nincs egy meghatározható korhoz vagy helyhez kötve, még kevésbé fajhoz vagy a hagyományos zsidó hitvilághoz. Leveleiben soha sem említi a jeruzsálemi eseményeket, Pilátust, Máriát, Józsefet, és a ‘názáreti' kifejezést nem ismerte. A keresztény gyülekezeteket mint baptizáló szektákat tünteti fel, de ‘keresztelő' Szent Jánosról semmit sem tudott. Jézus életéről, az Evangéliumokban olvasható eseményekről nem hallott, a másik tizenkét apostoltársát nem ismerte. Leveleiben szereplő Jézus nem hús-vér, történelemben igazából létező ember, és ezt világosan közli is; „…testének hasonlatosságában…”, [Rom.8: 3] „…formát vevén fől emberekhez hasonlóvá levén” [Fil.2: 7] 
Jézust egyenesen csak egyszer idézi: „Vegyétek, egyétek! Ez az én testem…” [I. Kor. 11: 24-25] Itt fontos tudnunk, hogy ez a vers egyetemesen használt misztikus formulája volt az oltáriszentséggel [eucharisztia] kapcsolatos szertartásoknak. Az ókori világ művelt pogány misztikusai mind ismerték és ‘használták' ezt a verset. Pál apostol a korinthoszi gyülekezet számára írott eucharisztikus szövegét illetően – ha az tényleg i. u. 50-es években keletkezett –, egy ellentmondásos feljegyzéssel állunk szemben, mert abban Pál nem elrendeli, tanítja az eucharisztia helyes és érvényes ünneplését, hanem úgy hivatkozik rá, mint rég bevett gyakorlatra, ami a Jézus halála után eltelt rövid idő miatt abszurd. Figyelembe véve az utána tevékenykedő atyák bizonytalanságát (pl. a később szerkesztetett Didaché eltérő Úrvacsora szövegét, liturgikus rendjét) ez a szövegrész (I. Kor. 11:24-29) nem íródhatott az ötvenes években és így egy későbbi interpolációval van dolgunk, olyan versszakokkal, melyeket az Újszövetség egyező harmóniája miatt toldottak hozzá. Egy versszakkal korábban Pál arról számol be: „hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret”. Az ‘elárultaték' szónál egy direkt félrefordított, és így értelmét megváltoztató problémával találkozunk, mert az eredeti görög szó, amit Pál leírt az ‘paradidómi'. G. A. Wells (Jesus Myth, 1998) felhívja figyelmünket, hogy a szó helyes értelmezése nem az elárultaték, hanem a megszabadítaték. G. Stantaon, (Gospel Truth, 1995) rámutat, hogy ez a kifejezésforma volt alkalmazva a pharmakosz rituális feláldozását megfogalmazó misztikus szövegekben, ahol a pharmakosz szintén elvitte a világ bűneit. A pharmakoszból ered a pharmacia (patika) szó, mely mágikus varázslás fontos kulcsszava volt. J. Harrisons szerint 'számüzés', 'kivetés' rontó formulájában is használták eredetileg. (Study of Greek Religion)
Ugyanilyen értelmet és lényeget változtató félrefordítással találkozunk egy másik levélben: „Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtűnk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?” [Rom.6: 3] Itt a ‘keresztelkedtünk' szó helyett a ‘beavatattunk' szó a pontos eredeti mondanivalót takaró kifejezés.

Rossz, félrefordítást találunk, Rom. 1:13. - „... hogy köztetek is nyerjek valami lelki gyümölcsöt, mint a többi pogányok közt is.” A szövegben lévő 'lelki gyümölcs' eredetileg 'Pneumatik karizmának' van írva, melynek megértésére szükséges a 'pneumatik' gnosztikus kifejezés megértésére. Pontosabban arra, hogy tisztában legyünk a hármas emberi létforma gnosztikus szemléletével, mely természetes velejárója lelki fejlődésünk állomásainak.„ … és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint.” (I. Kor. 15:4) az első naptól a harmadikig vezető út az az ember belső útjának a kibontakozása. Az első nap a SZARKOI-testi más szóval a 'hylic'-anyagi időszak az ember életében, amikor még nincs belső ismerete, nem is tudja, hogy olyasmi létezhet mint a lélek szellemisége. A második nap, mikor már valaki tisztán érti, hogy az anyagi világ mellett a saját belső létezésében elérhető és hasznosítható 'energiák' nyugosznak, melyek helyes felhasználása áldásos lehet az egyénre. Ezt a szintet elérők voltak a PSZÜKHIKOI-lelki emberek, akiknek megadatott a lehetőség a két nap utáni ébredésre. Ezek az emberek a beavatás áldásos segítségével a harmadik nap, PNEUMATIKOI állapotában megvilágosodva üdvözülnek.A karizmata szóval már korábban foglalkoztam, mely megint egy misztikus kifejezésből a 'makarizmosból' származik, mely a misztériumok áldott állapotát fejezi ki.

Jézus megölésével gyanúsított szereplőket, Annás, Kajafás, Pilátus Pál nem említ, helyette misztikus mondanivalójához híven, úgy tudja, hogy Jézus elveszelytéséért az ‘arkhonok' a gonosz fejedelmek a felelősök. (I.Kor. 2: 6-8) Az arkhon szót széleskörben, mint kulcsszót használták a gnosztikusok, mely kifejezés elterjedtségét a Nag-Hammadi iratokban is látni lehet.
Pál apostol tanításának talán legfontosabb hatalommal bíró mozzanata a ‘feltámadás' jelentősége. A feltámadást nem mint egy fizikai halál után bekövetkező történést, hanem mintegy bármikor, bárhol átélhető lelki eszmélést hirdette, miképp a ‘megváltást' is – itt és most - megtörténhető eseménynek írja: ”Imé itt a kellemetes idő, ime itt az üdvösség napja.” [II.Kor. 6: 2] Hasonlóképpen más korai gnosztikus egyházatyákhoz Pál apostol Jézus passióját nem mint egy múltban megtörtént eseményt tanította, hanem mint egy állandó, örök életű misztikus valóságot. Megosztani, átélni Jézus Krisztus halálát és feltámadását, miáltal egyé lehet válni Jézussal, - mindenki számára lehetséges - tanította és hirdette a misztikus Pál, és az idevonatkozó versei, mint pl. [Rom. 6: 4-8,11] értelmezése komoly vitákat váltott ki a későbbi generációk keresztény atyái között. Misztikus mondanivalója világosan kicseng az olyan mondatokból, mint pl: „Krisztussal együtt megfeszítettem. Élek többé pedig nem én, hanem él bennem a Krisztus”. [Gal. 2: 20]

Pál világosan szakít a merev judaista hagyománnyal, mikor a zsidó testi feltámadás értelmetlenségét elutasítva így ír: „Azt pedig állítom atyámfiai, hogy a test és a vér nem örökölheti Isten országát, sem romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.” ( I. Kor. 15:50.) Kitűnik, hogy fogalmazásával egyértelműen a misztikus Krisztusról tanít, mert ha megfigyeljük a litteralista keresztény hívők beszámolóit: a velük történt csodás megjelenések tanúságáról, akkor azok mindig úgy fogalmaznak: „ és akkor megjelent előttem Jézus Krisztus”, vagy „a Szűz Mária ott állt az ajtóban”, vagy „Jézus megjelent a templomban ...” stb. Pál az ilyen csodás jelenést is más szavakba öntve adja elő, hogy a beavatott előtt ne legyen kétséges annak misztikus mondanivalója: „Hogy kijelentse az ő Fiát énbennem.” (I. Gal. 1:16.) - Tehát nem előtte a szobában, templomban, hanem őbenne, az ő belső világában.

Pál, írásában említi János és Jakab nevű személyeket, - mely tényt - mint történelmi bizonyítékot tüntetnek fel a keresztény hit védelmezői az Újtestamentum hiteles alátámasztására. Igazából, Jánosról a nevén kivül nem mond semmit, míg Jakabot az ‘Úr testvérének' nevezte. A ‘testvér' kifejezés széles körben használatos utalás a korai keresztény irodalomban, és egyáltalán nem vonatkozik vér szerinti testvérségre. Példának okáért, hagy említsem meg a Nag Hammadi Kódexek között található ‘Jakab Apokalipszise' című mű egyik mondatrészét: „…mondták, hogy az Úrnak testvére csak lelki értelemben”. [J. Robinson, ‘The Nag Hammadi Library']
Kefás nevű személyt szintén említ Pál apostol, akiről mindenki azt hiszi, hogy az nem más mint Péter, Jézus legidősebb tanítványa, akit korábban Simonnak hívtak. Egyszer a Péter nevét is említi, de azt nem tudatja, hogy a két személy egy és ugyanaz lenne, holott az arám Kefásnak görögül Péter a megfelelője. 
Ha az Újtestamentum Péteréről van szó, akkor érthetetlen, hogy miért áll Pál apostol Péterrel szemben, és miért nevezi őt ‘képmutatónak'. [Gal. 2: 13] A levélrészletben Pál még csak véletlenűl sem utal arra, hogy Péter a tanítványa, vagy közeli követője lett volna Jézusnak. Elméletben ide vonatkoztatható utalást egy másik levél versében olvashatunk: „És hogy megjelent Kefásnak; ezután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáznak…” „Ezután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak”. [I.Kor.15: 5-7] A levélrészlet versei zavaró logikátlan sorrendje önkéntelenül kérdéseket vált ki az olvasóból.
Ha ‘Kefás' itt Szent Péter, akinek Jézus először megjelent, akkor ő az egyik apostol, akinek a jelenés ‘azután' az ötszáz, és ‘azután', hogy Jakabnak megjelent történt. Tizenkét tanítványnak Jézus nem jelenhetett meg, mert Júdás akkor már halott volt, és az ‘új' tizenkettedik apostol, Mátyás még nem volt beválasztva. Az Evangéliumok az ‘ötszáz' előtt történő jelenést sehol sem említik. Amit kiolvasunk Pál apostol írásából Kefásra vonatkozóan; hogy Jeruzsálemben is volt egy korai keresztény gyülekezet, aminek vezetője Kefás, teológiai ellenfele Pálnak, és hogy az őskeresztény egyházak között bizonyos méretű széthúzás és megnemértés uralkodott.
A levelek írása idejében, (kb. i. u. 50-60) a ‘Jézus Misztériumát' követő, - főleg zsidókból szerveződött - szekták két egymástól eltávolodó irányzatot kezdtek kialakítani; az egyik, a zsidó vallásos hagyományokat ápoló, szabályokat pontosan betartó vonal, amely képtelen elszakadni a ‘Törvényektől'. Míg a másik, mint Pál apostol vallási megújhodásra ösztökélő irányvonala, ami azt hirdette, hogy Jézus misztériumának elnyerése semmissé nyilvánítja az öreg zsidó ‘Törvényeket'.

Pál apostol különleges erővel bíró tanítása mély hatást gyakorolt a korai keresztény gyülekezetekre; nevét, és írásait különös tiszteletben tartották. Levelei a második évszázad első felében rendkívül népszerűek, többször átmásolták, és valójában kétféleképpen értelmezték azokat. Így érthető tisztán az a tény, hogy Pált egyaránt misztikus tudással rendelkező bölcs mesternek tartották a gnosztikusok, és ‘szent apostolnak' az ortodox keresztény csoportosulások. Pál kétféleképpen ill. kétféle szinten tanított. Pagels könyvében olvassuk; „gnosztikus filozófus Theodotosz írja, hogy Pál apostol kétféleképpen tanított egyszerre” ... „Tudta, hogy mások másként ismerik az Urat”. Pál a két különböző értelmi szintet, vagy a kétfelé ágazó értelmezést külön-külön - az akkori misztikus felfogás szerint, - élesen megkülönböztette. „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen itéltetnek meg. A lelki ember azonban mindent megitél, de ő senkitől sem itéltetik meg”. [I.Kor.2: 14-15] Az ‘érzéki' szó itt a görög ‘pszichikus' szó átfordítása magyarra helyes, attól függetlenül, hogy a szó mögött rejlő általános fogalom a lelki jelentésekkel kapcsolja össze, mert itt az ‘érzéki ember' kifejezés; ‘elmével felfogó', ‘elmével érzékelő' embert jelent. A ‘lelki' szó mögött levő eredeti görög szó, a ‘pneumatik', ami igaz, hogy ‘levegő', ‘lélegzetet' jelent, de gnosztikus értelmezésben a ‘pneumatik' egy magasabb tudásszinttel rendelkező állapotot képvisel. Bármilyen furcsa is, mind a két szó a lélekkel szorosan összekapcsolodó kifejezést takar, mégis az antik pogány misztikusok tisztában voltak a szavak mögött lévő különbségekkel, és tudták; a lelki ember [pneumatik] magasabb szinten áll a rejtett hatalom elnyeréséhez vezető úton, mint az ‘érzéki ember'.
Valentinosz által alapított keresztény gyülekezet úgy tanította: „A legtöbb keresztény hívő hibát követ el akkor, mikor szó szerint értelmezi az Evangéliumokat”. Ezt a felfogást hirdették Pál apostol tanításával kapcsolatban is; leveleit a ‘lelki ember' szintjén értelmezték, mert mint vallották „csak is így kapjuk meg az igazságot a külső képmáz helyett.” Valentinosz követői szisztematikusan átkódolták Pál apostol leveleit, hogy elrejtett lényegét világossá tegyék, és így belső titkos üzenete példatanítás lehessen a ‘misztikus Jézus' tan megértésehez.Az átkódolásnak köszönhetően a mai bibliakutatók már kerekebb képet képesek felvázolni ahhoz, hogy jobban megértsük Pál apostol üzenetét. A Valentinosz szekta értelmezése szerint pl. a Rómaiakhoz írott levélben a ‘zsidó' szó valójában egy másik rejtett értelmet takar, és az ‘elmével felfogó' annak pontos jelentése. A ‘nem zsidó' [gentile] kifejezést pedig a ‘lélekkel megértő' [pneumatik] ‘misztériumokban beavatott' keresztényként értelmezték. Más egyéb elnevezéseknek, szavaknak szintén meg van a ‘valentin' értelmezése mint pl.;'görögök', ‘megnemmetélkedettek', ‘titokban zsidók', ‘igaz Izrael', mely szavak ma már teljesen elvesztették azt a különleges tulajdonságukat, hogy bármiféle rejtett értelemmel bírjanak a mai hívő számára.
A keresztény hit védelmezői mindig is elutasították a Valentin és más hasonló gnosztikus magyarazátokat, felesleges belemagyarázásnak, zavart keltő mellébeszélésnek bélyegezve azokat. Pedig a levelek valós léte rögtön ellentmond a keresztény hagyományok történelmi folyamatosságának: amit racionálisan képtelenség felfogni az időrendi és történeti szereplők hiányosságai miatt. Mit is értek ez alatt? Pál, a Korinthosziakhoz az első levelét kb. i.u. 50- ben írta az ottani gyülekezetnek címezve. A keresztény hagyományok szerint Jézust 33 éves korában - az ‘új' időszámításunk szerinti 33-ik évben - feszítették keresztre. Jézus tanítványai, az apostolok Jézus mennybemenetele után az evangélium terjesztéséhez fogtak, amelyet elöször Palesztinában, majd annak határain túl is hirdettek. E felfogással ellentmond az a tény hogy Jézus tanítványai egyszerű halász, kézműves, iparos emberek voltak, s mint ilyenek nem valószinű, hogy tudtak írni-olvasni. Mint átlagon felüli kiválasztott emberek az isteni hatalom beleavatkozásával, annak segítségével, - lehet – hogy megtanultak írni-olvasni [görögül is] és így terjeszteni tudták Jézus tanításait, és – lehet - az egyik közülük eljutott Korinthoszba. Az is lehet, hogy ott gyülekezetet alapított, amit Pál később meglátogatott és akikhez két levelet is írt.
Ha ez tényleg így volt, akkor miért nem említi Pál a leveleiben az alapítót, aki ugye Jézus egyik eredeti tanítványának kellett hogy legyen? Sőt, ha figyelemben vesszük, hogy még csak 17-18 év telt el Jézus keresztrefeszítése óta, úgy Pálnak kellett volna találkoznia a gyülekezet megalapítójával, amikor Korinthoszba látogatott. Ilyen személlyel azonban nem találkozott, leveleiben nevét nem említi, ami hihetetlenűl értelmetlen, mert több, más nevet is említett, akiknek valamilyen köze volt a gyülekezethez.[Kloé, Krispus, Gajus.]
Ha valaki isteni rendeltetés által Jézus boldogító, tiszta szereteten alapuló tanait bevezeti, azokra keresztény gyülekezetet alapít, akkor mindezt a fennséges munkát, hogyan lehet néhány év eltelte után az isteni akarattal ellentétben szellemileg, erkölcsileg lezülleszteni, lejáratni? Mert bizony Pál így írja: „Általában hallatszik köztetek paráznaság, még olyan paráznaság is, amilyen még a pogányok között sem említtetik, hogy valaki atyjának feleségét elvegye” [I. Kor. 5: 1] Ez bizony úgy hangzik, mint a leggorombább vérfertőzés. Később megint csak figyelmeztet: „…paráznákkal ne társalkodjatok” „…ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt sem egyetek.”
Többször figyelmeztet a bálványimádás elkerülésére, és a bálványáldozati hús fogyasztását ismételten tiltja. Egy igazi keresztény gyülekezetben miért van erre szükség? Érthetetlen az is, hogy Pál apostol utasításokat diktált az ‘úrvacsora méltóképpen való élésére'. Hát az eredeti tanítvány, - aki a korinthoszi gyülekezetet megalapítója - nem tanította meg őket erre a fontos, sarkalatos, a kereszténység számára ‘sarokkőnek' számító szertartás mibenlétére?
De nem csak a Korinthoszi levelek nem világítanak arra, hogy ki volt az ottani keresztény hitközösség alapítója, a többi korai keresztény gyülekezet [Róma, Thesszalonika, Filippi, Galáta] alapítóiról sem közöl semmit, azok neveit, vagy azoknak Jézussal való közeli apostoli ismeretségét nem ismerte. Megint csak furcsa, hogy saját apostol társai tevékenységét nem hangsúlyozza ki, térítő munkájukat elhallgatja, mintha azoknak semi közük sem lett volna az első keresztény gyülekezetek létrehozásában. Időben csak tizenvalhány év az eltolódás, ezért ignoráns hozzáállása érthetetlen.

Csupán érdekességként megemlítem, hogy A. Q. Morton és J. McLeman bibliakutatók Pál apostol két levelét, - Római, I.Thesszalonikai – melyeket valódi Pál által írt leveleknek ismer el a tudományos világ, annak jellegzetességeit, szóhasználatát, mondatszerkesztését, kompjuterbe programozták, mint alapmodellt. Utána a többi Bibliában található Pál levelet is beprogramozták összehasonlítás céljából. Tudnunk kell, hogy nem az angol vagy a latin fordításokat használták, hanem az eredeti görögöt. Az eredmény meglepő volt, miszerint hat különböző szerzőtől származik a Pál apostolnak tulajdonított 13 levél. Egy csoportot alkot a fentebb említett két eredeti levél a Korinthosz I. és II. levelekkel, - míg a kompjuter eredménye alapján – az összes többi levelet más, és más szerzők írták.[G. A. Wells]

Pál apostol legkorábbi papiruszra írt kéziratának szövege, az i. u. 200 körülire becsült kódexlap, mely a Chester Beatty gyűjtemény, 'Papyrus Codex'-nek elnevezett kollekcióban őrződött meg. A papiruszlap valamikor egy könyv (kódex) része lehetett, az első része, mely a rómaiakhoz írt levél 11 fejezettöredék, míg a másik szöveg Kolosszián 1. fejezetének szövegét tartalmazza. A szöveg csupa nagy betűvel, folyamatos, kihagyás-nélküli stílusban íródott, nehezen olvasható írás.

Pál levelei a Bibliában a négy testamentum, és az Apostolok Cselekedetei után vannak behelyezve, olyan látszatot keltve ezáltal, mintha az időrendi sorrendben azok után lettek volna megírva. Holott pont az ellenkezője az igaz! Mint ahogy azt fentebb említettem, a levelek keletkezési ideje, kb. i. u. 50-60. évek, -ami legalább hetven évvel korábbi mint Márk Evangéliuma.
A tudós szakemberek ma már egységesen elfogadják, hogy Márk Evangéliuma az első, amit nem sokkal később követett Máté és Lukács munkája, és János Evangéliuma jóval későbbi. Ebből a tényből fölvetődhet az a kérdés, hogy amikor Pál apostol az ‘evangéliumokat' emlegeti, akkor milyen ‘evangéliumokról' beszélt, mert a Bibliában található négy Evangélium az ő korában még nem létezett. Tovább folytatva e gondolatmenetet, biztosak lehetünk abban, hogy Pál leveleiben szereplő nevek; Péter, Jakab, János innen kerültek át a bibliai Evangéliumokba, és nem fordítva. Természetesen léteztek proto [elő] evangéliumok, és más egyéb ‘Jézus Misztérium' hitrendszeréhez szorosan kötődő ‘szent' vallásos iratok, melyek nem feltétlenül vannak összhangban az Újtestamentum hittanával, hitrendszerével, és amiket Szövetség-közi [Inter-testamental] iratok néven ismer a tudományos világ.

(1) Alexandriai Kelemenről bővebben lásd: http://egyhazatyak.blog.hu/2010/08/30/alexandriai_kelemen_ 

Dionüszosz a beavatott

Öt Szent' [Cinque Santi] néven ismerté vált falfestmény a római Szent Callisto katakombában található és megalkotása idejét a III. évszázad végére helyezik a szakemberek. Nem kell hozzá nyelvszakértőnek lenni, hogy a kép baloldalán látható írást eltudjuk olvasni: ‘DIONYSAS INIACE' – ami, ‘Dionüszosz a Beavatott' értelemmel bír. Ha teljességében és részletesen megnézzük a képet, akkor láthatjuk, hogy a ‘fohászkodó' stílusban ábrázolt alakot virágok, szőlőindák és szőlőlevelek veszik körbe.
Dionüszosz, - többek közt – a bor, [mámor] isten szerepét is betöltötte, így a szőlőlevél-inda jelkép természetes velejárója a mitikus megváltónak. A kép megalkotási idejétől visszafelé számítva, az öt generációval korábban élt első apologéta egyházatya Szent Jusztinosz a ‘Mártír' [kb. i. u. 100-165] - éles határozottsággal visszautasított minden pogány eredetü mitológiai összefüggést Jézus Krisztus történetét illetően. A Sátán aljas praktikájának tartott minden olyan jelentést, mozzanatot, mely a pogány megváltók és Jézus között kapcsolódást reprezentáltak. Mégis, az ókor legnépszerűbb istene, a meghaló-feltámadó Dionüszosz felkerült a keresztény sírkamra falára, hogy onnan hirdesse az örök üdvözülés lehetőségét.

Az időszámításunk előtti évszázadok zsidó vallásáról mindig azt tanították, hogy a zsidók egy istenükön [Jehován] kívül senkit és semmit nem tiszteltek, s ha néha el-eltévelyedtek az igaz útról, ám mégis mindig visszatértek a ‘Mózesi Törvényekhez'. Más vallásokat alsóbbrendűbbnek tartottak, és azoktól óvták, féltették gyülekezeteiket. Magától érthetően a diaszpórában [szórvány] élő zsidóság is szigorúan követte és betartotta merev vallási hagyományait. Ezen állítások habár mindenki által elfogadottak, csak részben felelnek meg a valóságnak.
Hogy a korai monoteista Jehova hagyomány mennyire szigorúan volt ‘egy-isten' hit, arra vonatkozólag csak az Anath [Ashara] és Shamgar kultusz ősi tiszteletét szeretném itt megemlíteni. Anath, Jehova felesége, míg Shamgar pedig Jehova fia volt a kezdeti zsidó hitképzetben. [Bővebben lásd, H. Sayce, ‘Origin and Growth of Religion'] A szórványokban élő zsidóság jobban kivolt téve az őket körülvevő ‘pogány' vallási áramlatoknak, mint az ‘igaz' hitet majdnem mindig hűen követő jeruzsálemi zsidóság. Az Elefánt Sziget néven ismert régészeti lelőhelyen {Egyiptom} talált leletekről valamint az onnét származó írásos emlékekről írt tanulmányában Prof. Thomas Thompson rámutat, hogy az ott állomásozó Izraelita vallást követő helyőrség zsoldos katonái Jehován kívül más isteneknek is áldoztak, és templomukban képmásokat tiszteltek. „Az Elefánt-szigeti papiruszukból az ottani zsidóság Yau (Jehova) tisztelete mellett Anath, Bethel, Ishum és Herem istenek kultikus tisztelete is nyomon követhető.” (Cowley, Aramaic Papyri, XVIII.) Anathnak (nőelvi principium) külön temploma volt a folyó másik partján, és a dokumentumok szerint a zsidók áldoztak és esküt tettek más istenek nevére. Nem rendelkezünk határozott régészeti bizonysággal az elefánt-szigeti zsidók kultikus életére vonatkozólag , de a temetkezési szokásukból látni az egyiptomiakhoz hasonlóan emberszabású koporsókban temetkeztek, melyeket néha Ízisz és Nephtüsz ábráival voltak díszítve.
Babilóniában élő zsidók nagyrésze követőjévé vált az ottani ‘Tammuz Misztérium' (**) tanainak, ami akarva-akaratlanúl visszahatott Jeruzsálemre is. „És vivé engem az Úr háza kapujának bejáratához amely északra van, és ime ott asszonyok vala siratván a Tammuzt”. [Ezékiel, 8: 14] P. Jaroszlav régész-történész írja: „A Jeruzsálemi Templom [amit a Rómaiak leromboltak] északi kapujánál ott állott Tammuz oltára”. [P. Jaroszlav, The Tanakh] Tammuz átkerült a nyugat-szemitákhoz, ahol Adonisszal azonosították. Misztikus Isten-fiúsága bekerült a héber Kánonokba, ahol az Úristen jobbján ül. (Zsoltárok: 110.)
Babilóniában a ‘káldeusoknak' nevezett misztikus rend tagjai továbbfejlesztették a szuméroktól eltanult csillagtudományt, és i.e. harmadik évszázad körül tudományukat elterjesztették az egész mediterráneumban. Sok szórványban élt zsidó eltanulta a csillagjóslás és horoszkóp készítés mesterségét, talizmán árusítással, és mindenféle más varázsló tudománnyal is foglalkoztak.
J. Godwin, ‘Mistery Religions in the Ancient World' című könyvében közli, hogy i. e. 139-ben kiűzték Rómából a káldeus és zsidó varázsló-jövendőmondókat. Feljegyzések szerint ezek a zsidók nem a tradicionális Izraelita vallást követtek, hanem Jehova helyett - Sabazius istent imádták. Sabazius pedig nem más, mint Dionüszosz másik megszemélyesítése; ugyanazon tulajdonságokkal bíró misztikus isten, csak más név alatt. 
Megemlíteném még az Orfeusz és Dionüszosz ábrázolásokat a híres kelet-Sziriai ‘Dura Europasz' zsinagóga falán. Igaz, ezek az ábrázolások ‘csak' a harmadik évszázadból [időszámításunk után] származnak, de világosan alátámassza azt a tényt, hogy az ősi Izraelita valláshagyományokat követő zsidók sok helyen képtelenek voltak ellent állni a hellenizmus pogány és gnosztikus vallásai csábító misztériumának. Továbbá az is igaz, a zsidóknál mindig szigorúan tiltva volt az ember és állatábrázolás, – különösen a szent helyeken - ám a dél-galileai Bet-Alfa zsinagógában található zodiákus mozaikon még a központi részletben elhelyezkedő nap is szekéren ülő emberként van ábrázolva.
Ha nem is sok időre, és ha nem is a nagytöbbség egyetértésével, de még a jeruzsálemi ‘nagy-Templom' is néha képtelen volt megvédeni ‘mózesi merevségét' a pogány ráhatásoktól, és az egyetemes szellemiség szellője belengte még a legszentebb szentélyt is. „Zsidó papok kántálását dob és furulya zenéje kísérte, homlokukat repkény koszorú ékesítette, és fellelhető volt náluk az aranyozott venyige, ami által elképzelhető, hogy templomukban Dionüszosz istent imádták”. [Tacitus, The Histories] 2. Makkabeusi zsidó iratban olvassuk, hogy a Jeruzsálemi templom átformálódott görög Zeusz templommá, és ott Dionüszosz tiszteletére fesztiválokat tartottak. Jáson nevű főpap pogány mintára ‘gimnáziumot' épített, ahol a testedzés mellet a lelki és szellemi kibontakozás nem pont a hagyományos ‘zsidó törvények' betartása szerint lett gyakorolva.

Időszámításunk előtti első évszázadban Palesztina nagy mértékben elgörögösödött. Városaiban pogány iskolák virágoztak, színházaiban misztikus görög drámákkal szórakoztatták a népet, és a vallási ünnepek, fesztiválok látványos folyamatossága szintén elkerülhetetlenül befolyásolta a szemita lakosságot. Palesztina és Júdea lakossága – Jeruzsálemet leszámítva - etnikailag eléggé kevert volt és a hagyományos izraelita vallást majdnem mindenhol háttérbe szorította a pogány vallások misztikuma. Megint csak kivétel Jeruzsálem és környéke, ahol a fanatikus törvénytudók semmit sem engedtek elkülönülő, merev valláshagyományaikból. Názárettől egy óra járásra volt Sepphorisz városa, melynek színházát a régészek feltárták. A színház nagytermének padlóját gyönyörű Dionüszosz ábrázolás díszítette, amiből arra következtethetünk, hogy kultikus misztérium játékok mellett még vallási szertartásokra is használhatták. Nem volt messze onnan Gadara városa, – másik híres kultikus pogány központ -, mely évtizedeken keresztül a közel-kelet egyik leghíresebb filozófia iskolájának adott otthont. Strabó négy híres gadarai filozófust említ, köztük Filodemuszt, akinek könyvtárát Herculaneumban [Itália] megtalálták. Jeruzsálem környékén volt Larissza és Ascalon városai, melyek szintén gazdag pogány valláshagyománnyal rendelkeztek, és ahonnan nagyhírű filozófusok egész sora került ki. Közéjük tartozott pl. a larisszai Philón, [kb. i. e. 60-90] aki Rómába érkezése után tanítója lett Lucullusnak és Cicerónak.
Palesztina, Egyiptommal határos, ahol Ozirisz kultusza szebben virágzott, mint valaha. Még később élt pogányok és keresztények is (Athanasius, Augustin Theophilus, Minucius Félix, Lactantius) rendkívül gazdag hagyományokról számolnak be: Tavasszal, március végefelé ünnepelték Ozirisz Misztériumát. Az egész országban, drámákkal, hosszú siratásokkal, Ozirisz fekete fátyollal leborított képmását körmenetekben mutatták fel. A templomokat úgyszintén fekete leplekkel borították be annak jeléül, hogy meghalt Ozirisz.
A harmadik nap megtörtént a csoda, és a fesztivál a tetőfokára hágott; Ozirisz feltámadt, életre kelt a 'halálából'. V. Macchioró, vallástörténész a ‘From Orpheus to Paul' című könyvében többek között azt írja: „ Nabatheánok, [akkori szemita- arab uralkodóház] akiknek hatalma Arábiától Damaszkuszig terjedt ‘Dusares' nevű istent imádták, aki nemvolt más mint az ‘Orfeusszá vált Dionüszosz“. Elmondhatjuk tehát, hogy Júdea - Jézus korát megelőző évszázadban – teljes egészében körbe volt kerítve Ozirisz-Dionüszosz és Orfeusz Misztérium vallások kultúrájával. Ebben a környezetben – főleg a művelt zsidók számára – elkerülhetetlen volt a pogány misztika megismerése, aminek szükségességét az is kidomborította, hogy a zsidók csak ‘törvényekkel‘ rendelkeztek, misztériumokat nem ismertek. Az elgörögösödött zsidó vallásos csoportosulások pogány világra visszaható irodalmának köszönhetően Plutarkhoszosz, Cornelius Labó, Johannes Lydus és Tacitus ismételten Jehova istent Dionüszoszként tüntetik föl írásikban, úgy, mint ugyanazon istenséget.
Ha a kereszténység kialakulását tanulmányozzuk, akkor megkülönböztetett figyelemmel kell az ókori Alexandriát vizsgálni, mert az Izraelita vallás és a zsidó kultúra itt keveredett legmélyebben össze az univerzális pogány és gnosztikus hitrendszerekkel.
Nagy Sándor amikor elfoglalta Egyiptomot i.e. IV. évszázad végén, hadjárata folyamán a zsidók segítették a görögöket; kémkedtek, valamint zsoldosként harcoltak Nagy Sándor seregében. Az uralkodó nem feledkezett meg az őt megsegítő zsidóságról; hálából saját negyedet, és kiváltságokat biztosított számukra az általa alapított modern világvárosban: Alexandriában.
A zsidóság boldogan kapott a lehetőségen és tömegesen költöztek át Alexandriába, hogy szerves részei legyenek az ókor legragyogóbb kozmopolita kultúrájának. Nagy Sándor hadvezére I. Ptolemaiosz templomokat, színházakat építetett, múzeumot és könyvtárat alapított, aminek gyűjteménye több százezer tekercs és papirusz lapból állott. Továbbá ő alapította a híres alexandriai egyetemet, ahol a technikai és tudományos vívmányok sorozatban születtek évszázadokon keresztül. Mondanunk sem kell, hogy demokratikus keretek között teljes vallásszabadságot élveztek polgárai, és Széth istentől kezdve az öreg Babilon, és Szumér világ istenpanteonjáig szinte majdnem minden kis és nagy isten tisztelve, imádva volt. A városban szinte folyamatosan egymást követték a különböző istenek tiszteletére rendezett misztikus játékok, felvonulások. Átültették, ill. meghonosították az Eleuszisz és más népszerű pogány vallási játékok gyakorlását, melyeknek felemelő pompája mély hatást gyakorolt mindenkire vallásos hovatartozás figyelembevétele nélkül. Iskolái filozófiai, etikai, társadalmi tanításai, valamint a görög irodalom gazdag sokszínűsége, mélyen megváltoztatta az ott letelepedett zsidóság nyelvét, szokásait, világszemléletét. Néhány emberöltő eltelte után a zsinagógában és a házi szertartásokon a görög nyelv kiszorította a héber nyelvet. Minden valamit is magára adó zsidó írástudó a görögöt anyanyelvi szinten használta, és ha beszélte a hébert, akkor annak gyakorlását a piacon folytatta le. Az utcán beszélt héber és arámi nyelv a közhasználatból nem fogyott ki, mert kereskedők, matrózok, zsoldosok, új bevándorlók életben tartották az óhaza nyelvét, de az irodalmi, társadalmi, filozófiai, vallási zsidó nyelvezet göröggé vált!

„Ezékiel i.e. második évszázadban átírta Mózes második könyvét [Exodus] görög tragédia formájában, Euripidész nyelvezetét és stílusát felhasználva” – írja M. Henge, ‘Jews, Greeks, and Barbarians' című könyvében, majd így folytatja; „a diaszpóra zsinagógái teljesen különböztek a Jeruzsálemi zsinagógáktól, [Proseuchai] nem tartották be a templomi szertartásokat és előírásokat, nem mutattak be áldozatokat, csak a Septuaginta verseit, imádságait olvasták fel az összejöveteleiken. Imaházukat könnyen összelehetett téveszteni a filozófusok házával, mert arra jobban hasonlított, mint egy zsinagógára.”
Átformálódott kulturális sokrétűséget találunk abban a tényben is, hogy pl. az Alexandriához közel eső Cyrenaikában a zsidóknak saját amfiteátrumjuk volt, ahol misztikus pogány drámákat adtak elő görögűl a saját nagyérdemű zsidó közönségüknek.
Az alexandriai zsidóság kulturálisan és vallásilag elgörögösödött, de természetesen ez nem egységesen történt. Ha kisebbségben is, de megmaradtak a merev, rugalmatlan hagyományt őrző írástudók, akiknek Jehovája továbbra is ‘törzsi kiválasztott', büntető-bosszúálló, féltékeny és haragos isten maradt, - míg a hellenizált zsidók Jehovája egyetemes Platonista értelmezéssel felruházott isten lett, hasonlatos a ‘legfelsőbb' Onennészhez.

Az elgörögösödött zsidók tisztában voltak saját fajtájuk nagymértékű kulturális és vallásos átváltozásával, és annak egyoldalú, kicsit alárendelt szerepbeosztását nem nagyon akarták elfogadni. Más szavakkal kifejezve; sértette szellemiségüket az az elképzelés, hogy ők a zsidók mindig csak vettek, mindig csak merítettek az egyetemes kultúra kristálytavából, és ők ahhoz semmivel hozzá nem járultak. Nemzeti, faji hovatartozására magától érthetően nagyon sok zsidó büszke volt, megváltoztatni azt nem akarták, még akkor sem, ha már csak görögül tudtak írni, olvasni, és gondolkodni. Továbbá azt sem óhajtották, hogy hitehagyottsággal vádolják meg őket, mint akik lenézik és megtagadják zsidó kultúrájuk értékeit. Egyfelől valóságként létezett a megváltozott világszemléletük, másfelől, még sem voltak képesek teljesen elszakadni Izraelita zsidó gyökereiktől. A probléma megoldására egész sor merész és fantasztikus ötletet, tévtanítást vezettek be. Hermippusz [kb. i.e. 200] tanította, hogy Püthagorász a tudását zsidó bölcsektől kapta. Arisztobulusz [kb. i.e. 150] zsidó filozófus, azt vallotta, hogy Platón és Arisztotelész Mózestől kölcsönözték filozófiájukat. Eupolemus, i. e. II. századi zsidó bölcs azt állította, hogy Mózes volt az első tudós, aki a zsidókat megtanította az alfabétum használatára. Szerinte az írás tudományát utána a föníciaiak elsajátították a zsidóktól, majd legvégül a görögök is átvették az írás-olvasás ismeretét. Hasonló merészséggel Ábrahámot nevezi meg az asztrológia feltalálójának. Az alexandriai zsidó szellemi műhelyekben szintén ‘tényként' tanították Artapánus zsidó bölcs fantazmagóriáját, miszerint Mózes azonos az ‘Egyiptomi Misztériumokat' megalapító Hermész Triszmegisztusszal. Artapánus tehát a felelős ezért a tévtanításért, amit később átvettek ‘titkos társaságok' mesemondói, a közelmúlt ezoterikus tanok képviselői, és most a jelen ‘new age' eszmerendszerét követő álmodozók, akik szentül hiszik, hogy Hermész Triszmegisztusz egy élő történelmi személy volt. Más zsidó tanítások Mózest azonosították Muszaiosszal, (Orfeusz fia) a görög misztériumok egyik legendás alapítójával. Alexandriai Philón [i.e.25-i.u.50] tényként elfogadja, majd megismétli elődjei valóságtól elrugaszkodott állításait, sőt azokat még meg is toldja: egy meghamisított ‘Orfeusz Testamentuma' című vallási műből idéz, hogy alátámassza a zsidóság ősi tudását. Ezek szerint a görögök lesték, tanulták el a zsidóktól a bölcsességet, mindenféle tanítást és tudományt. [Hengel]

Próbáljunk egy rövidke áttekintést végbevinni a két bibliai Testamentum között íródott, hellénizált zsidó vallásirodalmi művekben, melyeket ‘szövetség-közi' [inter-testamentális] gyűjtőnév alatt ismerünk. Ezen antik zsidó írások azért fontosak, mert döntően befolyásolták az utána létrejött kereszténységet, sőt úgy is mondhatnánk, hogy a kereszténység egyenesen ebből a valláskultúrából született, bontakozott ki.
Arisztobulosz az első jelentős zsidó filozófus, aki elkezdte allegorizálni a szentnek számító ősi zsidó vallási iratokat. Az ő példáját egész sor filozófus követte generációkon keresztűl, a leghíresebb alexandriai Philónt is beleértve. Többszörös másolások útján fennmaradt ‘Ariszteasz Levele' című munkában olvassuk, hogy a szerző Zeuszt és Jehovát egyazon Istennek vallja, megértést, békességet hirdet zsidók és görögök között, mert szerinte – vallási elképzeléseik alapja ugyan az. A 12 Pátriárka Testamentuma, i. e. 170 körül keletkezhetett, vallási intelmeket tartalmazó, tanító jellegű zsidó apokrif irat. A mű három különböző időben szerkesztett, illetve betoldott rétegből tevődik össze, melyekből a harmadik, a 'keresztényi' hozzáadások, i. u. 100 körülire datálhatók. Talán fontos még egyszer megemlítenem, hogy az eredeti zsidó vallásban nem létezett öröklétű, újból és újból megszülető lélek vagy túlvilági létezés és ezért hiányzott a megváltás konceptualitása is. A megváltás, az angyalok, kerubok és a messiás elképzelések mind pogány vallásokból kerültek be a zsidó hitvilágba. Az isten emberi alakban történő reinkarnációját és a zsidókra érvényes megszabadítást, a feltámadást ekképp fogalmazza meg: „Ekkor fog majd Sém megdicsőülni, mert az Úr, Izrael hatalmas Istene megjelenik a földön emberi alakban, és megszabadítja benne Ádámot. Akkor majd örvendezésben én is feltámadok, és áldani fogom a Magasságbelit az Ő csodálatos tetteiben, mert az Isten testet ölt magára, együtt étkezik az emberekkel, és megszabadítja az embereket.” (II.-6) A szerző két zsidó törzset a többi felé helyezve az ezekből származó két messiás eljövetelét hirdeti: „Mert Léviből főpapként, Júdából királyként kelti föl az Istent és embert; így fogja ő megszabadítani az összes pogányt és Izrael népét.” (II-7), ami megegyezik az esszénus elképzelésekkel, akik szintén Lévi és Júda törzséből várták a messiás eljövetelét. Ugyancsak pogány hatás érződik a messiás (csillag), napistenként való megszemélyesítésben: „Mindezek megtörténtével fölkél nektek a csillag Jákobból békességben, fölkél egy ember az én magvamból, mint az igazság Napja,” (IV.-24) Dán Testamentumában a szerző az 'Úrról' beszél, akinek angyalai vannak, meg 'az Úr prófétája', de nem a messiás jön el segíteni, hanem: „Izrael törvényszegéseinek napjaiban nem hagyja el őket az Úr”, azaz még nincs tisztán megfogalmazva a 'fiú' eljövetele, és az Úré az üdvözölés beteljesítése: „Neve ott lesz majd Izrael minden vidékén, és a pogányok között mint Megváltó.” (VII.-6) Más szóval, az Úristen a megváltó. Ruben testamentumában is az Isten – nem a küldötte, szolgája – a megváltó, aki megszabadítja a paráznaságtól tartózkodó Józsefet: „Ezért atyáink Istene megszabadította őt minden látható és elrejtett haláltól.” (I.-4) Az utolsó testamentumban (Bejámin) nem az 'emberfia' vagy az Isten reinkarnációja támad fel, hanem egy 'szeretett': „Feltámad hát majd a későbbi napokban egy az Úr által szeretett, Júda és Lévi törzséből, aki az Úr öröme szerint cselekszik és beszél, új ismerettel világosítva meg a pogányokat, de mint a farkas, elragadja azt Izraeltől.” (II.-2-26) Annak ellenér, hogy a 12 Pátriárka Testamentumában egy kezdetleges, papi törzsből származó messiás eszméje érvényesül, mégis a mű egy áthidaló összekötést biztosított a judaizmus és az ortodox kereszténység, és nem kisebb mértékben a judaizmus és a gnoszticizmus között.

Az i. e. második évszázadában keletkezett Énok Könyve az egyik legrégibb apokalipszis, amelyben a messiás isteni elküldetéséről van szó. Az első könyvben kialakított messiás kép kétségtelenül befolyásolta a későbbi újtestamentumi doktrínák kiformálódását a messiás természetéről, a messiási királyságról, a feltámadásról és az utolsó ítéletről. Énoknál a messiás lesz az igazság és bölcsesség megszemélyesülése s Isten valamennyi megnyilatkozásának közvetítője. Az eljövendő messiást, a szerző mindenhol 'Ember Fiának' nevezi, és megkérdezi a 'kegyességgel teljes angyalt' az Ember Fia természetét illetően az válaszol: „és minden titkot megmutatott nekem –, az Ember Fiát illetően, hogy ki ő, honnan származik ...” (46-2), elmagyarázza: „Ez az Ember Fia, akié az igazságosság, és akiben az igazságosság lakozik (46-3), aki igazságos: „És az Ember Fia, akit itt láttál, kiveti majd a királyokat és a hatalmasakat a kényelmes székeikből ...” (46-4) A messiás, Énok doktrínájában öröktől létezett – a teremtést megelőző időtől –, és csak az ő 'gyermekei', az igazak láthatják meg: „Az Ember Fia a kezdetektől rejtve volt, és a Magasságos megőrizte őt az Ő hatalmának jelenlétében, és felfedte őt a választottaknak.” (62-7) Mikor eljön, az igazságosakat örök gyönyörben részesíti s közöttük fog lakni az örökkévalóságig.: „És az igazak és választottak megmenekülnek azon a napon, és attól kezdve soha nem látják majd a bűnösök és igazságtalanok arcát. És a Szellemek Ura velük marad, és az Embernek ama Fiával együtt fognak enni, és feküdni és kelni örökkön örökké.” (62-13-14) Ugyanakkor valamennyi gonosztevőt, főképpen királyokat és hatalmasságokat az örök kárhozatra ítéli, ő a mennyei bíró: „És ült ő az ő dicsőségének trónján, és az ítélet teljessége az Ember Fiának adatott, és ő tette, hogy a bűnösök meghaljanak és eltöröltessenek a föld színéről” (69-27) Énok részletesen kidolgozott elképzeléseit szinte minden modosítás nélkül átlehetett ültetni az ortodox kereszténységbe: „És attól fogva semmi nem lesz majd romlandó; Mert eljött az Ember Fia, És dicsőségének trónjára ült, És minden gonoszság eltávozik a színe elől, És ennek az Ember Fiának a szava kiárad majd És erős lesz a Szellemek Urának színe előtt. (69-29) A mű szerzője egy elgörögösödött zsidó lehetett, akinél az ószövetségi pátriárka (Énok) alakja egyfajta tükörképeként jelenik meg a görög-egyiptomi mitológiából jól ismert hős Hermésznek; istenes írástudó, asztronómiának ismerője, és istenek ‘küldöttje'. A könyv történetei, motívumai az egyetemes pogány mese-monda, hitképzet ismétlése, átírása. A zsidók ismerete szerint Énok 366 könyvet írt, pont eggyel többet mint Hermész, aki csak 365 könyvet írt. De ugyanez a hermészi szám – tekintettel fontosságára – úgy szerepel a műben, hogy Énok 365 évig élt. William Barstone vallástörténész ‘The Other Bible' című könyvében Énok első könyvével kapcsolatban így foglalja össze meglátásait: „A judaizmus ilyen irányú átalakulása valójában elősegítette az ős kereszténység hitalapjának kibontakozását, elképzelései hittanának gyökereit alaposan befolyásolva, átitatódtak annak későbbi képzeteibe.”

Pogány mintára a zsidók megteremtették saját maguknak a zsidó Szibilla-jóslatok gyűjteményét (Oracula Sibyllina), átvették a pogány jóslatköltészet stílusát, tematikáját és a hexameter versformát. A zsidó Szibilla Orákulum gyűjtemény 14. könyvből áll, legkorábbi kéziratai i. e. 150 körül, míg a legkésőbbi keresztény könyvei 300 évvel később íródtak. Sajnos a későbbi keresztény átdolgozásoknak köszönhetően nagyon nehéz – hanem lehetetlen – kihámozni még a legkorábbinak tartott írásokból is, hogy eredetileg milyen elképzeléseik voltak szerzőiknek a messiás eljövetelével, szereplésével kapcsolatban. Egyszerűen nem lehet tudni, hogy az olyan verssorok , mint: „Eljő majd a nagy Isten sarja az emberi nemhez” (…) „ám te figyelj Krisztusra szívedben” (…) „És papok hozzá mennek, s aranyat neki visznek, és mirhát, s tömjént” (…) „s odalent majd holtaknak viszi hírül, hogy feltámad testük.”, mikor és milyen hatással lettek hozzátoldva az első könyvek szövegéhez, és a sok hozzáfirkálás miatt az első két könyv elveszti autentikusát.

Az i. e. első két évszázadában átformálódó zsidó gondolkodásmódot képviselő apokrif [rejtett] irodalom két munkáját szeretném még megemlíteni. Az i. e. 170-160 körül keletkezett 'Szirák Fia Jézus Bölcsességei' címet viselő műben a ‘Bölcsesség' meg van személyesítve, mint egyfajta állandóan létező isteni közvetítő: a teremtés folyamatában. Nőnemű, (Hokmah-nak hívják) akárcsak Szófia, és így nyilatkozik ki: “Én vagyok az ige, amit a Leghatalmasabb hirdetett.” Maga az a tény, hogy a bölcsesség nőnemű, nehezen simult bele a szigorúan ‘hímelvi' zsidó vallási elképzelésben és zavaró mivoltjára Philón találta meg a megoldást. Ő egyszerűen összeegyeztette, összemosta Szófia fogalmát a Logosz [világmindenség tudata] fogalmával, ami hímnemű, és mint írja; “Igaz, hogy a fogalom neve női, de természete férfias, [hímelvi] női neve csak jelzi alacsonyabb mivoltját a maszkulin Teremtővel szemben.” Az Újszövetség számos helyen utal a Szirák Fia Könyvére, de közvetlen idézés nem található belőle az evangéliumokban, ám más korábban szerkesztett keresztény művek szerzői (Didakhé, Barnabás), már idéztek belőle. Görög atyák (Alexandriai Kelemen, Órigenész, Aranyszájú János, Cirill), valamint a 'latin' egyházi szerzők (Tertullianus, Jeromos, Ágoston), mind használták, idézték, elemeit beépítették saját munkáikba A másik írás a Salamon Bölcsessége címet viseli, ebben az ‘Igaz Embert' elítélik, meghurcolják, de halála után igazolást nyer … „Ez az, akit egykor kinevettünk és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk és halálát dicstelennek.” (Bölcs 5.5) „Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták és a szentek között van az osztályrésze?” (Bölcs 5.6) Szégyenletes halálra ítélik, de utána a mennyekben bírái szembetalálják magukat vele, és az ő ítéletével. A mennyekben ő az Isten egyik fia. Egy másik verssorából kétségtelen orfikus doktrína cseng vissza: „Mert hiszen neked hatalmad van élet és halál fölött, levezetsz az alvilág kapujához és újra felhozol onnét.” (Bölcs 16.14)

A pogány és gnosztikus hitrendszerekkel ősszefonódó zsidó valláshagyományok legjobban ismert bölcs filozófusa, az alexandriai Philón, kinek rendkívül termékeny munkássága nagyban hozzájárult a korai kereszténység kibontakozásának megértéséhez. Szerencsére, Philón munkái elkerülték a negyedik évszázad végétől elkezdődött nagyméretű esztelen könyvégetést: Euszébiosz egyházatyának köszönhetően. Euszébiosz a ‘Keresztény Vallástörténet' című könyve megírásához szinte semmilyen konkrét, kézzelfogható Jézus korabeli kútfővel, kortársi feljegyzéssel nem rendelkezett, és így boldogan lecsapott a Jézussal kortárs Philón munkáira. A nem éppen keresztény ihletésű írások megtartása csak azért történhetett meg, mert Philón részletesen beszámol egy Alexandriában valóban létező korai keresztény gyülekezet a Therapeután szekta meglevőségéről. Euszébiosz lehet, hogy értette, lehet hogy tudta; ennek az őskeresztény gyülekezetnek semi köze sincs az ő idejében már majdnem kialakult Keresztény Egyházhoz, nem csak azért mert az egy misztikus vallást követő szekta volt, hanem azért is, mert már a szekta megvolt, létezett még mielőtt Jézus megszületett volna. Ez azonban nem zavarta őt abban, hogy Philón munkájából valódi történelmi bizonyságot olvasson ki az őskeresztényekre vonatkozóan. „Euszébiosz biztosra vette a Therapeutánok keresztény mivoltát, ám nem tudta, hogy azok mozgalma generációkkal megelőzte Jézus korát. Szerzeményeik, a 'Diegesis, (*) Gnomologue', az egyiptomi látnoki adottságokkal rendelkező, misztikus bölcsek szent könyvei voltak, melyeket az újtestamentumi evangélisták minden hivatkozás nélkül bedolgoztak a saját szerzeményeikbe.” (Robert Taylor, 'Diegesis')
Judaizmus hagyományához is hűen ragaszkodó híres zsidó filozófus Philón, szintén elragadtatott követője volt a misztikus tanításoknak, különösen Püthagorásznak és Platónak, akiket ‘nagy' és ‘legszentebb' jelzőkkel tisztelt. Igazi kozmopolita bölcs volt, aki zenében, verselésben, matematikában, geometriában, valamint a görög irodalomban is kiemelkedő munkásságot végzett, lángoló fáklya volt Alexandriában, melynek fénye Jeruzsálemig világított. Nyitott, széleskörű szellemiségének köszönhetően megengedhette magának a zsidó szent könyvek sajátságos magyarázatát. Philón az ószövetség tanításait egyéni módon átalakította a független emberi tapasztalaton alapuló görög filozófia elméleteinek megfelelően és bárhol, ahol az Ószövetség értelmetlenül merész állításai problémát jelentettek, Philón az allegória segítségével próbált elfogadható megoldásokat keresni. Nagyon helyesen rámutatott, hogy a világ eredetéről és a teremtésről szóló mózesi leírást nem szabad történelminek venni. A merev zsidó tanításoktól elszakadva a világ eredetét és menetét a forma-anyag rendszerrel magyarázza. A rendszer mely a görög filozófiából származik – Philón szerint – összeegyeztethető a zsidó valláselképzelésekkel.

A szent iratok allegorikus értelmezésére, rejtett mondanivalójának megfejtésére saját eljárást dolgozott ki, amit ‘misztérium metodikájának' hívott, és aminek középpontjában ‘Mózes Misztériuma' elnevezésű vallásbölcselet tanítás állott. Mózest és az Exodus [kivonulás] történetét mint átvitt értelmű misztikumot tanította, tehát nem mint egy történelmi személyt, és nem mint egy valóságban megtörtént eseményt. A ‘kivonulást' úgy tanította, mint egy jelképes belső lelki mozzanatot, amikor az ember elhagyja a régi énjét; megigazul, egy olyan ösvényre lép, ami Isten egyenes megtapasztalásához vezet. Mózes alakja megegyezett ill. azonos a pogány világ Logosz fogalmával, ami mitikus isteni lény a ‘világtörvény' megszemélyesítője, és megtestesítője.
Philón tanításában; a Logosz, Istennek elsőszülött fia, közvetítő az Isten és a világ között, továbbá, jelképes vezetője és irányítója a helyes utat kereső hívőnek, az Isten megismerésre törekvő tanulóknak. Philón saját magát beavatottnak vallotta a ‘legmagasabb' misztériumokban, és követői – hasonlóan a pogány gnosztikusokhoz - mesterük körül 'titkos' szektát formáltak. Gyülekezetük tagjai megesküdtek, hogy tudásukat nem adják ki, arról nem beszélnek; „az ostobáknak és tudatlanoknak, hogy azok nehogy kicsúfolják, kinevessék őket.” Philón műveit görögül írta, nyelvezete egy gnosztikus bölcs nyelvezete, olyan fontos ‘kulcsszavakkal' amelyek tipikus gnosztikus kifejezések. Ragadjunk ki néhányat; ‘Enthousziazien', [magasztos lelkendezés] ‘Korubantian', [misztikumban történő mámorodás] ‘Bakeuein', [isteni őrült szenvedély] ‘Katekesztai', [isteni erők által megszállott] ‘Ekstasis'. [eksztázis]

És most röviden térjünk rá a híressé vált ókeresztény szektára, amelynek létezéséről Philóntól tudunk.
A Therapeután alexandriai gyülekezetet, attól függetlenül, hogy csak zsidókból állott, mégsem szabad összekeverni, vagy összehasonlítani más ugyanabban a korban létező, júdeai zsidó farizeus vagy esszénus szektákkal, akinél a merev zsidó rituálék szüntelen ismétlése, szabályok, tiltások szigorú betartása határozta meg vallásos életük magját. (Mindamellett az esszénusok szemben álltak a jeruzsálemi templommal, és az 'Igazság Tanítójának' visszatérését várták.)
Philón, a ‘Bölcselkedések Az Életről' című könyvében írja, hogy a Therapeután szekta tagjai ünnepelték a zsidó pünkösdöt, és megtartották a ‘szent szombatot'. Öltözékük hófehér ruhából állott, hasonlóan a pogány misztikus szekták viseletéhez, és nem tarka-barka meg fekete volt, mint a júdeai zsidóságé. Teljes egyenrangúság volt közöttük, és minden vagyonukat értéküket megosztották egymással. [A vagyon megosztásról Philón direkt nem ír, de feltételezzük meglevőségét, mert az más misztikus szektáknál ez természetes volt.] Soraik közé engedtek nőket, mint egyenrangúakat, mert úgy vallották, hogy ők is 'ugyanannak a szent vágynak igaz megszállottai'. Számmisztikájukban első helyen állt a hetes szám, aminek a ‘tiszta örökké szűz' jelképes elnevezését adtak. Az ősi zsidó ‘szentírások' tartalmát a tudás külső burkának tekintették csupán, melyekben misztikus mondanivalók és üzenetek rejtőznek. „Reggeltől estig tanulmányozzák a szent iratokat,” - írja Philón – „ filozofálnak, elődeik műveit mint titkosírásokat fordítják le, mert azok szószerinti értelmezése csak értelmetlenséget szül, valódi fontosságát a szimbólumok és rejtett jelentések között vélik felfedezni“.
Közvetlen egyenes párhuzamot mutat ki a szerző a Therapeután szekta misztériumába beavatott egyén beavatási szertartásán átélt 'elragadtatás' élménye, és a Dionüszosz Misztériumban beavatott személy ‘szentséges extázisa' között. Mint könyvében írja: „A beavatás folyamán elragadtattnak pedig a mennyek szeretete által, mint azok akik beavatottak a Dionüszosz Misztériumokban, és átélték Isten tisztító tüzét.” A szekta népszerűségéről, és elterjedtségéről azt olvashatjuk: „Egyiptom minden tartományában tömegesen ott vannak, különösen Alexandria környékén. Mindenféle szempontból ők a legtökéletesebb, és legfejlettebb igazi hódítói a ‘Therapeutea szent földnek'. Vallásuk gyakorlása végett ünnepi szertartásra gyűlnek össze egy rendkívül megfelelő helyen, a Mareotisz tó felett elterülő teraszon, amely Alexandriától közvetlen délre van”. Mareotisz tava csak néhány mérfőldre volt onnan, ahol Hérodotosz ötszáz évvel korábban tanúja volt több tízezer ember előtt eljátszott Ozirisz Misztérium ünnepi játékainak, és ennek a hagyománynak töretlen folytatását találjuk itt, a tó feletti teraszon megtartott vallási ünnepeken. Az ünnepi szertartás leglényegesebb részéről Philón ezt írja: „És itt mindenki előtt a Therapeután tagjai beavatattnak a szentséges élet misztériumába.”
Euszébiosz egyházatya tehát nem tévedett amikor korai keresztényeket vélt látni Philón könyvében, kétségtelen az is, hogy hitrendszerükben fontos helyet foglalt el az egyetemes pogány misztériumok meghaló-feltámadó Isten-fiú tisztelete, az ahhoz szorosan kötődő ünnepek, szertartások gyakorlata. Ezek a keresztények sosem hallottak egy igazából élt Jézusról, annak követői nem lehettek. Philón a Therapeután vallásmozgalomról az első évszázad első éveiben írt, ami több mint harminc évvel megelőzi a 'történelmi' Jézus keresztre feszítését. A nagy zsidó filozófus még több mint három évtizedet élt és alkotott a Bölcselkedések az Életről' megírása után, de hallatlan módon Jézusról, annak tanítványairól, ‘keresztelő' Szent Jánosról egy sort sem írt. Hogyan lehetséges, hogy nem hallott a Jeruzsálemi eseményekről, a Szanhedrin ítéletéről, a kivégzésről, és a feltámadásról? Alexandria egyáltalán nem volt messze Jeruzsálemtől, látogatók, tanulók, rokonok folyamatosan felkeresték, tiszteletüket tették a híres tanárnál, aki mindig pontosan értesűlt a jeruzsálemi történésekről. Sajnos nincs kielégítő válasz arra, hogy semmit sem írt Jézusról; annak tetteiről, üdvösséges küldetéséről. A 'Gnomologue' néven is ismerté vált, de mára már teljesen elveszett, Egyiptomban, a Therapeutánok által alkotott bölcsesség könyveket mindenképpen a szövetség- közötti irodalom fontos dokumentumainak kell tekintenünk. Ezek a könyvek erkölcstani előírások, misztikus elvrendszerek, példabeszédek, diskurzusok, párbeszédek gyűjteményei, melyeket a zsidó megváltó Józsua (Jézus) nyilatkozott ki különböző időkben, és körülmények között. Máté, Lukács és kisebb mértékben Márk is merített ezekből a gyűjteményekből. (Máté és Lukács evangéliumában, 'Q'-dokumentum a tudományos megnevezése.) Ezen egyiptomi szerzemények különböző neveken váltak ismertté a kereszténység kialakulásának kezdetekor; 'Jézus Logion', 'A Megváltó Bölcseletei', 'Igaz beszéd leírása', 'Doktrína', 'Jézus Krisztus Urunk Igéi', míg Pál apostol, „Jézus Krisztus egészséges beszédei és a kegyesség szerint való tanításnak” hívja azokat (I. Tim. 6:3) A bölcseletgyűjtemények soknevű megjelölésére halvány utalásokat lehet még találni az Újszövetség más hivatkozásaiban is, mint; „Mert azt mondja az írás a Fáraónak …” (Rm. 9:17), „Ezt az írást sem olvastátok-é?” (Mk. 12:10) és kétségtelen, hogy ezek a 'Józsua Logionok' gazdag forrásanyagot biztosítottak nem csak az ortodox keresztény atyáknak, hanem a gnosztikus keresztény művek szerkesztésénél is fontos szerepet kaptak. A gnosztikusnak számító 'Tamás Evangéliumában' pl. 114. olyan bölcseletet találunk, melyek többsége ezekből az egyiptomi bölcseletgyűjteményekből származik. Papias atya (kb. 110-160) könyvében ('Az Úr Mondásainak Exegézise'), feljegyezte: „Máté tolmácsa lett Péternek, és héberül összeállította Jézus mondásait (logion), miket mindenki a legjobb tudása szerint értelmezett.” Természetesen ez a héber nyelven íródott munka is elveszett, az azonban kétségtelen, hogy tartalmát az egyiptomi Józsua Logion töltötte ki. A héber nyelven írt bölcsesség-gyűjtemény nyilvánvalóan nem egy történelmi személy által kinyilatkozott tanítás, hanem idő nélküli igazságok, erkölcsi elvek megfogalmazása, melyeket egy néphez – főleg egy emberhez – kötni hiba lenne. Érdekes, hogy Ozirisz bölcsességeit tartalmazó gyűjteményt egy 'Toht-Matiu' nevű írnok állította össze, mely név majdnem teljesen megegyezik Máté nevével.
Egyiptom, de főképp Alexandria hellenizált zsidósága többé-kevésbé ragaszkodott ősi vallási hagyományaihoz, ám mégis minden gyülekezet eltérően magyarázta az Ó-izraelita kánonokat. Felfogásukban másképpen értelmeződött a zsidó tanítások alapját képező transzcendens [tapasztalat feletti] Isten tettei, kinyilatkozásai, végidők üdvössége, a várva-várt Messiás szerepe, küldetése – mind eltérően lett tanítva, magyarázva. A legjelentősebb problémát azonban a pogány hiedelemvilág népszerű ‘meghaló-feltámadó' Istene mögött meglévő misztikum tanítása jelentette. Az elégtelenül kiművelt átlag zsidósággal ellentétben a zsidó bölcsek, - akik maguk is beavatás kegyelmében részesűltek - nem csak értették, hanem át is élték, és szerették volna beleszőni annak áldását  vallásuk teológiájába is: a saját fajtájuk megigazulásának megsegítésére. Judaizmus rugalmatlansága eleve kizárt más isteneket, Ozirisz-Dionüszosz jelképes halál-feltámadás misztikus élményét, annak eszmekörét eljutattni a zsidó hívekhez lehetetlen feladatnak nézett ki. Tisztában voltak avval a ténnyel, hogy az őket körülvevő pogány vallások legmélyebb misztériumát egy meghaló és feltámadó Isten-fiú szimbolizálja, kinek tisztelete minden jelentősebb kultúrnépnél megtaláltatott. Tudták, hogy a mitológiai elbeszélések mögött az ember beavatási, 'szent extázisban' átélt élménysorozata; metaforikus halála, feltámadása, azaz megvilágosodása áll. Aki megismerte a megvilágosodás lényegét, az Ozirisz-Dionüszosszal egyé vált!

A réteges, lépcsőzetes tanítás elöszőr is magába foglal egy megváltó Isten-fiú történetet, mint egy külső mázat, amely mögött az igazi fontosság elrejtőzik. Mintának a pogány-gnosztikus vallásreformerek törekvéseit vették. Az egész ókort meghódító hellénizmus szellemisége szinte mindenhol megváltoztatta az ősi, sokszor ‘nemzeti' isten tökéletlen naiv megszemélyesítését, új ideákat, doktrínákat honosítva meg. Ez a folyamat alól a zsidóság sem volt kivétel. A zsidóság vallási törzsökéről levált csoportosulások, mint pl. a Therapeután, felekezetek képzetében Jehova már nem törzsi védő-bosszúálló isten, hanem platóni egyetemes, mindenki számára elérhető: egyetlen. Miképpen Jehova (az Atya) mibenlétének megfogalmazása részben átváltozott az Ó-izraelita teológiával egyetemben, úgy változott a messiás alakjának (Fiú) hivatása, küldetése, szerepe. (Messiás szó eredetileg ‘felkentet' jelent; a felkenés aktusa, héber ‘masia', ‘masah'- felkenni.)
A kezdeti zsidó vallásképzetben nem létezett reinkarnáció, mint például a Buddhizmusban, de megvolt a ‘végidő' eljövetelének, az apokalipszis' [végitélet] beteljesedésének ijesztő elmélete, ami alól csak az ‘igazak', a Törvény betartói mentesűlnek. A világ elmúlását, az emberek halál utáni mibenlétét valahogy felkellett vázolni a reménykedő hívő tömegeknek, mert a megfoghatatlan túlvilági létezés, és a nagyon is kézzelfogható halál borzalma között áthidalhatatlan távolság tátongott. A két teljesen eltérő létezési forma (lét – halál) összekötése végett az eszkatológia tanításrendszerének szüksége volt messiásokra, akik az egy Isten által küldött, felkent és mindenki által várt végidei üdvösségközvetítők. A Messiás alakja nem Isten, sem emberi tulajdonságokkal nem rendelkező szentséges entiti; az istennek lehet fia, küldötte, de vele nem azonos. Intermedian közvetitő, aki az Úr és a teremtvényei között a kiválasztottak üdvéért tevékenykedik. A fogalom méyreható kultusza elvitathatatlan, Héber Kánonok világosan említik misztikus hivatását, szerepét. Természetesen eljövetele pontos időpontja meghatározhatatlan, akárcsak a világvége pontos dátuma, de az eljövetel váradalma nem szűnt meg a Judaizmus fontos tanításának lenni.

Philón megpróbált egy ‘Mózes misztériumot' összeszerkeszteni, de Mózes alakjának meghatározott erős karaktere eleve kizárta a pogány misztikum figurái tulajdonságainak reá való átruházását. Ez a próbálkozás, így sajnos, teológiai értelmetlenséget szűlt. Az Izraelita vallás keretén belül meg volt tehát a 'küldönc' üdvösségközvetítő, és annak várásának széleskörű kultusza, de a zsidó üdvösségközvetítő messiási szerepe nagyban különbözött a pogány vallásfelfogás üdvözítő-megváltó isten figura misztikus lényegétől.
A zsidók hitrendszerében nem létezett istenpanteon, és más istenek átkölcsönzése lehetetlenség volt, ezért tehát a zsidó bölcsek a már meglévő zsidó messiás [görögül Krisztus] alakjának mibenlétét, hivatása jellegét - elkezdték átértelmezni, átmagyarázni. Egy vonalban óhajtották hozni a zsidók messiás alakját amennyire csak lehetett a pogány Ozirisz-Dionüszosz alakjával, hogy egy újfajta, előrehaladottabb vallási rendszer bevezetésével megsegíthessék népük megvilágosodását.
A Messiás-alak szerepe, már több lett mint egy az Isten által küldött szentséges 'szolga' aki a végidőket, és végítéletet hivatott elhozni, mert az üdvözítés és megváltás elnyerésének hozzákötött elváráslényege is gyökeresen megváltozott.
Az ‘új' tanítás korábban nemlétező lehetőséget adott a zsidóknak, hogy földi életük folyamán elnyerjék a mennyek országát, megvilágosodjanak, egyéváljanak a misztikus messiással, Krisztussal. A régi zsidó felfogás szerint; Jehovában való vakhit, törvények szigorú betartása, áldozatok ájtatos bemutatása volt az egyetlen igaz út, aminek a végén a megváltó eljövetelekor az igaz hívő megkaphatta a jutalmat: az örök mennyei életet Isten birodalmában. (Miközben az istentelenek apokaliptikus méretű borzalmak közt, mind elpusztulnak.) Ennek biztosítéka volt az Istennel kötött Ószövetség.
Az alexandriai zsidó bölcsek azonban túllépték ezt a meghaladott álláspontot, és az ‘új' messiás alak segítségével egy ‘Újszövetség' meghozását tűzték ki célul. Itt van tehát az a háttér, aminek alapjaiban felleljük azokat a sziklákat, melyekre a később kibontakozó kereszténység erős vára épült. Az egyiptomi zsidó gnosztikus bölcsek az Ozirisz-Dionüszosz misztérium megértése, és népszerűsítése végett megteremtették a saját zsidó, meghaló-feltámadó Józsua [Jézus] megváltó alakját. Ez a vallási átalakulás folyamat nem néhány év szüleménye volt, hanem generációk lelkes, türelmes munkájának eredménye. Márk, Lukács, és Máté nevek alatt közismert Evangéliumok ebből a légkörből születtek meg: kétségtelen, hogy keletkezési helyük Alexandria, és nem Róma. Továbbá, nyugodtak lehetünk az felől is, hogy a Nag-Hammadi kódexek megírására felhasznált proto-evangéliumok szintén ebben a környezetben lettek először megteremtve.
Későbbi évszázadok hihetetlen méretű könyvégetései szinte majdnem minden Jézus Misztériumhoz kötődő iratot, könyvet megsemmisített, és kész csoda, hogy Nag-Hammadiban megtalálták azokat a ‘szent iratokat', melyekből egy egészen más Jézus rajzolódik ki mint a Bibliában szereplő Jézus. Ha igaz a valláskutató szakembereknek azon feltevése, hogy több száz Jézus témakörhöz kötődő irat; levél, könyv létezett, akkor azok szerkesztőinek a nagytöbségét is Alexandriában, az elgörögösödött zsidó tanítók között kell keresni.

Létrehozni egy új vallásirányzatot, egy ‘új-szövetség' megkötésével, pogány bölcsészet legmélyebb misztériumát átültetni a rugalmatlan Judaizmusban; nem volt könnyű, és csak részben sikerült. Írástudók, írnokok, egyetemen kitanult szellemi elit - görög minta alapján, tölük eltanulva -, a misztikum szent tüzét megtapasztalva beavatottakká váltak, és így, Józsua fogalom misztériumát megértették. Evvel szemben, a műveletlen iparos, kereskedő köznép a tanításokat csak részben értette, és fogadta el, jobban ragaszkodva hagyományos vallásfelfogáshoz. Azokat a külső részeket vette át csupán, amiket az írástudók kitudtak számára mutatni-olvasni az ősi Héber Kánonokból. Ezért volt tehát fontos, és szükségszerű, hogy a tudós zsidók a ‘szent iratok' másolása folyamán megpróbálják közelebb hozni a pogány vallástanítás fontosabb részeit a Judaizmushoz.
Hogy, miről is van szó pontosan, arra nézzünk meg egy példát.“ …Imé a szűz…” [Ésaiás, 7: 14] Ítt a ‘szűz' szó az eredeti héber iratban ‘almah', aminek jelentése; fiatal nő, vagy hajadon. Azonban, a Septuaginta zsidó fordítója itt direkt elírta a szó jelentését, hogy a szent verset egyenes vonalba hozza az egyetemes misztérium vallásáramlata sodrával. Így kerűlhetett tehát a Septuagintába, és onnét később a Bibliába a ‘parthenosz' szűz kifejezés. Átvétetett egy olyan idea, ami korábban nem volt meg a zsidók hitképzetében; hogy a várvavárt megváltó [messiás] szűztől fog születni. Ésaiás próféta könyvében olvasható ‘szűz' fogalma a későbbi korokban már jogos örökség, ‘szent' jövendölés, amire nyugodtan lehet hivatkozni. 
Márk nem tartotta fontosnak Jézus származását, de Máté és Lukács Evangéliumában már kiemelkedő fontosságot kap a szűztől való születés, és a szeplőtlen fogantatás. Antik pogány vallások hitképzeteiben általánosan elvolt terjedve a szűztől való születés különös jelentéssel bíró mozzanata. Ezen fogalom széleskörű elterjedését bizonyítja, hogy nem csak istenekkel, mennyei küldöttekkel kapcsolatosan vallották, de annak nimbusza valóságban élt történelmi személyekre is rá lett ruházva.

Néhány példát említenék; Hóruszt anyja szűzön fogantatta, Perszeusz, Jupiter fia – anyja Danae szűztől született. Szűztől született továbbá; Apolló, III. Ramszesz, Platón, Nebukandezzár, és Romulusz- Rémusz ikerpár is. Kis-Ázsiában, a hagyományok szerint Attisz anyja a szűz Kübelé volt. Szíriában Adonisz édesanyja a szűz Myrrh. Dionüszosz halandó anyától, - Személétől született, aki szintén szűz volt. Phütagorasz édesanyjának a neve Párthenisz, mely név a ‘parthenos' [szűz] szóból származik. A távoli Ázsiában ugyancsak általánosan elterjedt volt az a hit, hogy a kiválasztott ‘szentemberek', karizmatikus tanítók szűztől születtek. Buddha anyja, Maha – Maja [Szűz – Maja] magyarra forditva. Krisna, Lao-Tsze, Konfuciusz szintén szeplőtlen fogantatás menyei áldásával születtek meg. [Bővebben e témáról lásd, Thomas Williem Doane, ‘Bible Myths' című könyveben.]
Szövetség-közi időszak vallásirodalmának - talán a legkiemelkedőbb - művei közé tartoznak a Qumrami esszénus szekta eredetiben fennmaradt tekercsei, melyeket ‘Holttengeri Tekercsek' néven ismerünk. A Tekercsek tartalma komoly adalékokat szolgáltat az akkori zsidó vallás-hit és hiedelem megértésére, de fontossága ellenére mégsem foglalkozhatunk vele, mert teljesen eltér a mondanivalója jelenlegi tanulmányunk vonalától. Arámi és héber nyelven írott tekercsek között csak kevés számú görög töredéket találni, és azok is mind judaista Tanra vonatkozó hagyományoknak a fordításai. Gnosztikus tanításokat még kínkeservvel sem lehet belemagyarázni, habár vannak mozzanatok, melyek hasonlóak, de a mögöttük meglévő filozófia, és teológia két eltérő irányzatot képvisel. Halvány utalások találhatok pl. a Közösségi Szabályzat befejező zsoltárában, és van utalás a jeruzsálemi Templomban lezajlott összetűzésre a gonosz ‘kohen' és az ‘Igazság Tanítója' között. Ezt a részletet a Habakuk Próféta Látomásának Értelmezése című tekercsen találhatjuk meg. A Damaszkuszi Irat néhány sorát érdemes még megemlíteni, mely irat jelentősége az 'új szövetség' eszméjének meghirdetéseben mutatkozik meg: „... akik beléptek az új szövetségbe Damaszkusz földjén …” (…) „... és szilárd szövetséget, amelyet Damaszkusz földjén szilárdítottak meg; és ez az új szövetség.” A messiás várása, a messiás származása és a Tanító szerepe más zsidó irányzatoktól eltérően van jelen az Iratban; a messiás nem Dávid szent magjából, hanem Árontól ered: „amíg föl nem lép a Felkent Áronból és Izraelből,” A fogalmazásból nem lehet határozottan megtudni, hogy egy vagy két messiás eljövetelét jósolja:„... a maradék pedig kardélre jut, akkor, amikor eljön Áron és Izrael Felkentje.” A szerző úgy látta, Izraelnek 'Tanítója' volt valamikor, de személyét nem pontosítja: „... és nem hallgattak Teremtőjük hangjára, Tanítójuk parancsolataira, hanem zúgolódtak sátraikban.” (…) „Attól a naptól kezdve, hogy a Közösség Tanítója összegyűjtött …”, (…) „és fülelnek az Igaz Tanító hangjára …” Az esszénus műben a Tanító szerepe, a Tanító származása vagy a messiáshoz kapcsolódó viszonya nincs tisztázva: „amikor a Tanító összegyűjti a Közösség Tanítója napjától az Áronból és Izraelből való Felkent fellépéséig.” A Holttengeri Tekercsek 'tanítója' azonban semmiben nem hasonlít Dionüszoszra, de még a szemita Tammuz-Adoniszra sem. A Qumrami közösség Esszénusai a ‘Tan' ismeretét, és a törvények, szertartások szigorú betartását vélték csak fontosnak, mert a végső borzasztó ítéletet elhárítani szerintük másképp nem lehet. Nem ismerték a gnosztikus tanokat, és így lényegtelen volt számukra a lelki kibontakozásuk beteljesedése a ‘gnózis' elnyerésének segítségével.

(*) Diegézis: a retorikában egy dolog tökéletes elbeszélése, – diégétikus: elbeszélő

(**) 'Krisztosz' a felkent, vagy a 'szent király' minden évben feláldoztatott a jeruzsálemi Templomban. A hódító Romaiak Tammuznak ismerték és a zsidók legfőbb istenének tartották. Még ma is a zsidó kalendár egyik hónapját Tammuznak hívják. Tammuz kultuszát Babilóniából hozták a zsidók magukkal, de Tammuz sokkal régibb még Babilonnál is. Eredetileg ő Dumuzi, vagy Damu a szumér megváltó-isten, az egyszülött Fiú, ill. más néven 'Vér-Fia'. Halálakor megtermékenyítette a földet vérével.

Ciprus szigetén, Paphosban található ez a IV-ik évszázadban készült gyönyörű mozaik, ami nem Jézuska ábrázolás Máriával, hanem Dionüszosz látható anyjával Máriával. A kép a ‘Dionüszosz Háza' nevű szentélyt ékesítette valaha. 

A római elnyomást megelégelve i. u. 66-ban a zsidóság Júdeában fellázadt, aminek a következménye borzasztó megtorlás volt. Az egymást követő zendülések drámai következményei ismeretesek, Josephus egy millió zsidó elpusztításáról számol be, a három millióra becsült zsidó lakosságnak az egyharmadáról. Jeruzsálemet földig rombolták nagy templomával, palotáival mindenestül, és a hagyományos Judaizmus gyakorlatilag megszűnt létezni. Tízezer számra hurcolták a rabszolgapiacokra azokat a zsidókat, akik a kegyetlen mészárlást túlélték, a Birodalom minden sarkába szórták szét az életben maradottak csoportjait. A megmaradottak elkeseredése határtalan volt, nemzetük gerincét roppantotta meg a római vasököl.
Ezekben a zavaró években a messiási váradalom – a zsidóság körében – korábban sohasem látott szintre emelkedett. Szentfanatizmussal hirdették a ‘megváltó' eljövetelét, és az emberek nagy többsége igazi politikai szabadítót várt; aki isteni erővel felruházott, aki képes az ellenséget fizikailag megsemmisíteni. Akadt is jó néhány csúful megbukott messiás utánzat, akikről bővebben Josephusnál olvashatunk. Érintetlenül maradtak azonban a szórványokban élő elpogányosodott zsidó közösségek, akik lélekben együtt 
éreztek júdeai testvéreikkel, és néhány közülük megpróbált segíteni. Úgy látták, hogy a messiás általi megszabadításnak és üdvösségnek az ideje elérkezett. Lelki és szellemi megváltást ajánlottak fel mint alternatív megoldást, a fizikailag és vallásilag lerombolódott, szétzilált zsidóságnak. Jézus Misztériuma ebben az időben, ha kezdetlegesen is, de már létezett, követőit megtalálni a Közel-Kelet több jelentősebb kultúrközpontjában. Ne felejtsük, hogy ebben az időben a Bibliában található Evangéliumok még nincsenek megírva. Közkézen forognak azonban tucatszámra más elő-Evangéliumok, levelek, Jézus Misztériumhoz tartozó fohászok, mondásgyűjtemények, és Pál apostol Jézusban való megigazulásra buzdító levelei. Mint korábban említettem, a Messiás eljövetele, szerepe nem volt egységes, mindig változott különböző befolyások, óhajoknak megfelelően. A háború és az azt követő pusztítás ismét megváltoztatta a zsidóság Messiás váradalmát, és ebben a megváltozott légkörben Pál apostol és más hasonló zsidó misztikus által meghatározott hely, idő nélküli Jézus-alak már nem volt elég. Egyes szórvány felekezetek egyre inkább tágítani kezdték a misztikusok allegórikus tannításait, hogy a messiás alakja képes legyen minnél több elvárásnak megfelelni.

A zsidó bölcsek tudták, hogy nem fog lejönni az égből egy olyan megváltó, aki legyőzi a Rómaiakat, majd helyre állítja a legendás dávidi királyság dicsfényét. Valami megoldás mégis kellett, mert a tragédiák által felfokozott Messiás váradalom még erősebben létezett, mint valaha és ezért a már meglévő Jézus Misztériumát próbálták érvényre jutattni, aminek követése egy ‘újszövetség' létrejöttét jelentette. Olyan megváltó képzet szerettek volna elfogadtatni, ami gyógyítja a megtaposott lelket, kiegyenesíti a meggörnyedt hátat; megtörtént bizonyosság kellett, hogy lehetséges a megváltás, és örök üdvösségbe lesz annak része aki Jézus Misztériumát követi.

Szerencsésnek mondhatták magukat azok a zsidó családok, akiknek sikerült elmenekülni és biztonságot, támogatást találni valamelyik virágzó szórványközösségben. A menedéket kérők az új környezetükben továbbra is azt a szerteágazó vallásirányzatot képviselte, mely a Judaizmust kisebb-nagyobb mértékben már generációk óta megosztotta. A hagyományos irányzatok képviselői; Farizeusok, Zéloták, Szadduceusok alkották a júdeai menekültek nagy többségét, ám ha számbelileg kevesen is, de mégis akadt köztük néhány olyan írástudó, akiket már megérintett a gnoszticizmus misztikus izzása. Akik Egyiptomba menekültek, Alexandriában olyan zsidó környezetet találtak, melynek valláselképzeléseiben már kiformálódott egy új zsidó üdvözítő, aki a pogány hagyományokat követve a megváltás üzenetét hírdette. A frissiben menekült szentírás-magyarázók soha korábban nem látott bántó dilemma elé állíttattak: választ kellett adni követőiknek és önmaguknak is, hogy miért történik minden rossz, az ‘igaz hívőket' sújtó, irtó, megalázó valóság, amikor a szentírások pont az ellenkezőjét ígérik. A szentírások azt ígérték, hogy Izrael győzedelmeskedni fog mindenki felett, a zsidó nép uralkodni fog az egész világon, mert Jehova elsővé teszi, felemeli majd Mózes népét. Mindezek helyett Jeruzsálemet lerombolták és a Judaizmus fellegvárát a Nagy-Templomot leradírozták az idegen isteneket imádó idegen hódítók. Az isteni ígérgetés és a valóság közti feloldhatatlan ellentmondás éles vitákat és szerteágazó útkeresést eredményezett, melyben az alexandriai misztikusok alaposan kivehették részüket.

A menekültek között gyéren előforduló misztikus irányvonalat képviselő gondolkodók lehettek talán azok, akik megadták a végső lökést egy új megváltó képzetének kiforrásához, hiszen valahogy bizonyítani kellett, hogy mégis csak igazat mondtak a szentírások, nem tévedtek a próféták; van megoldás és lehetséges a folytatás! Ezek az emberek megértették az új Messiás jelentőségét, a velejáró lehetőségeket, akivel egy ‘új' szövetséget lehet kötni, személyével egy új folytatást lehetett biztosítani. Ez a megoldás a tragikus helyzet közepette jónak látszott és kényelmesen belesimult az egyetemes valláselképzelések áramlatába. Lehetőség nyílt továbbá arra, hogy az ősi zsidó kabbalisztikus misztika értelmetlenségét felváltsa egy olyan misztérium, ami minden kultúra számára érthető és elfogadható.

Az alexandriai imaházak és zsidó iskolák köreiben, abban az időben már közkézen forgott egy más misztikus kultúrák különböző rétegeiből átvett, de a zsidók által szerkesztett szerzemény, az úgynevezett ‘Logia Iesou' (Józsua-Logia). Ez a vallási mű bölcseletek, mondások gyűjteménye volt, melyeket a szerkesztők egy új misztikus ‘isteni' alaknak: Józsuának tulajdonítottak. Ennek a szerzeménynek több változata létezett, melynek további másolatai elkerült a Biradalom keleti városaiban működő zsidó közösségekhez is. Ezen korai vallásirodalmi alkotások egyes része szervesen hozzájárult az evangéliumi szövegek kialakításához, valamint a korai atyák szintén szívesen használták irományaik összeállításánál. A bibliakutatók három ilyen meglévő forrásmunkát képesek felfedezni az Újszövetség írásai között, melyeket egy gyűjtőnév a ‘Q' [a német ‘Qelle' – forrás szóból] alatt jelölnek meg.

Itt van tehát az a történelmi és vallási háttér, amiben az alexandriai zsidó kozmopolita Márk, korábbi misztikus szerzeményeket logiákat, evangéliumokat, messianisztikus leírásokat felhasználva időszámításunk második évszázada elején megalkotta saját Evangéliumát. Görögül írta, és mondanivalójának igazát a Septuaginta görög verselésével támasztotta alá, héber zsoltárokat, és más héber nyelven írt szentírásokat szinte alig használva. Munkájának sarkalatos alapelve volt, hogy tanítása harmóniában legyen a hagyományos júdaista vallási háttérrel, amennyire az csak lehetséges. Későbbi idők folyamán elengedhetetlen szükséggé vált a vallási elképzelés alapkövét képező misztikus figura történetesítése; valódi történelmi szereplők, események, valamint a konkrét földrajzi helyek beiktatása. A szerkesztők mintának vehették a felszínesen valósnak tűnő ótestamentumi történeteket, melyek elbeszéléseit pontosan a beiktatott világtörténelmi események és a létező földrajzi hátterrek teszik részlegesen elfogadhatóvá. Ez a fajta félrevezető tipológiai hozzáállás biztosította, hogy Jézust, mint történelmi személyt lehessen hirdetni.

Az Ótestamentumból Márk által kimerített 'valódiság' természetesen mást jelent egy mai történésznek, mint az ókori zsidó polgárnak, aki nem történelmi pontosságot, hanem a hitben való megerősödést kereste a szentírásokban, vigaszul a sorozatos politikai, vallási, társadalmi megrázkódtatásokra. Márk, Máté, és Lukács apostolok vallási Újszövetséget ajánlottak fel munkájukkal a csalódott, tradicionális Izraelita hitében megrendült júdeai és szórvány közösségeknek. A sors iróniája, hogy a zsidó köntösbe öltöztetett pogány ‘Isten-ember' nem volt képes saját hittanítását elfogadtatni a zsidósággal, hanem helyette, élesen sarkon fordulva Judaista tanításokat, értékrendszereket vitt át a pogány világba. Ezek az eszme és értéktrendszerek majdnem két ezer éven keresztül mélyen áthatották és befolyásolták fél világunk erkölcsi, szellemi valóságát.

Több mint valószínű, hogy a szakemberek nem túloznak amikor a korai keresztény gyülekezetek ‘szent' könyveit, (tekercseit), az írásaik számát több százra becsülik. Ez a korai Józsua képzet ‘száz' különböző formában létezhetett a szórvány zsidóság szentiratgyűjteményeiben, de az eltérő síku magyarázatok, tanítások ellenére mégis egy misztikus cél felé igyekeztek, már ahol egyáltalán eljutottak a titkok megismeréséhez. Mint Pál apostol térítési munkájából is kiderül, [Efezus és Antioch] a zsidóság nagy többsége nem volt hajlandó teljesen hátat fordítani a Mózesi Törvényeknek, és az Ótestamentum tanításainak egy misztikus, idegen szellemi világot képviselő Messiásért. “Az övéi közé jőve, és az övéi nem fogadták be őt.” [Ján. 1: 11] Főleg a köznép, - ami az abszolút többség – nem értette Jézus Misztériumát, mert hagyományában nem volt meg az ilyen irányú lelki átélés gyakorlata, és ősi vallásirodalmában ilyen irányú példatörténetet nem lehetett találni. Az ókori zsidó valláshagyományokban a misztikum fogalma és gyakorlata leszorítkozott a kabbala hókuszpókusz, számmisztika, és álomfejtés hatásvadászó szintjére. A gnosztikus vallás legjelentősebb mozzanatai, mint a gnózis elnyerése, vagy az abban történő beavatás, de különösen a megvilágosodás élménye és egyáltalán annak fogalma, üres értelemmel bírt az Izraelita ortodoxia bezártságában. Jézus Misztériumából csak a külső lényeget ismerték meg - a belső mélyebb tanítás nélkül - és így, evvel a felületességgel semmit sem tudtak kezdeni.

Népszerű elterjedését a zsidóság körében rendkívül akadályozta továbbá a történet azon része, ahol a várva várt Messiás keresztre feszítve meghal, mint egy közönséges bűnöző. Ez homlokegyenesen ellent mondott a Messiás tanok ‘szent' próféciáival. Nem csak a Tóra, de a szövetségközi Judaista iratok is az ellenséget legyőző, minden bajtól szenvedéstől megszabadító, üdvösséget garantáló történelmi Messiást vártak, és éppen ezért, ennek a történelmi Messiásnak a csúfos halála nem illett a képbe. A Deuteronomium [Mózes ötödik könyve] 21-ik fejezet 23-ik versszakaszában egyértelműen le van szögezve:„…mert átkozott Isten előtt aki fán függ…”.

Márk, a kozmopolita zsidó gondolkodó legjobb tudása szerint megpróbálta vonzóvá, elfogadhatóvá formálni a pogány világból átültetett meghaló-feltámadó Isten-fiú misztériumát, felajánlva ezáltal zsidó testvéreinek a reménységet a háború utáni sorsverésben. [Máté és Lukács Evangelisták időben kicsit később, de ugyanezt az irányvonalat képviselték csak még jobban kibővítve, kiszínezve.] A szent történet főhősének a neve csakis Józsua lehetett. Az Ótestamentum írása szerint Józsua volt az, aki népét az ígéret földjére vezette, és hasonló indíttatásból az új mitikus vezetőt ismét Józsuának kellett nevezni: azt a Megváltót, aki a népét egy másikfajta ígéret földjére vezeti, minek allegóriája mögött a misztikus újjászületést, a belső megvilágosodást kell éerteni. Az Exodusban, szereplő Józsua teljes neve, Józsua ben Nun, ami magyarul, Hal fia Józsua. Időszámításunk előtt kb. hét évvel az asztrológia számítása szerint új korszak, a Halak korszaka kezdődött el. Az ‘új' korszak, és az ‘új' megváltó neve összecseng, beleillik a zsidó kánonok elbeszélésében, továbbá rendkívül népszerű személynév volt a zsidók között. 

A bibliai Evangélisták végeredményben egy hosszabb vallási átalakulási folyamatnak voltak továbbhordozói, mert az alexandriai zsidó írástudók már évtizedeken keresztül tanulmányozták szent irataikat, hogy szellemi hasonlatosságokat találjanak a júdaísta és a pogány mitológia hitvilága között. Több ótestamentumi könyv részei, de különösen a Zsoltárok Könyve – melynek alapját egyiptomi bölcseletű irodalmi írások befolyásolták – tartalmazott burkoltan olyan részleteket, amelyekben nem volt nehéz leplezett Ozirisz misztériumokra vonatkozó idézeteket találni. Az ősi könyvekből mondatrészeket, versszakaszokat kiragadni, hogy új vallási elképzeléseket alátámasszanak, elterjedt gyakorlat volt az alexandriai zsidó filozófusok között, amire legjobb példa a gnosztikus ‘Péter Evangéliuma' című munka, ahol is a Passió rész majdnem minden sora idézet az Ótestamentumból. Az átalakulási folyamat (tanfejlődés) későbbi szakaszában az evangéliumok összeállítói, a zsidók által megvetett, gyűlölt figurákat állítottak a Messiással szemben, mint Heródes, Poncius Pilátus, és Júdás.
Nem csak Josephus, de a zsidó bölcsek is nagymértékben ellenezték és elítélték a fundamentalista zélotákat, mert őrült fanatizmusukkal csak bajt és szerencsétlenséget hoztak népükre. Leghírhedtebb bajkeverő közülük a galileai Júdás volt, aki különösen sok tragédiát hozott népére. A bajkeverő Júdás neve ennek a népszerületlenségnek köszönhetően került be az evangéliumokba, mint Jézus elárúlója. Az evangéliumokban a tizenkét tanítvány jelképezte, a tizenkét zsidó törzset, a főhős dávidi származtatása hitelesítette Józsua királyi eredetét és az egész üdvtörténet alátámasztására az Ótestamentumból átvett idézetek, próféciáknak se szeri, se száma.

Akármennyire is próbálták az evangélisták és más korai zsidó-keresztény szerzők népük igényeknek megfelelően minél több ótestamentumi anyagot munkáikban beleszőni, elbeszéléseik részleteit még sem voltak képesek egyénivé, a pogány-gnosztikus hagyománytól függetlenné formálni. Igazából, nem is kellett, és nem is lehetett az ‘új' Megváltó történetet teljesen más keretekbe helyezni. A könnyű elfogadhatóság kedvéért a már korábban is meglevő, több nép valláselképzelésében mélyen beitatódott mozzanatokat, indítékokat, vezérlőeszméket, cselekményeket egyszerűen beépítettek ‘szentírásaikba'. A pogány motívumok átvétele, elméletben segíteni, könnyíteni óhajtotta térítőmunkájuk elterjedését. Egy ilyen fontos képlettel a ‘szűzön fogantatással' az előbbiekben már foglalkoztunk, és most vegyünk sorra néhány más lényegesebb mozzanatot (toposz) az Újtestamentumból. 

Krisna reinkarnácója a keresztre feszített Wittóba

Mennyei Ének: „ És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik…” [Luk. 2: 13] Buddha,  Krisna, Konfucius, Ozirisz, és Apolló születését úgyszintén ‘mennyei ének' kísérte.
Pásztorok: A pásztorok: „Elmenének azért sietséggel és megtalálták Máriát, Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala.” [Luk. 2: 16] Pásztorok állják körbe Krisna, Bakkhosz, Romulusz-Rémusz, és Priam fia Páris születési helyét közvetlen a megszületésük után. Mithras születésénél többek közt három pásztor ember van jelen. 

Barlangban Születés: Igaz, hogy Máté es Lukács írásában Jézus ember által  épített helységben született, [szoba, vagy istálló] azonban a pogány mitológiák erős hatására ezt a képzetet az egyháznak meg kellett változtatni. Euszébiosz atya nyilatkozza ki először, hogy Jézus nem házban, vagy istállóban született,  hanem barlangban. Jakab az elő-Evangéliumában a barlangot említi, mint születési helyet, ugyancsak barlangot említ születési helyként Tertullianus, Szent Jeromos, és néhány más korai egyházatya. Krisna, Ábrahám, Bakkhosz, Hermész, Zeusz fia Apolló, és Mithras mind barlangokban születtek. Egy ókori görög irodalmi mű, mely ‘Orphik Rapszódiák' címet viseli, arról számol be, hogy Dionüszosz is barlangban született.

Ajándék és Bölcsek: „…napkeletről bölcsek jövének…”, „…és kincseket kitárván, ajándékokat adának neki; aranyat, tömjént, és mirhát.” [Máté 2 : 1, 11] Krisna születésénél bölcs mágus volt jelen, kinek ajándéka az újszülöttnek szandál fa, és parfümök voltak. Buddhát is egy bölcs látogatta meg születésénél, a neve Ashita, és aki ‘Rhiski' (egyfajta szentember) volt. Ajándéka drága ékszerek, és értékes szövetanyagok voltak. Konfuciust a születésénél öt bölcs látogatta meg, ajándékokról azonban itt nem szól a legenda. Mithras születésénél szintén jelen volt egy bölcs mágus, aki ajándékba hozott aranyat, drága értéktárgyakat, és mirhát.

Kísértés és 40 napos meditáció: „ Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől.” [Máté 4: 1] Buddhát Mara nevű ördögi lény kísértette, Zoroaszter úgyszintén megkísértetett a gonosztól. A 40 nap varázslatos jelentősége, vagy csak a 40-es szám ismételten előfordúló mágikus számnak számított a pogány számmisztikában és az Ótestamentum könyveiben. Noé 40 nap után küldött ki egy hollót, …Jákobot 40 napig balzsamozták, … Dávid 40 évig uralkodott akárcsak Salamon,… Mózes és népe 40 évig bolyongott a sivatagban a kivonulás után,… Izsák és Ézsau 40 évesek voltak mikor megházasodtak, Illés negyven nap és negyven éjjel megyen az Isten hegyéig, Hórebig. [I. Kir. 19: 8] Máshol is megtalálni a negyvenes szám fontosságát. Perzsiában a legnagyobb vallási ünnepségsorozat ‘Mithras Köszöntése' negyven napig tartott.

Megkeresztelkedés: A vallástörténelem talán legrégibb rítusa a megkeresztelkedés szertartása, melynek első emléke a szumér Eridu városából maradt ránk, mely helység a szumér vizisten Ea városa volt. A későbbi Hellén időszakban Ea neve a görög kultúrában átvándorolva Oannész lett; ami görögül Ioannesz, latin Johannesz, héber Yohanan, és angolul a John nevet jelenti. Az ősi szumér isten nevének ilyen-formájú transzmigrációja sok vallástudománnyal foglalkozó tudóst arra a következtetésre juttatta, hogy igazából nem volt János, sem Jézus, csak ‘vízisten', és ‘napisten'.[Joseph Campbell, ‘Occidental Mythology'] János és Jézus történetét megvizsgálva, könnyen észre kell vennünk, hogy nem történelemről van szó, hanem kristálytiszta mitológiáról, az elbeszélés részletei annyira misztikusak, hogy ilyen nincs az igazi megtörtént múltban. Megszületésükkel kapcsolatban a természetfeletti körülmények a jellemzők. János anyja idős nő, míg Jézusé fiatal. János anyja terméketlen, Jézusé szűz, az az meg-nem-termékenyített. János a nyári napfordulón, Jézus a téli napfordulón született. János vízzel, Jézus tűzzel keresztelt. A keresztelkedés szertartása minden ősi vallásban központi helyen állott. Homérosz, ‘Demeter Himnuszában' már említi, hogy a keresztelés elmossa az ember korábbi bűneit. Egyiptomi írások tudatják velünk, hogy a fáraókat mindig megkeresztelték az ‘Ozirisz Megtestesülése' nevet viselő szertartás előtt. Többfajta keresztelkedési forma volt gyakorlatban; nagyobb templomok szentélyeiben medencék voltak beépítve, máshol csak kézzel hintették a baptizáló vizet, de volt olyan is, - mint Eleuszisznál - ahol a tengerben zajlott le a keresztelés szertartása.

Eucharisztia [oltáriszentség]: „aki nem fogja testemet enni, aki nem fogja a véremet inni, az nem lehet én bennem, és én nem lehetek őbenne: az megváltást sem fog nyerni” Douglas Lockhart, ‘Jézus the Heretic' című könyvében idézi ezt az ősi Mithras szertartásszöveget, ami a Mithras templomokban az oltáriszentség felmutatásakor hangzott el. A pogány eucharisztia szent étele-itala gyökeresen eltért a kereszténység ostya-bor használatától, miképp az egész rituálé teljesen eltérő misztikus élménnyel és más fokú szellemiséggel volt megtőltve.

Wittóba, mint Jézus Király  a megfeszített

Keresztre feszítés: Krisna, nyílvessző hegyével lett odaszögezve a fához, mint Wittóba megtestesülése. [Moors, ‘Hindu Pantheon'] Georgius barát írja, hogy Nepálban az útkereszteződéseknél, a főbb helyeken keresztek vannak felállítva, melyeken egy felfeszített isten, Indra van ábrázolva. Odébb így ír a nagy tudású jezsuita: „ Nepál nagyvárosaiban minden év augusztusában ünnepeket rendeznek, kereszteket állítanak fel központi helyeken Indra tiszteletére, amiket megkoszorúznak. Indra kezein, lábain, és a homlokán jól látszanak a szegek nyomai.” Gegorius barát, kb. 200 évvel ezelőtt írt könyvét, a ‘Tibetium Alphabetum' című művét, ne keresse senki a könyvesboltokban, zavaróan érzékeny témája, valamint rajz ábrázolásainak köszönhetően nyomtatásban sosem jelent meg. Csak kéziratban található a párizsi nagy nemzeti könyvtárban, és hogy mégis tudunk róla az Thomas Doanne nevű vallástörténésznek köszönhető, aki többször idéz, és néhány képmásolatot is közöl a páratlanul ritka kéziratból. 
Tanjore, Ayoudia, [India] környékén Bal-Li isten, mint keresztre feszített isten volt tisztelve, aki nem más a Hindu mitológiában, mint Vishnu egyik reinkarnációja. (Jó néhányszor hivatkozok a távoli Indiából származó adatokra, melyek rendkívülisége abban rejlik, hogy a legtöbb itt közölt adat időrendben megelőzi a kereszténység korát. Helytelen az a feltevés, hogy ezek a hagyományok a kereszténység hatására kerültek a Bráhmaizmusba és a Buddhizmusba, mint ahogyan, azt egyes ‘szakemberek' velünk elhitetni szeretnék.)
 

Kis-Ázsiában elterülő Frigiában Attisz istent imádták. Attisz egyik gyakran előforduló ábrázolásmódja volt a fára felkötözött isten figurája, lábánál a báránnyal. Miletuszi Apolló írja Attiszról: „egy káldeai bíró parancsára a katonaság letartóztatta, és utána keresztre feszítették.” A korai egyházatya, Firmikus Maternus, [i.u. 360.körül] írta, hogy Attisz tiszteletére megtartott misztérium játékokban a fiatalember képében ábrázolt istent egy fenyőfához kötözik, amely ‘szent' virágokkal volt feldíszítve. Majd a képletes fára emelés után Attiszt egy sírba helyezték, amiből harmadnapra csodálatos módon feltámadt. A tavaszkor megtartott vallásos ünnepi játékok neve Megalénszia volt, és az ünnepségsorozat három napig tartott. Az első három évszázad folyamán pogány filozófusok, gnosztikus-keresztény atyák sorozatosan rámutattak arra a tényre, hogy Jézus passiója, halála, feltámadása valójában Attisz isten passió-halál-feltámadásnak a pontos lemásolása. Evvel a meggyőződéssel szemben, Szent Ágoston [i.u. 354-430], afrikai püspök kötelességének érezte a hit megvédését, és megpróbált visszavágni a bírálatokra. De jobbal sajnos ő sem tudott előrukkolni, mint a ‘sátáni körmönfontság játéka' elnevezésű elmélettel. De talán egyetlen istenséget sem ábrázoltak a kereszttel kapcsolatosan olyan sokszor, mint Dionüszoszt. A képzetnek számos variánsa maradt fent az utókorra; van olyan, ahol a pogány istennek, mint kisgyermeknek már bemutatják a keresztet, mint egyfajta óment, hogy mi vár rá. Egy márvány szarkofágon Dionüszoszt ‘felemelik' a fára. A leghíresebb ábrázolás egy kicsiny alig két centiméteres amuletten látható keresztre feszített figura, melynek két oldalán görög felirat olvasható: “ORFEUS-BAKKIKOS”, - magyarul- “Orfeusszá vált Bakkhosz”. [Dionüszosz latin neve Bakkhosz.]
Hogy a keresztre feszített isten-figura ábrázolása mennyire mélyen csak pogány volt, arra jellemző, hogy a hatodik évszázadig található keresztre feszített istenábrázolás, mind pogány isteneket reprezentál, egyik sem Jézust. Ezen nem lehet csodálkozni, mert egészen i.u. 680-ig, Agathon pápa haláláig Jézus csak bárányként, illetve a kereszt tövében húzódó bárányként volt csak ábrázolva. A hatodik konstantinápolyi zsinat I. Adrian pápa vezetésével ezt megváltoztatta és kimondta, hogy azontúl a keresztények báránya helyett a keresztre feszített Jézus lessz az Egyház szimbóluma. Tekintettel arra, hogy néhányszor említettem Attisz, Mithras, Krisna neveket, mint egy kiegészítésképpen, a személyük körül kialakult mondakör lényegesebb adatait összefoglalva elismételném.

Attisz

December 25-en született, az anyja a szűz Kübelé, vagy más hagyományok szerint: Nana. Megváltó, aki elveszelytetett az emberiség üdvözülése végett.
Teste mint kenyér, vére mint bor a szertartásokon szimbolikusan elfogyasztatott.
Egyszerre volt isteni Fiú és az Atya egy személyben.
‘Fekete pénteken' felszögezték a fára, vére lecsorgott a földre, hogy azt ‘megtisztítsa'.
Leszállt az alvilágba.
Három nap múlva március 25-en feltámadt.

Mithras

December 25-en született az anyja szintén szűz.
Neki is tizenkét tanítványa volt, és mint minden istenség ő is csodálatos dolgokat mívelt.
Sírba temették, amiből harmadnapra feltámadt.
Ha valaki arra hivatkozik, hogy Mithras istent körülölelő hagyományok nem egységesek, többfajta történet vágja egymást, akkor annak igaza van. Ősi Perzsiában évezredekkel ezelőtt megszületett vallás sokat alakult, rengeteget változott az idők folyamán; szerteágazó rétegeit befolyásolta keletről a Brhámaizmus és Buddhizmus, nyugatról az Ozirisz-Dionüszosz misztikus irányzat. Azonban az össze nemillő jellegzetességei még sem hatnak zavaróan, nem szülnek érthetetlenségeket. Pogány és gnosztikus vallásirányzatok megengedhették maguknak, hogy megváltó istenük több személyiséget felvegyen, különböző rangjai, címei legyenek, stb. mert tudták, hogy nem történelmi személyről van szó és a mitológia történeti a valós életben le nem játszódtak. Így Mithras egy személyben volt a ‘Nap Isten' szentséges Bikája, aki feláldozta magát a világ békéjéért, a ‘Jó Pásztor', Isten Báránya és a mitikus ‘Oroszlán' is. Vallásos nevei, címei, jelzői azonban egy irányba mutatnak; ő volt a Logosz, [világtörvény] az üdvözítő, megváltó, és a felkent [Messiás]. Mithraizmussal kapcsolatosan hozzá kell még tenni, hogy a mithraista istentiszteleteket mindenhol felkent papok celebrálták. A latin kultúrkörben virágzó mithraizmus egyházi főpapja állandóan Rómában székelt, szerepe azonban mindig csak szimbolikus maradt: parancsuralmi hatalommal sosem rendelkezett. Hivatásának címei magukért beszélnek; ‘Páter, Patrátusz', ‘Papa', ‘Pontimus Maximus'.
(Mithraista szertartások asztronómia és asztrológia misztériumaival, - sokszor nehezen követhető – bonyolult magyarázataival, jelen tanulmányomban nem foglalkozom.)

Keresztre feszített Indra

Krisna

Keresztény kultúrával rendelkező átlag ember szinte semmit sem tud a távoli India idegennek tűnő vallásáról, Krisna alakjáról, a róla szóló regékről meg még kevesebb ismerettel rendelkezik. Az egyik legfontosabb Hindu isten, Vishnu reinkarnációja, és a barátjával, Arjunnával lefolytatott beszélgetését példaértékü tanításként hirdetik a mai ‘modern' Krisna vallást követő hívők. Részletesebben megvizsgálva Krisna történetét körülvevő rege-mondavilágot azonnal láthatjuk, ennél jóval többről van szó. 1883- ban kiadott ‘Bible Myths' című munkájában a páratlan éleslátású Thomas Williem Doanne negyvenhat pontban foglalja össze azokat az elemeket, melyek teljesen megegyeznek a Krisna mitológia és a bibliai Jézus története között. 
Helyszűke hiányában minden egyes ponton végigmenni nem tudunk, de a főbb, rikítóan azonos részletek megemlítése nagyon fontos. 

Krisna szűztől született, December 25-én.
Napkeleti csillag felragyogása jelezte születését. [Akárcsak Máté, 2: 2]
Barlangban született.
Pásztorok felismerik az isteni újszülött mivoltját, és leborulnak előtte.
Nemsokkal születése után Krisnát egy Nared nevű bölcs keresi fel.
Az újszülött gyermek ajándékokat kap. [Mint Máté, 2: 11]
Mikor Krisna született, mostoha apja Nanda nem volt jelen. A városba kellett mennie, hogy adóját a királynak befizesse. [Jézus születésénél József nincs jelen!] Krisna apját mennyei hang figyelmeztette, hogy meneküljenek el a kisgyermekkel Gakulba, ami a Jumna folyó túloldalán volt. Krisna születését egy másik isteni küldött, Ráma születése előzte meg, hasonlóan Jánoshoz aki Jézus születése előtt hat hónappal látott napvilágot. Az egyik legelső csodatétel amit Krisna végbevitt: meggyógyított egy leprást. [Hasonlóan Máté, 8: 2-3]
Krisna keresztre feszítettet, és sok ábrázolás széttárt karokkal, keresztről lelógva mutatja.
Krisna halálakor az ég elfeketedett, a nap elvesztette fényét, az égből tűz és hamu eső hullott. Mindenfelé gonosz démonok, szellemek kavarogtak.
Krisna nyílvesszővel lett megsebezve, Jézus lándzsával. A vadászhoz aki őt megsebesítette így szólt; “Menjél vadász és az én kegyelmemből felkerülsz majd a mennyekbe az istenek közé.”
Krisna a halála után leszállt az alvilágba. Onnan feljövén ‘feltámadt', majd csodálatos módon több ember szeme láttára felemelkedett a mennyekbe.
A Hindu Szentháromságban Krisna a második személy.
 

Az itt felsorolt egyezések, és más hasonlóságok már nagyon sok vallástörténésznek föltűnt és sokan ezért arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Hinduk Krisnára vonatkozó hagyományai voltak azok a szentnek mondott inspirációk, melyek Jézus történetet úgy beszélik el mint ahogy az a bibliában olvasható. Krisna mondásai, példabeszédei a testamentumok Jézusa szájából szólnak, mintha csak az egyik szent könyvből lenne átmásolva a másikba. Ozirisz-Dionüszosz titkos tanításának külső mese-rege rétegei tovább lettek színesítve, teljesebbé, gazdagabbá formálódtak a messzi Indiából behozott Krisna mitológia vallásos elemeivel. Nem lehet eleget hangsúlyozni azt a tényt, hogy az akkori vallásfelfogás simán megengedte a különböző kultúrák ‘megváltó-üdvözítő' istenei azonosítását. Történeteit, tulajdonságait, példabeszédeit, stb. az egyik istennek, egyszerűen bele lehetett illeszteni a másik történetébe; az egységes vonalvezetés, ami a misztikumokhoz vezetett volt a lényeg, és a megváltó isten csodáit mindig allegorikusan értelmezték. Brahmaista, Buddhista valláshagyományok tanításai elérték a Mediterrán kultúrközpontjait, és ha nem is gyökeresen, de felületesen befolyásolták az ottani szellemi vezetőréteg filozófiáját, vallásos felfogását.
 

A megfeszített 'fohászkodó' Indra

A fentebb említett néhány példa, és azok pogány változatai rendkívül bántották a korai ortodox atyákat, mert ők is tisztában voltak avval a ténnyel, hogy Jézus történetében található szinte valamennyi részletnek megvan a régebbi pogány párhuzama. A probléma kiküszöbölésére egy nevetséges magyarázatot tákoltak össze. Jusztinosz a 'mártír' írja, az ‘Első Apológia', című művében, hogy „Régen, amikor a gonosz démonok meghallották, hogy Krisztus később elfog jönni, akkor több ‘Isten-fiút' hoztak létre, csak azért, hogy mikor később eljön Krisztus, azt tudják mondani, hogy az ő története is csupán csodálatos mese, olyan, mint amiket a hőskölteményekben lehet olvasni”. Tehát, a gonosz démonok előre lekopírozták Jézust és így az ortodox atya, evvel az értelmetlen magyarázattal bebizonyította; minden arra megy ki, hogy neki és vele együtt valló ortodox atyáknak megvan mindenre a válaszuk, és mindig nekik van igazuk.
A pogány és gnosztikus gyülekezetek által gyakorolt keresztelési szertartások szintén mélyen felháborították a neves pátriárkát: a rituálék között meglévő teljes azonosság kimagyarázására megint csak rögtön előkapta az ördögöt. „A keresztények baptizáló rituáléját a gonosz démonok felbujtó sugallatának köszönhetően, kiparodizálva találhatjuk meg a pogány keresztelkedési szertartásokon”.
Tehát, Jusztinosz atyától kezdődően [kb. i. u. 150-től] elterjedt az a fajta kényelmesnek tünő magyarázat, hogy az ördög diabolikus hatalma segítségével előre leutánozta Jézus Krisztus eljövetelét az emberek megzavarása végett. Tertullianusz atyát mélyen megbotránkoztatta a feltűnően sok hasonlóság Mithrasz Misztérium vallás, és az általa képviselt ortodox kereszténység között. „Az ördögnek mindig az a célja, hogy az igazságot elferdítse, csúfot űzve belőle, szemtelenül leutánozza az isteni Szentségek kinyilatkozásait, és annak pontos körülményeit. Mithrasz követői között az ördög ott keresztel, valamint jogot formál arra, hogy megígéri a bűnök megbocsájtását, amikor beavatja őket a Mithrasz vallásába. Az ördög továbbá a templomban bemutatja a bor és a kenyér áldozatát, majd felmutatja a feltámadás szentséges szimbólumait. Hitünk védelme érdekében, ezért fontos, hogy mindig felismerjük az ördög kirafinált csalárdságait, amikor az lemásolja az Isten dolgait, megszégyenítve annak szentségeit”.
A később élt Szent Ágoston [ 354-430 ] felháborodva jegyezte fel egy Attisz vallását követő pap kinyilatkozását, miszerint ‘Attisz maga is keresztény'! Az atya szerint csak is a sátán sugallhatott ilyen kijelentést.
 

A gnosztikus-keresztény értelmezés szerint, az Evangéliumok szerkesztői kódolva, rejteki úton megpróbálták beleszőni az üzenetüket, hogy csak felületesen látszanak az események valósan megtörténtnek, mélyebben megvizsgálva az írásokat, azonban látni: itt is Ozirisz-Dionüszosz meghaló-feltámadó isten példatörténetéről van szó. A két szinten történő értelmezés és tanítás – akárcsak Pál apostol esetében – sokszor fellelhető az 
Evangéliumokban, pontosan az ellentmondásos, zavaróan logikátlan elbeszélések képében. Ilyen ellentmondás a már korábban említett Máté és Lukács hosszú Jézus nemzetségi listája, amelyre semmi szükség, mert Jézusnak nem József volt a biológiai apja. Világosan egy kicsit arrább megírják, hogy Jézus a Szentlélektől fogantatott. Az nem lehet, hogy nem vették észre az ellentmondást, hanem inkább az a helyzet, hogy szándékosan több helyen két értelemmel mondták el tanításaikat. A külső réteg a ‘hylikus' szinten állóknak lett beleszerkesztve, míg a rejtett üzenet a ‘pszichikus' síkon való értőknek szólt, azoknak akik fogékonyak voltak a misztikumok megértésére, és az abból fakadó áldások helyes felhasználására.
Erre a kettős szintű értelmezésre, tanításra nagyon jó példa Órigenész egyházatya, aki felfogásában, tanításában úgyszintén egyszerre volt gnosztikus, és ortodox keresztény, így magyarázza a kettősséget; „Törések vannak az elbeszélés felépítésében, ésszerűtlen, lehetetlen helyzetek, …de az is igaz, hogy ha az elbeszélés sorrendje elegánsan könnyen érthető lenne, akkor mást nem is hinnénk belőle mint, csak a magától értetődő történetet” . 
Máshol, a bölcs Órigenész szintén figyelmeztet, hogy hiba a „szó szerinti értelmezéshez való ragaszkodás, és az isteni jelentések figyelmen kívül hagyása.” (Az Alapelvekről). A beavatott olvasónak azonban természetes volt, hogy az Evangéliumok elbeszélése át van szőve nehezen érthető ellentmondásokkal, következetlen és megmásított versekkel, mert a lényeg nem a történet racionalista mivoltjában rejtezett, hanem annak üzenetében. Az üzenet lényege pedig az volt, hogy lehetséges a megváltás, és az örök élet üdvözülése, de csak akkor ha megvan a Jézus Krisztusban való hit, minek segítségével az ő példáját követni lehet. [Nem kell várni a ‘második eljövetelre', mert a tudás megszerzésével a hívő megvilágosodik, mi által Krisztust követve felemelkedhet a mennyekben, elnyerheti az örök élet üdvözülését.]
 

Itt, fontosnak tartanám megemlíteni egy sokszor elhanyagolt tényt, mégpedig, hogy az őskeresztény felfogásban [kb. a második évszázad elejéig] még nem volt meg Jézus második eljövetelének tanítása. Ebben az időben, a Bibliában található ‘szinoptikus' Evangéliumok még nincsenek megírva, ill. ha léteznek is olyan elő-evangéliumok, példabeszédek, melyek Józsua misztériumát hirdetik, ezek még nincsenek elterjedve, és nem állnak semmiféle jelentősnek mondható vallásáramlat központjában. Azok a zsidó vallási csoportosulások, akik az akkor érlelődő Jézus Misztériumát követték magától érthetően nem ismerték a ‘második eljövetel' lényegét, mert Attisz, Adonisz, Dionüszosz, stb. misztikus tanításában sincs ‘második eljövetel'. Nem is kellett, mert a feltámadás volt benne a lényeg, ami az ember saját lelki újjászületését szimbolizálja. A misztikus istenek megváltása, egy állandóan létező folyamat – az itt és most pillanatában –, a gnózis megkapása által elnyerhető 'megvilágosodásként' volt értelmezve. Más szavakkal, nincs értelme semmiféle további eljövetel várásra, ha az ember már egyszer megvilágosodott és eggyé vált Krisztussal. 
A későbbi idők folyamán, ahogy a kereszténység kezdett gnoszticizmusból ortodoxiába átcsúszni, hittana alapjait is át kellett rendezni. A szimbolikus halálból és feltámadásból, valódi hús-vér általi feltámadás csodája kerekedett ki, ami csak egyszeri, közönséges ember meg nem ismételheti, és a csodához sem szellemileg sem fizikailag közel érni, beletapintani képtelen. Hát bizony az elmúlt több mint kétezer évben nincs is semmilyen más adat arról, hogy valaki három napos fizikai halálból feltámadott volna. Az ortodox kereszténység elfogadását gátolta volna egy olyan eszmei rendszer, ahol a hívőknek nincs lehetőségük az üdvözülésre, vagy úgy is mondhatnánk a halál utáni létezésre.[Természetesen a mennyekben.] Jézus fizikai halálát, ill. feltámadását az átlag ember követni képtelen, de ha vakon hisz a csodában, akkor ő is belefoglaltatik a mennyei felemelkedésbe ami eljön, akkor majd ha a ‘második eljövetel' beteljesedik. Ez a fajta vallási felfogás végeredményben egyfajta tovább fokozása az évszázadok óta meglevő Messiás váradalomnak, csak itt az első eljövetel már megtörtént, és anélkül, hogy megremegett volna tőle a világ. Az egyszerű hívő emberek mindennapos problémai, szorongásai, félelmei nem szűntek meg, tehát kellett egy beteljesülendő, mindenki számára könnyen elhihető ‘közeli' második eljövetel. Az Újszövetség iratain végigvonul a kérdés, hogyan értelmezzük az első eljövetelt és miként a ‘második eljövetel' beteljesedését ? A Krisztusra vonatkozó tanítások összességére nézve erre olyan magyarázatot kapunk, hogy egyszerre kell beszélni arról, hogy Jézus Krisztusban minden beteljesedett, s ugyanakkor fenntartani a várakozás feszültségét, a türelmetlen vágyódást, azért, hogy tényleg minden beteljesedjen.
 

A pogányok gnoszticizmusát, az ókori világ egyetemesnek mondható gnózisát évtizedeken keresztül próbálták a hellénizált zsidó bölcsek népüknek átadni, őket arra okítani. 'Józsua' képzeteik tanításához kötődő korai evangéliumok, példabeszédek, imák, stb. sokban eltértek, és változatos, több síkú mivoltukat láthatjuk a Nag Hammadi könyvtár Gnosztikus Kódexeiben. Ebben az időben a zsidóság széles rétegei ismerték meg a ‘meghaló-feltámadó' Messiás történetét, és sok vallási közösség rendelkezett ‘újszövetségre' törekvő Józsua-Messiás üzenetet hirdető írásokkal. Az ószövetségi szentírások mellett, a Józsuára vonatkozó irományok használata, felolvasása a szórványzsidóság imaházaiban ekkor még megengedett és elfogadott gyakorlat volt, még akkor is, ha tanítása éles vitákat, ellenségeskedést váltott ki. Szem előtt kell tartani, hogy abban az időben a ma használatos Biblia, Ószövetség című része, annak könyvei, zsoltárai, magyarázó szövegei még nem voltak összeállítva egy egységes műben, azok mind különálló szent olvasmányok voltak. A zsinagógák és imaházak szentiratgyűjteményeiben tartozott még az apokrif könyvek, levelek sokasága, prófécia, és mondásgyűjtemények, azok magyarázatai, és a vallási törvényeket tartalmazó iratok.
Nem minden közösség rendelkezett ugyanolyan könyv, irat gyűjteménnyel, kivéve talán Mózes Könyveit, melyek még a legkisebb szórványokban is megtaláltattak. Egyes elpogányosodott zsidó szórvány vezetője pontosan a kibontakozni vágyó szellemiséget ridegen megkötő Mózesi törvényektől történő elszakadást sürgette. Gondoljunk csak Pál apostol soraira, amikor Jézus szerepéről beszélt: “Hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy elnyerjék a fiússágot.” [Gal. 4 v. 5] Pedig pont ez az elszakadás nem történt meg! Ozirisz-Dionüszosz zsidó megváltó alakját a zsidóság nagy többsége elutasította: többet jelentett számukra egy nemzeti isten, mint egy egyetemes világvallás.
 

A zsidó háborút követő megtorlás eredményeképpen menekültekből, rabszolgákból új zsidó szórványok jöttek létre, régiek pedig feltöltődtek az újonnan érkezettekkel. A második évszázad első felében Márk, Lukács, Máté Evangéliuma eljutott ezen szórványok felekezeteihez, ám hirdetői a nagy tudással ellátott írásismerők, nem sok követőre találtak a zsidók között. Ellenben feltűnően könnyű sikert értek el a pogányok között, amikor feléjük fordultak térítés céljából. A görögöket és a rómaiakat megragadta, bűvöletbe ejtette az egzotikus történet csodája, elbeszélésének látszólagosan egységes, részleteiben gazdag, idézetekben bővelkedő hihetetlen misztikuma. Történelmi valóságával egyáltalán nem foglalkoztak; mert más hasonló történeteknél sem volt fontos, hogy az esemény mennyire hűen a valósághoz játszódott le. De különben is, a második évszázad közepéig még szó sem volt történelmi Jézus létezéséről. 
Mindenki könnyen felfogta, hogy itt zsidó mitológiáról van szó, attól függetlenül, hogy i. u. 100 körül talán már létezett három egymásra nagyon hasonlító Evangélium, melyek elbeszélése eltért a többi Józsuával kapcsolatos ‘szent' olvasmányoktól.
Pont ezekre az ‘eltérésekre' alapozva, néhányan (Irenaeus) valahol elkezdték a valós történelemben tényleg élt Jézus, testet öltött történetét hirdetni.
 

Orfeusz - Padló mozaik egy Jeruzsálemi templomban - ötödik évszázad 

Nem lehet pontosan meghatározni az évet vagy évtizedet, mikor is a bibliai evangéliumok üdvtörténete és tanítása szó szerinti dogma lett, pontosan lefektetett doktrínákkal (instrukció) megerősítve. A keresztényvallás ellentmondásokkal teli hittanának elterjedése, akárhonnan nézve is elkerülhetetlen volt, egészen egyszerűen azért, mert megvolt az igény a babonás, és hihetetlen csodákkal megtöltött valláskuszaság iránt. Az isten-császárokat leszámítva, minden pogány és misztikus isten népszerű, vagy néha népszerűtlen legenda ‘terméke’ volt; hús-vérben sosem létezett hősök, akik csak egy adott vallásrendszer képletes tanításában voltak valósak. Természetesen az ókori kultúrák túlnyomó részénél az egyistenhit általánosan elfogadott gyakorlattal bírt, még abban az esetben is, ha az egyetlen istennek több arcot adtak, kiemelt tulajdonságokkal gazdagították, mindez csupán az emberi képzelet szárnyalása volt, amitől még nem feltétlenül lettek politeisták. Ötszáz évvel Krisztus előtt a bölcs Xenophanész már világosan kifejtette: „Egy Isten létezik, mindig és mindörökké, aki mindenható tudatával mindent irányít.” De többek között Empedoclész, Mellissus, Heraclius, és a Püthagorászok is ugyanezt vallották. Budge Wallis, 'Egyptian Religion' című művének egyik idézett himnuszában olvashatjuk: „Egy az Isten, és semmi más nem létezik Rajta kívül. Ő az egyetlen a mindenségnek teremtője. Isten kezdettől fogva létezik, és Ő maga a kezdet...” Kelszosz mondja: „Semmit nem számít, hogy ki miként hívja a magasságos Istent - hány nevet ad Néki vagy, hogy görög, indiai esetleg ősi egyiptomi néven szólítja meg Őt.”

Az egyetlen Isten százféle alakban különböző 'szerepük' szerint fejezte ki az emberek vágyát, félelmét; voltak segítő, orvosló, természetet megújító termékenységi istenek, és voltak megváltó istenek is, akik az örök üdvözülés reménységét képviselték. Misztikus megváltó istenhősök, mint Orfeusz, Attisz, Szerapisz, stb. több eszmei jelentést betöltő fontosságuk ellenére a rejtett értelemben mindig, mint az ember megváltását szimbolizáló legenda alakokként voltak értelmezve. Csodatételeik, haláluk, feltámadásuk nem volt a történelem egyetlen időszakához sem kötve, mint ahogy legendáikban csak képletes földrajzi helyhez kötődés létezett. Kultikus tiszteletük köré formálódott ünnepi szertartások, és a misztikus játékok elvont szimbolikája szintén kétségtelenné tette a követők számára, hogy a megváltó hősök csupán a legendavilágában léteznek. A hellén szellemiség vívmányait átvevő zsidóság Józsua-Jézusa is ilyen nem-evilági Isten-Fiú, messiás-küldött értelmezést nyert egészen a II. század közepéig.

Márk Evangéliuma, majd az azt követő másik három evangélium hatására mindez folyamatosan, és elkerülhetetlenül megváltozott. Nem csak egyes zsidó vallási köröknek, de nagyon sokaknak a pogányok közül is szükségük volt olyan hitrendszerre, amiben a hihetetlen csodák sorozata jelentette a megtörtént valóságot, olyan események, melyek ellentmondásos lehetetlenségeiben rejlett a misztérium. Az ilyesmire beizguló egyéneknek nagyon megtetszhetett pl. a több napos fizikai halálból való testi feltámadás, vagy a szűzön történő fogantatás. Tertullianus, (i. u. 160- 220) az ortodox felfogás elkeseredett védelmezője írta ezekről a csuda mesékről a ‘De Carne Christi’ c. munkájában, hogy „el kell hinni, mert annyira abszurd!” A test fizikai feltámadásához erősen ragaszkodó kereszténységet, több antik gondolkodó materialista irányzatnak vélte, - vallásos tetetésnek -, melyben az idealizmus csak látszat. Hasonlóan a nagy ázsiai vallásokhoz, a görög-római kultúrkörben a lélekvándorlás {reinkarnáció} elmélete elfogadott volt, mert mikképpen a természet is mindig újjászületik, úgy a lélek is új testbe vándorolva él tovább. A misztériumokban beavatást nyert bölcs Plutarkhosz írja az 'Erkölcsi Iratokban': „Tudjuk, hogy a lélek elpusztíthatatlan, és úgy képzeljük el létezését, mint egy ketrecbe zárt madárkát. Minél többet tartózkodik a ketrecben, annál jobban megszokja annak valóságát, hozzászelídül az adott lehetőségeihez, és minden alkalmat megragad, hogy újraélje a testiélet szenvedéseit és élvezeteit.” A gnosztikus filozófus, Bazilidész azt tanította, hogy a gnózis áldásának eléréséig több élet tapasztalata megszerzése szükséges és csak ezek birtoklása után válik elérhetővé a gnózis. Platón, a 'Republika' című munkájában az újjászületés folyamatáról beszél, mikor a halott lelke választhat inni az 'emlékezés forrásából', vagy a ''felejtés kelyhéből'. Ha az utóbbit választja, akkor a bal felé eső ösvényen elindul az újjászületés felé. A misztikus irányzatok 'fellegvárában', Alexandriában az ortodox kereszténység megerősödése után is még sokáig megmaradt a reinkarnáció tényének normatív tanítása, amire példa: alexandriai Kelemen és Órigenész munkássága. Az új vallás zsidó istene elvetette a reinkarnációt, nem csak azért mert ez az eszme nem létezett a júdaista valláselképzelésekben – hanem azért is –, mert ha a lelkek így is, úgyis újjászületnek, akkor feleslegessé degradálódik saját fia brutális feláldozása.

Reinkarnáció, megvilágosodás, gnózis beteljesedésére való törekvés mind kipusztításra ítéltetett démoni gondolatokká váltak a keresztények számára, és természetesen feleslegessé vált minden meditáció, lelkigyakorlat,valamint a lelkiismeret tükrében sem volt fontos többé beletekinteni. Mindezek a dolgok, eszmék, átélések lényegüket vesztették miután a misztikus Józsuából történelmi Jézus lett.

Az újonnan csatlakozó követőknek tetszhetett az a hozzáállás, hogy nem kellett éveken keresztül lemondóan tanulni, elég volt elhinni Jézus történetét, vagy csak úgy csinálni, mintha pontosan mindent elhinnének, és a megbocsájtás, feloldozás, valamint az örök üdvösség máris biztosítva volt számukra. Sokaknak kényelmes volt ez a fajta könnyed hiszékenység – akárcsak ma –, hogy nem kellett idő és energiaigényes meditációs módszerek segítségével a tudást elnyerni, mert munkájuk, üzletük, társadalmi életük általában nem sok szabadidőt biztosított ájtatosságra. Egy olyan közösséghez tartozhattak továbbá, ahol még a vezetők is műveletlen, tudálékosokból kerültek ki, és így nem volt zavaró senki tudatlansága. Sok ostoba figura, akiknek semmi esélyük nem lett volna egy pogány iskolához való csatlakozáshoz boldogan élt a babonás kereszténygyülekezetek által felajánlott lehetőséggel, tovább duzzasztva azok létszámát. A korai keresztény vallás elterjedését még nagyban segítette az a gyakorlat, hogy soraikba befogadták a más vallási áramlatokból kirekesztetteket, és a velük való közösségvállalás sok esetben spirituális testvériséget volt képes kiépíteni. Elvétve voltak olyan közösségek, ahol a lelki egyesülést még tovább építve a gazdagok, fanatikus buzgalmi mámorukban megosztották vagyonukat nincstelen hittársaikkal. A korai ortodox kereszténység csiga-lassú terjedésének ellensúlyozása végett a faragatlan, durva lelkű emberek éppúgy befogadást nyertek közösségeikben, mint a semmirekellő primitív bűnözők, akikben a spiritualitás leghalványabb szikráját sem lehetett megtalálni.

A kifinomult pogány-gnosztikus szellemi intelligencián alapuló közösségekben más volt a helyzet. A gnosztikus szekták közösségei elméletben nyitva álltak mindenki számára, de nem fogadtak be maguk közé durva lelkületű, közönséges, visszataszító, faragatlan erőszakos alakokat. Természetesen nem létezett egy általánosan bevezetett felvételi követelmény, mint ahogy központi irányítás sem létezett. Minden szekta, csoportosulás szabályzata, tisztaságtörvénye, áldozati szertartása stb. eltért, de azért mindenhol volt egy szint amit megköveteltek. Sok görög-római vallásbölcseletet tanító iskola bejárata felett ott állt a figyelmeztetés: ‘Ide csak úgy lépjél be, ha ismered a matematikát!' Ezekben az iskolákban nem csak vallással kapcsolatos dolgokat tanultak tehát, hanem algebrát, matematikát, fizikát, történelmet, verselést, drámákat, és az onnan kikerülő diákok az akkori társadalom színe javát adták. Egy ilyen Püthagorász-Platón szellemű iskola utasította el Jusztinosz ‘vértanú' atyát fiatalabb korában, Rómába érkezése után. Az elutasítás okozta csalódottságban határozta el Jusztinosz, hogy az ortodoxokhoz csatlakozik, és ott fog hozzájutni a babérkoszorúkhoz. Tömegvallássá a gnoszticizmus sosem volt képes kifejlődni, igaz, ez nem is volt a célja. Mindig is a művelt, kifinomult társadalmi elit vallása maradt, ahol az intelligencia és az elmésség volt inkább a mérvadóbb, mint a vagyoni vagy társadalmi állapot. Birodalmi vallássá még kevésbé válhatott, filozófus vezetőrétege sokszor bántó cinizmussal támadta a társadalmat, annak intézményeit, sőt többször a haláltól sem félve a császárságot.

A beavatási szertartás nyitottságával is ugyanúgy álltak a misztikus gyülekezetek, mint a szektákban törvényként {szabályzatként} meglévő elvárásokkal, és az iskolákba való befogadás feltételeivel. Mindenki számára nyitott volt, de mégsem részesülhetett mégis mindenki a beavatás áldásában. Példának hoznám fel az Eleuziszi beavatási szertartásokat, ami nem valami hóbortosoknak kitalált bolondság volt, hanem nagyon is komoly aktus, amiben részt venni dicsőség volt. Néhány híresebb személyt említenék akiket Eleuziszban megérintett a beavatás misztikus tüze; Sulla a diktátor, Marcus Antonius, Cicero, és császárok egész sora, Agustus, Claudius, Hadrianus, és Marcus Aurélius. Az Eleuziszi szertartásokon való részvétel szigorú erkölcsös elvárásokhoz volt kötve, ami alol nem volt kibúvó még a leghatalmasabb uralkodóknak sem. Suetonius, római történész ‘Néró Élete' című könyvében írja, hogy Néró amikor Athénban látogatott szeretett volna részt venni az Eleuziszi Misztérium ünnepi játékokon, és ott a legfelsőbb beavatást megkapni. Mégsem vett részt a szertartásokon, helyette szégyenteljesen visszavonult, mert az ünnepek előtt kihirdették, hogy istentelen, vallásos kegyelettel nem rendelkezőknek tilos a részvétel. Még mindezek tetejébe megtudta, hogy a szertartásokon nyilvánosan meg kellene gyónnia legaljasabb bűnét, hogy saját édesanyját meggyilkolta. 
A második évszázad közepén a Jézus Misztériumát követő szekták hittudományi értelmezése, és világi attitűdje alapjaiban elkezdett egymástól különbözni. Megmaradtak az egyik oldalon a gnosztikusok, míg a másik oldalon az ortodoxia kezdett egyre erősebbé, hatalmasabbá válni. De ebben az időben nem csak a gnoszticizmustól kezdett elfordulni a korai ortodoxia, hanem végbe ment az úgynevezett ‘Páli Fordulat’ is: A keresztény gyülekezetek szakítottak zsidó gyökereikkel, elvetették az aprólékos zsidó rituális előírásokat, károsnak minősítettek a körülmetélést, és a megigazulás útját kizárólagosan a Jézus Krisztusban való hitben jelölték meg. Mérsékelték, illetve feladták a hatalommal való kezdeti szembeállásukat, és a gazdagokkal szemben táplált ellenséges érzületüket, ezáltal szalonképesebbé alakították a keresztény gyülekezeteket. A változó folyamatban természetes volt az eszkatológia tanítás átalakulása is: a korábban közelinek hitt világvégét, távoli időkre helyezték, Krisztus második eljövetelével egyetemben, és Jézus első eljövetelét valóságban megtörténté nyilvánították, ami a gnosztikus felfogástól történő elszakadást eredményezte. A valódi gnosztikus Jézus Misztérium eredeti formáját megtartva tovább virágzott ott ahol megszületett: Alexandriában. Magas színvonalú iskoláiból nemzedékeken keresztül nagy hírű bölcs tanárok kerültek ki, mint Karpokrátész, Bazilidész, Valentinus, alexandriai Kelemen, Órigenész, akik Püthagorász és Platón szellemében tovább tanították a misztériumok rejtélyes tudományát.

Az Antinopolisban fellelt sztélén a pogány isten egyesíti a keresztény, gnosztikus és pogány hitképzeteket; meztelen, egyik kezében keresztet, míg a másikban Dionüszosz szőlőjét tartja. Antinous istenülése után asszociálva lett Ozirisszel, és képletesen kapcsolatba hozták az újjászülető Nílussal. (Stele Antinoopolis, Egyptiptomból. Staatliche Museen, Berlin)

Rómában az egyre inkább megerősödő keresztény felekezetek elkezdték a Jézus Misztérium külső rétegének a dogmatizálását: tanításuk, hitrendszerük lényege a megvilágosodás folyamata helyett áthelyeződött: a feltétel nélküli vak hitre. Olyan vallásintézmény kezdett kialakulni a pogány világban, ami eddig még nem volt. A római Katolikus Egyház kiépítése elkezdődött. A kora-keresztény gyülekezetek vezetői az erős központi irányításra törekedve egyre inkább átvették a parancshatalmon nyugvó római karaktert. Megjelentek köreikben a hivatásos papok, segédpapok, gondnokok, püspökök, akik korábban nemlétező egyházi hivatalokat teremtettek. Nagy többsége ezeknek az embereknek elsősorban egyházalapításban volt érdekelt, pozíciót, vezetőszerepet elnyerni, és onnan basáskodva irányítgatni az alacsonyabb szinten állókat. Itt tudnunk kell, hogy a legtöbb pogány és gnosztikus szektának, - beleértve a Jézus-gnosztikusokat is – nem voltak papjai, egyházi elöljárói, hanem mindig egy híresebb misztikus mester [pátriárka] köré szerveződött gyülekezetük, egymástól független közösségeket kialakítva. A közösség élén álló ‘mester’ lelki irányítást, szellemi útmutatást adott az arra rászorulóknak, de semmifele közvetítő szerepet nem töltött be Isten és a hívők között. A gnosztikus közösségek szerveződésében nem létezett hierarchikus méltóságsor, szinte minden más istentiszteleten más személy töltötte be a szertartásokkal járó szerepeket. Folyamatosan cserélődött a pap, segédpap, templomi felolvasó szerepe, és mindig más áldott, keresztelt, vezette a körmenetet, azonban a beavatás áldását csak a mester adhatta át. A változó beosztásokkal kapcsolatosan Tertullianus atya ekképp fejti ki elégedetlenségét: „Úgy van, hogy az egyik nap ez a püspök, a másik nap meg az, egyszer ez a diakónus, máskor meg a másik irányítja a szertartást. Akármelyik egyszerű hívőre bármikor rábízhatják a papi hivatás betöltését.”

Ez a fajta könnyed rugalmasság jellemezte a gnosztikus vallásfilozófia százféleképpen megjelenő színes sokféleségét is. Minden más jelentős vallást, vallásbölcseletet megértő türelemmel vizsgáltak, és átvettek azokból annyit, amennyi pont megfelelt az állandóan változó, fejlődő felfogásuknak. Az összes misztikusnak mondott vallásirányzat könnyedén beleolvadt az ókori vallásáramlatok nagy többségében; pl. Dionüszosz vagy Attisz követői nyugodtan áldozhattak mondjuk Herkulesnek vagy Apollónak, ha éppen azok patronálását szerették volna elnyerni. Továbbá, minden ellentmondás nélkül kisebb védő-óvó helyi istenségeket, vagy szellemeket is nagy becsben tarthattak, és mindez szépen összesimulhatott a messzi keletről származó Brahmanista, Buddhista bölcsességekkel. A minden dogmát mellékelő misztikus mozgalmak folyamatosan változó szemléletéről Tertullianus atya így panaszkodik: „Akkor változtatják meg a nekik átadott hagyományokat, amikor csak akarják, hangulatuk cserélődése szerint, mert akiktől a hagyományaikat kapták, azok ugyan azt csinálták korábban.” Irenaeus atya gúnyolódva nyilatkozik e témáról: „Minden  nap valamelyikük kitalál valami új dolgot, mert nem veszik maguk között komolyan az olyat, aki nem hozakodik elő mindig valamilyen új elmeszüleménnyel.” Talán ezek a korai ortodox atyák nem akarták észrevenni, elfogadni a gnosztikusok magyarázatát, hogy nem az írásokban fellelhető végtelen litániák sokasága a fontos, - mert azok mind másodkézből kapott leírások –, hanem a személyes tapasztalat útján elnyert tudás élményének az átélése.

Azért azt sem lehet mondani, hogy a korai kereszténység ortodox ‘dogmatizáló’ atyái semmit sem változtattak felfogásuk vonalvezetésén és leragadtak a II. századi kezdetlegességnél. Tanfejlődésnek nevezzük azt a folyamatot, melyben a kezdeti primitív értelmetlenségből egy nehéz zsargonnal ellátott, csak 'klubtagok' számára érthető tudálékos ideológia lesz. A második évszázad közepén, a betűhöz szigorúan ragaszkodó, és ha kell azt átíró ortodox keresztények egy olyan utat kezdtek el járni vallástanuk felfejlesztéséhez, melyben célként tűzték ki, hogy minél jobban elkülönüljenek az összes többi vallásirányzattól. Fejlődésük fontos része volt a velük nem azonosan gondolkodó embertársaik hitvilágának gyalázása, kigúnyolása. A misztikus meggyőződés lényegét, tanítása tételeit kiforgatták úgy, hogy közben kisajátítottak, elcsentek azokból mindent, amit jónak láttak. Lépésről lépésre átértelmezték a saját vallásuk minden részletét, nagyon ügyelve arra, hogy abba csak kiforgatva, megcsavarodva kerüljön át bármi is a pogány, és misztikus elméletekből. Sajátságos furcsa szokásokat, hittételeket vezettek be, és ha néha azokon gúnyolódott egy-egy pogány, akkor a logikus korrekció helyett a dühödt irracionalizmust választva körömszakadtáig védték ötleteiket. Vizsgáljunk meg néhány ilyen lecementezett elméletet.

A pogányok misztikus felfogásában, - hasonlóan a Buddhizmushoz – az ember lelke egy megvilágosodott állapot felé törekszik, mely állapotot többszöri élet ‘helyes’ leélése által érhet el. Bazilidész gnosztikus keresztény atya úgy tanította, hogy a gnózis megszerzése több élet folyamán megtörtént törekvés eredménye. Más gnosztikus iratok, pl. ‘János Titkos Könyve’, ‘Pistis Sophia’, hasonló elképzeléseket tartalmaz a reinkarnáció egyetemes felfogásáról. Evvel szemben a korai ortodox felfogás azt vallotta, hogy a Megváltó halála és feltámadása csak egyszeri megismételhetetlen történés volt, és az emberi élet is csak egyszer átélhető folyamat. Az állandó újjászületés helyett egyfajta babonás fizikai feltámadás-lehetőséget kezdett el hirdetni, amely Jézus ‘második eljövetelének’ beteljesedéséhez volt kötődve, és ami csak azok számára lesz lehetséges, akik mindvégig hittek Jézus Krisztus csodálatos tetteiben, szenvedés-teli halálában, és fizikai feltámadásában. A pogány filozófus, Kelszosz (170 körül) ‘sértő doktrínának’ nevezi ezt az elképzelést, mert szerinte Isten nem ítélheti örök kárhozatra az összes többi teremtményét - ami a nagy többség – és akik egyáltalán nem esnek ebbe a szűk kategóriába.

A keresztény tanfejlődés folyamatában a végidei üdvösségközvetítés is elvesztette az eredeti arculatát, mert azt Jézus már egyrészt beteljesítette az apokalipszis borzalmas kísérete nélkül, de pótlásképpen szó szerint kezdték el tanítani Jézus hamarosan bekövetkező ‘második eljövetelét’. Az Újtestamentumban olvasható Jézus ígérete: „Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, míg sem mindezek meglesznek.” [Luk.21: 32] Ez az elhamarkodottan merész kijelentés később, komoly problémák sorozata elé állította a korai ortodox atyákat. Ahogy telt múlt az idő, úgy kellett mindig újra magyarázni a hívőknek a ‘második eljövetel’ elmaradását, illetve annak dátumát folyamatosan időben kitolni. Hippolütosz atya [i.u.170-236 ] a második eljövetel évét először 202-re hirdette meg, majd mikor ez nem következett be, akkor egyszerűen kitolta az 500-ik évre. Jusztinosz ‘a vértanú’ úgy tanította, hogy az Isten elhalasztotta ‘Szent Fia’ visszaküldését, mert először az egész világ keresztény hitre történő áttérését óhajtja megvalósítani.

Ugyanebben az időben, az ortodox kereszténymozgalmon belül a gyengébb nem, - a nők vallási életének korlátozása, szertartásokon történő részvételük visszaszorítása, és hátrányos helyzetben való elkülönítése egyre jobban dominálóvá vált. Az ‘új’ egyház mindinkább érvényt szerzett és átültette a gyakorlatba a nők alacsonyabb rendűségének téves elméletét. Az őskeresztény gyülekezetek nagy része, akárcsak a gnosztikus szekták a nőket egyenrangú lelki társnak tekintették, akiknek egyenlő esélyük volt magasabb lelki szinteket elérni, a ‘tudást’ megszerezni: Dionüszosszal vagy Jézussal egyé válni. A pogány vallásokban a nők, ha nem is mindenhol, de a legtöbb helyen templomi méltóságokat, aktív szerepeket töltöttek be, és nem volt ez másképp az őskeresztény gyülekezetekben sem. Mélyen tisztelt és nagyra becsült papnőkről, jósnőkről bőven található történelmi feljegyzés, de a nők lehettek ezenkívül gyógyítók, varázslók, tanárok is. Szapphó a görög költőnő, és leánytestvérei Leszbosz szigetén Adonisz Misztérium papnői voltak. Szókratész egyik tanára egy Diotima nevű papnő volt. Alexandriai Kelemen [i.u.150-215] összeállított egy listát, olyan híres nőkről, akiket ő nagyra tartott. A listán szerepelnek költőnők, festőnők, és filozófusok mint, Arignote, és Themiszto. (Arignote, Püthagorász tanítványa több filozófiai munka szerzője, írt továbbá egy misztikus könyvet is, mely ‘Dionüszosz Szertartásai’ címet viselte.) Sok helyen a templomi szertartásokon, ha a nők például külön kört alkotva táncoltak is, vagy külön kórusban énekeltek, mégis egyenlő jogokat élveztek; felszólalhattak, felolvashattak, vezetőszerepeket tölthettek be a felekezeteikben. Valentinien gnosztikus keresztény gyülekezetekben a nők teljes egyenjogúsággal éltek; prófétanők, tanárnők, gyógyítók, igehirdetők, és papnők lehettek. Markion a gnosztikus pátriárka támogatta azt a gyakorlatot, hogy gyülekezetében a nők papnőként szerepeljenek, oltáriszentség kiadásának celebrálását levezessék.

A második évszázad végén már teljesen más képet találunk. Tertullianus atya ‘Eretnekek Elleni Rendeletek’ című munkájában ekképp mennydörög: „Nőnek nincs megengedve, hogy a templomban szólaljon, az sincs megengedve; hogy tanítson, hogy kereszteljen, hogy oltárszentséget mutasson fől vagy, hogy magáénak követeljen akármilyen csak férfiaknak járó egyházi méltóságot, - a papi hivatás betöltéséről nem is szólva!“ Az ortodox püspökök minden olyan keresztény gyülekezetet, ahol a nőknek bármilyen szerepet adtak – rögtön eretnekséggel bélyegeztek meg. Egyre inkább elfogadottá vált az a ‘vezéreszme’, amit Tertullianus így fogalmazott meg: „A nő nem más mint az ördöghöz vezető kapu.” Irenaeus atya bosszúsan jegyzi meg, hogy a nők különösen vonzódnak a gnosztikus gyülekezetekhez, de az okait ezen vonzódásnak már nem elemzi.[Magától érthetően a nők nem örültek annak, hogy az ortodox gyülekezetekben alacsonyabb rendű lényként kezelték őket, ahol részvételük a ‘néma árnyék’ szerepére korlátozódott le.]

Római Laterano Múzeum anyagának egyik gyönyörű darabja ez a i.u. 270-ból  származó márvány szarkofágusz faragás, ami egy korai keresztény sirját diszítette. A dombormű a nagy gnosztikus filozófus mestert, Plotinust [i.u. 204-270] ábrázolja női tanítványokkal körülvéve. Ellentétben a zsidó, ortodox-keresztény, sőt még a hivatalos római pogány államvallással is, a gnosztikus gyülekezetek többségében a nők egyenrangú lelkitársként gyakorolhatták vallásuk tiszteletét.

Nem minden pogány/misztikus szektában voltak a nők elfogadva egyenlő lelki társnak, pl. a Mithras vallásban egyáltalán nem lehetett nő, igaz ez a Mithraizmus a birodalom 'katona' vallásának számított. Mindamellett több olyan misztikus és gnosztikus vallásról tudunk, ahol a nők egyenlőek voltak férfi társaikkal. Kelszosz 'rengeteg' olyan misztikus szektáról tudott, melynek vezetői nők voltak. Epiphanésznél olvassuk: a Valentin gyülekezetekben a nők egyformán gyakorolhatták a lelki irányítást a férfiakkal, és próféták, tanítok, hittérítők voltak köztük.. Irenaeus beismeri, hogy "Marcushoz csatlakozott 'sok bolondos nő'" még az egyik diakónusa felesége is inkább a gnosztikus egyházhoz csatlakozott, mint hozzá a nőgyűlölő fanatikushoz. Nem véletlen. Gondoljunk még Sophia kultuszára, ami a nőelvi isteni tudás mindent átjáró megnyílvánulása volt. Erejét hűen tükrözi, hogy még a nagy zsidó bölcs, Philón sem tudta magát hatása alól kivonni. Rámutatnék talán még a szentháromság archaikus formájára minek lényegisége; apa-anya-fiú.

A nők egyenrangú félként történő elfogadásának hagyománya visszanyúlik egészen Phüthagorászig, [i.e. 581-497] kinek több női tanítványa is volt. Korai ortodox egyházatyák, mint Irenaeus [i.u. 130-202] és Tertullianus [i.u. 160-220] felháborodott megvetéssel nyilatkoztak a gnosztikus-keresztény gyülekezetek szertartásain meglévő női szereplések gyakorlatáról. Az ő dühös nőellenes írásaik, arra engednek következtetni, hogy a sir tulajdonosa nem ortodox, hanem gnosztikus-keresztény volt. Több mint valószinű, hogy az elhunyt Plotinus tanítványa lehetett. Plotinus hosszú évekig Alexandriában tanult a nagy misztikus mestertől, Ammonius Szakkásztól, majd Rómába költözése után kora legbefolyásosabb bölcselőjeként tanította az ókor mitikus rejtelmeit.

Maga az eretnekség fogalma, és a megbélyegzéssel együtt járó kizárás, kiközösítés, elkülönítés gyakorlata nem volt ismeretes az őskeresztény mozgalmakban, mert a dogmák nélküli első évszázadban minden keresztény gyülekezet úgy értelmezte, és hirdette Jézus Misztériumát, ahogy azt jónak látta. Azonban a dogmák bevezetésével soha korábban nem látott dühös vallásvédelem kezdődött el; megvédeni a lehetetlen csoda valósan megtörtént állítását, mitológiát történelemként elfogadtatni, elhitetni továbbá, hogy Jézus eljövetelével már beteljesültek az Ószövetség ígéretei. Három kiemelkedő élharcos ortodox egyházatyát ismerünk, akik végeredményben a Római Katolikus Egyház ősi bástyái voltak. Az ő ‘szent’ fanatizmusuk nélkül talán egészen más kereszténység lenne, ha egyáltalán létezne a mai formában ismert és gyakorolt egyik legnagyobb világvallás. Most csak röviden egy-két dolgot említenék róluk, munkáikkal máshol kissé bővebben foglalkozok. A számáriai születésű Jusztinosz a ’vértanú’ [i.u.90-165], akinek az első apologetikus munkát tulajdoníthatjuk, mindig és minden alkalmat megragadott, hogy a más vallási elképzeléssel rendelkező egyéneket és csoportokat támadjon. Különösen a gnosztikusokat és a zsidókat ostorozta, rongálta nagy előszeretettel. A gnosztikusoknak sosem tudta megbocsájtani, hogy őt az iskolájukban nem fogadták be. Művei közül két védekező irat, és egy dialógus maradt fenn. Őt követte egy bő generációval később Irenaeus lyoni püspök [i.u. 140-202] a gnosztikusok esküdt ellensége, és az ‘Eretnekek Ellen’ című vitairat szerzője. Művében részletesen ismerteti a gnosztikusok elképzeléseit, majd azokat támadva cáfolni, kiforgatni próbálja. Irenaeus atyának tulajdonítanak több általa hamisított kora keresztény irodalmi munkát, elsősorban az általa átírt bibliai evangéliumokat, valamint jó néhány más félremásolt vallásművet. {Ő az első jelentős hamisító.} A harmadik ‘alapköve’ a Katolikus Egyháznak, a Karthágóban született Tertullianus atya [160- 222], aki különös buzgalommal küzdött a gnosztikus eszmerendszerek ellen. Tíznél több hitvédelmi vitairatot hagyott hátra, a dogmatikai és gyakorlati erkölcsi kérdéseket tárgyaló írásai mellett. A görög filozófiáról megvetően nyilatkozik és az emberi értelmet korlátozottnak tartja az igazság megismerésében. Élete utolsó szakaszában kizárták az ortodox egyházból, és a Montanus Egyházhoz csatlakozott, ahol a közeli világvége eljövetele alkotta hitrendszerük egészét. Ő az, aki először kijelenti, hogy aki kétségbe vonja a ‘hús-vér’ feltámadását az eretnek, de értelmes magyarázat helyett értelmetlen csacskasággal jön elő: „Elhiszem mert lehetetlen!“

„Még a pogányok is jobbak az eretnekeknél!“ – Hirdeti Irenaeus atya, miközben híveit arra ösztökéli, hogy a gnosztikusokat a Sátán ügynökeikként kezeljék, mert ha nem úgy cselekszenek, akkor őket is eléri a rettenetes végzet: „ahol az Isten a kárhozat örök tüzével sújtja az összes eretneket.” Jusztinosz atya a vak gyűlöletében odáig megy, hogy kannibalizmussal vádolva a gnosztikusokat, a földig próbálta őket alázni. Ugyanebben a buzgó vallásvédelmi légkörbe sorolhatjuk az Újtestamentumban található Júdás apostol levelét, ahol a gonosz ámítóktól óvja a szerző gyülekezete tagjait. A gnosztikusokat nem nevezi meg név szerint, - ám magától értetődik, hogy róluk van szó; „víztelen, szelektől hányt fellegek; elhervadt, gyümölcstelen, kétszer meghalt és tőből kiszaggatott fák.“ Ilyen keserű méreggel az ortodox atyák a hivatalos államvallást gyakorló pogányokat sosem illették, ez csak azoknak járt ki, akik Jézus Misztériumát követve kétségbe vonták az ortodoxok fantasztikus állításait.

Ha képesek lennénk visszamenni időben az új időszámításunk második évszázadába, akkor pl. Rómában, az első látszatra sokfelé töredezett Jézus hitet követő keresztény szektát találnánk, akik csupán jelentéktelen százalékát képviselik a lakosságnak. Közelebbről megvizsgálva őket, két egymástól elkülönülő vonalat fedeznénk fel. Elaine Pagels így magyarázza: „Mindkettő irányzat követői ugyanazon egyházhoz tartoztak, ugyanúgy megvoltak keresztelve, istentiszteleteiken ugyanúgy imádkoztak, és egyformán gyónták meg bűneiket. Ami őket mégis elválasztotta az a különböző szinten fennálló megértés volt. A beavatásban nem részesült keresztények Krisztust istenként imádták, hitték, hogy vérével tényleg elmosta bűneiket és, hogy a halálból testileg igazából feltámadt. Tiszta hittel elfogadták ezt a tanítást, anélkül, hogy megértették volna annak misztikus lényegét, és a saját szerepüket a misztériumban. De azok, akik megkapták a gnózist felismerték, az Atya azért küldte el Krisztust, hogy ők rájöhessenek az igazságra: miszerint ők pontosan egyek Krisztussal, és az Atyával.” Az egyik oldalon a történelemben megtörtént csoda, míg a másikon a történet mögötti misztikus tanítás volt a lényeg. Jusztinosz, Irenaeus, Tertullianus, és a többi korai ortodox atya nagyon is értették a kettősséget, tisztában voltak Jézus Misztériumának évszázadokra visszanyúló hagyományával, és nagyon jól tudták, hogy annak történelmesítése nélkül az csak egy legenda marad, egyfajta zsidó változata az Ozirisz – Dionüszosz, Isten-fiú általánosan elterjedt hitképzetének. Csak egy messiási tanítás lesz a többi között, ami dogmák nélkül mindig változni fog, és így természeténél fogva egységes, központosított mindent lefedő világvallás sosem lesz belőle. A későbbi egyházatyák nagy többsége is pontosan értette, hogy miről van szó, és amikor korlátlan hatalomhoz jutottak, akkor mindent elkövettek a cél érdekében; elpusztítani minden nyomot, hasonlóságot a misztikus és az ortodox hagyomány között, elégetni minden Jézus Misztériumához tartozó anyagot ami nincs összhangban az általuk kanonizált ‘szentírásokkal’, és végül meggyilkolni, kiirtani azokat, akik kétségbe vonják az Evangéliumok történelmi valóságát.

Az ortodox gyülekezetek vezetői, a Jézus Misztériumát követő őskeresztény csoportosulásokat ostorozó durva támadásokkal egy időben egyre nagyobb hatalmat követeltek maguknak. A kezdetben szerényen megalázkodva szolgáló pátriárkák utódai az új püspökök, egyházi méltóságok egyre több hatalommal ruházták fel saját magukat, korlátlan alázkodást, és feltétel nélküli engedelmességet követelve. A legelső ilyen irányú törekvések korai szószolója volt 'szent' Ignác (Ignatius), aki világosan látta, hogy egy korlátlan parancsuralmi rendszer nélkül a keresztény vallást képtelenség kiépíteni. Ignatius atyának [talán kb. i.u. 150 körül tevékenykedett] tulajdonított levelek bőven elvannak látva idevonatkozó útmutatásokkal és figyelmeztetésekkel; „A püspök az Úristen földi helyén székel… őt tisztelni és becsülni kell, és engedelmeskedni néki mindenki köteles, miképp engedelmeskedni kell magának az Úrnak.” Máshol így ír: „Püspökök, papok nélkül nem létezik a Keresztény Egyház! “ … „Csatlakozni a püspökökhöz annyi, mint az Egyházzal egyesülni, elkülönülni a püspöktől; az nem csak az Egyháztól, de magától az Istentől történő elszakadás is.”

A történelmet és vallástörténelmet tanulmányozva, függetlenül hittől, politikától, nemzeti érdekektől az embert különös helyzet elé állítja a történelmi Jézus ellentmondásos valósága, és bizony könnyű az összezavarodás. Társadalmainkban léteztek, és léteznek mindenki által kialakult, beidegződött képzetek, alapigazságok, melyekre esküdni lehet, mert mindenki úgy tudja, mindenki úgy vallja. Amikor nagy tudású vallástörténész szakemberek (Campbell, Pagels, Wells, Thompson stb.) hosszú odaadó kutatómunka után megjelentetnek egy-egy könyvet, akkor a mai ortodox vonalat képviselők kigúnyolják kutatásaikat, szőnyeg alá söprik munkáikat. A félrevezetett okosság mindig frappánsan cseng, komoly sújt képviselve: „Vallásunkat kétezer éve sok, erős támadás érte, mégsem tudott egyik sem győzedelmeskedni, mit árthat nekünk akkor ez a könyv?” Így sikerült egy általánosan elfogadott, szándékosan hamis képet kialakítani az ókori kereszténységről, és az avval egy időben virágzó gnoszticizmusról. Sajnos, néhány szakembert leszámítva kevesen tudják, hogy a pogány és gnosztikus egyházak, gyülekezetek, vagy ha úgy tetszik - szekták nem a társadalom kültelkén tengődő megzavarodott félkegyelműek gyülekezete volt, hanem pont az ellenkezője volt az igaz; vezetőik, magasan képzett, különleges lelki és szellemi hatalommal megáldott személyekből állottak, akik képesek voltak áldani, gyógyítani, erőt, energiát átadni. Misztikus tanításaik áthatották az ókor évszázadait, iskoláik tudományos színvonalát csak a reneszánsz felvilágosodása utáni időszak lépte túl. A közben eltelt időszakot hívjuk a ‘sötét’ középkornak, ami a kereszténység diadalmas időszakának mondható; pápák, püspökök, - általában az egész egyházi intézménynek ezekben az évszázadokban korlátlan befolyása volt az emberiség fejlődésére. Függetlenül attól, hogy az utóbbi évszázadok folyamán a kereszténység átment egy reneszánszon és több kisebb ‘purgatóriumon’, a sötét középkor lelket bénító rezgéseit még ma is képesek vagyunk érzékelni.

De térjünk megint vissza Rómába a II. évszázad közepe tájára. Ebben az időben az ‘örök városban’ egyszerre tevékenykedett Jusztinosz ‘a vértanú’, az ortodox keresztény, Markion a gnosztikus bölcs – aki saját egyházat alapított, és Valentinus a másik nevezetes gnosztikus, akinek követői még az V. sz. elején is tevékenykedtek. A mai keresztény irodalom Jusztinoszt, mint tündöklő hős elmét ábrázolja, míg a másik kettő vallásvezetőt jelentéktelen eretnek szekta alapítóknak mutatja be, kiknek korlátozott hatása nem sok befolyással bírt a korai keresztény áramlásban. Ellenben jobban megvizsgálva a dolgot, egyből más képet kapunk. Nézzük például Valentinuszt: Alexandriában tanult bölcsészetet, irodalmat, történelmet, verselést, Rómába érkezése után vallásfilozófiai műhely és iskola megalapítója. Valentinus nagyobb befolyással bírt kora Jézus követőire, mint az összes vele egy időben élt, kortárs, ortodox egyházatya együttvéve. Jelentőségét világosan mutatja, hogy tanítása Rómában és Itáliában éppúgy elterjedt mint keleten: Egyiptomban és Szíriában. ‘Vaskalaposoknak’ mondható, később élt egyházatyák is elismeréssel írnak róla. Még Tertullianus is meglepő őszinteséggel ismeri el: „magas színvonalú, intelligens és elegáns stílusú“ jelzőkkel illette Valentinus munkáit. Irenaeus keserűen ismeri be, hogy sok pap, segédpap, mártirok, özvegyek az ortodox közösségeknek hátat fordítva Valentinusznál kerestek és kaptak beavatást a Misztériumok tanításában.

Nagy merészség a II.-III. évszázad ‘korainak’ mondott ortodox kereszténységet tömegvallásként feltüntetni, mert tanításuk csak szűk körben terjedt el, a társadalom szellemi vagy erkölcsi egyensúlyát sehol nem volt képes befolyásolni. Tudománytalan és szándékosan félrevezető az a keresztény szemlélet, miszerint az apostolok térítésének eredményeképpen, a kereszténység mindenfelé rohamosan terjedni kezdett és a megtért emberek tömegei boldogan csatlakoztak a korai keresztény mozgalomhoz. „A második évszázad elején a keresztények száma semmiképp nem haladta meg az ötvenezret, mely elenyészően parányi szám a Birodalom 60 milliós lakosságához viszonyítva.” (Robert L. Wilken, 'The Christians As the Roman Saw Them') Ez az ötvenezer, 'kerezténynek' számító hívő még mindig túlnyomó részben zsidó, pontosabban a jobbára elgörögösödött szórványzsidóság soraiból került ki követőik többsége, akik a Római Birodalom kb. ötven városában – főleg Kis-Ázsiában – hozták létre kis létszámű közösségeiket. A II. sz. eleji Rómában még midig nincsenek többen, mint néhány tucat ember, iskoláról, imaházról semmilyen történelmi feljegyzés nem szól. „A 240-es évek körül alkotó keresztény bölcs, az alexandriai Órigenész beismeri, hogy a keresztények csak egy kicsiny csoportot képeznek a világ lakói között.” (...) „A Római Birodalom több részén lehetetlenség kimutatni keresztény gyülekezetek létét a harmadik század közepe előtt, ilyen volt Libia, és az Alexandriához közel eső Marea-tavi (Mariut) régió, Salona városa és még számos város, helyiség.” (…) ez idő tájt – 250. körül – a keresztények csupán mintegy két százalékát tették ki a birodalom összlakosságnak.” (Robin Lane-Fox, 'Pagans and Christians')

„A római katakombák, az eddigi feltárások szerint kb. huszonötezer keresztény sírt rejtenek magukban. A sírok közel 300 év temetkezését képviselik, mely átlagosan, évente 80 temetkezést jelent. Ha az elhunytak életkorát 40 év körülire határozzuk meg, akkor a keresztények száma egy időben sem haladhatta meg az átlagos négyezer főt.” (Peter Roberts, 'In Search of Early Christians') Számbélileg tehát még a III. sz. közepén is jelentéktelennek mondhatók, ám néhány nagyon aktívan buzgólkodó propagandistának köszönhetően mégis egy erősen eltúlzott kép alakult ki.

Nem volt könnyű az ortodox keresztényeknek – jobban mondva nagyon nehéz volt –, a megváltó, meghaló/feltámadó mítosz-hősből történelmi Jézust csinálni, mert a korai atyák közül sokan csak nem akarták lenyelni a több évezredes hagyományokkal élesen szembefordult krisztusi tanításokat. Jézus alakját, természetét, istensége mértékét (az Atyához való viszonyát) lehetetlen volt a többi megváltó isten története/tanítása ismeretében teljesen elkülönülve megfogalmazni, főleg úgy, hogy az alapfogalmak sem voltak világosan definiálva. 150-200 évvel Jézus halála után még mindig képtelenek voltak egy egységes keresztény elképzelés és annak zsargonja kialakítására. A helyzetet nehezítette, hogy a korai atyák többsége zsidó háttérből származott, ahol nem voltak meg – vagy ha meg is voltak, teljesen más értelemmel bírtak – az olyan fogalmak mint; logosz, uszia (lényeg), füzisz (természet), hüposztazisz (személy) stb. Az izraelita hitről áttért zsidóknak először meg kellett tanulniuk a görög metafizika terminológiáját, olyan szakszavakat beleplántálni gondolkodásukba, melyek helyes megértésére már a kezdetnél hiányosnak bizonyultak. A valóságban lejátszódott történelmi csoda, ha tényleg megtörtént volna, akkor soha nem ágazhatott volna ennyire szét a Jézus személyét, szerepét körülvevő elképzelések sokasága. Néhány példát említenék.

A bizánci Theodótosz Jézus istenségét tagadta Jézusban közönséges embert látott, aki a keresztségekor kapta meg az isteni hatalmat (isten kegyelme áthatotta). Artemon: Krisztust csak embernek tartotta Klemones: Jézus nem volt isten, hanem ember, csupán megszállta az isteni erő. Sabelius, úgy gondolta, a fiú személye csupán múló jelenség volt, mely jelenség csak Jézus földi életére vonatkoztatható. Szmirnai Noétosz: Isten először atyaként, majd fiúként jelent meg a történelemben, tehát az Atya lett emberré, szenvedett és az Atya támadt fel. A IV. sz. végén buzgólkodó Eunomius püspök, a Fiút a legtökéletesebb teremtésnek tartotta, de nem az Atyából valónak, hanem a semmiből teremtetett lénynek. Arius: Csak az Atya az alapja minden létnek, csak benne vannak meg az isteni tulajdonságok.

Mindaz, aki nem az Atya, az nem is lehet Isten. Tehát a Fiú sem. Így a Fiú is, a Szentlélekkel (a Szentlélek csak Isten személytelen ereje) együtt a teremtmények sorába kerül. Jézus ekképp teremtett lény, és így nem örökké való.
 A sok kiátkozás becsmérlés ellenére még a III. sz. vége felé sincs egy egységes, általánosan elfogadott Jézus-képzet és sok vezető egyházatya minden felszínes ortodoxia ellenére 'eretnek' nézeteket hangoztatott. Ilyen volt Antiók neves püspöke, Szamoszatai Pál (260-268), aki úgy tanította, hogy Jézus az isteni egyesülést megélő – ezáltal megisteniesült – közönséges embernek született, és nem az isten közvetlen reinkarnációja. Más szóval a természeténél fogva csak átlagos ember volt. Istenné válását a törekvő lelkesedésének, inspirációjának köszönhette, amihez szentséges születés nem járult. Nézeteit a 268-ban megrendezett Antiók Zsinat elutasította és eretnek bélyegezték meg. Markellosz, ankürai püspök még a késeinek mondható IV. században is úgy tanította, hogy Isten örök egyetlensége mellett tagadta a Fiú és a Szentlélek örök létezését. A Fiú a Logosz teremtésekor lépett fel, míg a Szentlélek pünkösdkor tárul fel az istenségből, mindketten csak ideiglenes üdvrendi funkciót látnak el, és áldásos hatásuk után az Istenségbe fognak visszatérni, amely így megszűnik Szentháromságnak lenni.

Mindezen érthetetlenség és teológiai homály ellenére a történelmi Jézus hite, a szegényebb, műveletlen társadalmi rétegekben - ott -, ahol a babonás hiedelmek mindig is virágoztak, egyre jobban terjedt. A felsőbb rétegekben ellenben már más volt a helyzet. Az ókor tanult művelt római, görög, vagy ázsiai rétege Menandrosz, Demoszthenesz, Terentinus, és Cicero tökéletesen megírt munkáit olvasta, mely írások szerkezete, gazdag nyelvezete, harmonikusan összeillő stílusa, vagy tökéletes verselése, megfogta, elvarázsolta az ókor kifinomult gondolkodóit. Sajnálattal írom le, - mert megbántok sok vallásos embert vele –, hogy az első négy évszázadban a legtöbb magát becsülő kiművelt ember, még csak bele sem olvasott olyan vallásirodalmi kiadványba, mint a négy bibliai Evangélium. Számukra, irodalmi, művészeti, vallási szempontból ezek a ‘szentnek’ mondott vallási művek messze azon színt alatt állottak, hogy egyáltalán a kezükbe vették volna azokat. Ezért áll fent az a helyzet, hogy az első történelmi feljegyzések a kereszténységről csak a II. évszázad elején történnek, és azok is felületesen soványok, vagy néhány esetben későbbi hamisítványok. Ez a nagyfokú figyelemhiány különösen élesen akkor ütközik ki, ha figyelemben vesszük – a minden könyv, kézirat égetés ellenére ránk maradt –, az összes írott ókori kéziratanyagot, akkor látjuk, hogy mily jelentéktelen, piciny hányadról van szó, ami tudomással bír a kereszténységről.

 A korábban említett Suetonius, Tacitus és Plinius szerzőket leszámítva a művelt pogány világ nem foglalkozott Jézus Misztériumával vagy az Evangéliumok írásaival, és a városi polgárság sehol nem tolakodott felvételért az egymással versengő keresztény mozgalmakba. Távoleső falvakban, ahol egyáltalán nem éltek zsidók, az egyszerü köznép többsége egészen a IV. sz. elejéig semmit sem tudott a zsidó isten-fiú csodás létezéséről. És ezt a helyzetet hűen visszatükrözi a II. sz. eklézsia irodalmának sivár szegénysége. Korai egyházatyák fennmaradt írásaiból nem a hittételek és tanítások rendszeres kifejezéseit olvassuk ki; hanem dogmatikus buzdításokat, és az igaz hittől való elszakadástól, eltévelyedéstől óvnak. Ilyen megmaradt korai keresztény alkotás pl. az II. század első felében élt, antiokiai Szent Ignác [Ignatius] atya hét levele. Leveleiben először jelenik meg a hierarchia hármas tagozódása [püspök, presbiter, diakónus] és ő nevezi a hívők összességét először ‘katolikus egyháznak’. E részek azonban több mint valószínű IV. századi betoldások, de még ennél továbblépve, sok modern vallástörténész a levelek hitelességét is kétségbe vonja, és azok keletkezési idejét sokkalta későbbre helyezik. Papiász atyát [i.u.120 körül] leszámítva, aki öt kötetes, de csak töredékesen, másolatokban fennmaradt munkájában Jézus mondásainak a magyarázatait írta meg, csak olyan apológista egyházi szerzőket találunk; mint Agrippa Castor, Justinosz a ’vértanú’, Irenaeus, és Tertullianus, akik semmi lényeges, mély értelemmel bíró munkát nem produkáltak. Ortodox vallásműhelyeikből - eltekintve a kevéske erkölcsi és etikai kérdéseket tárgyaló írásokat – csak vitairatok, gnosztikusokat, vagy éppen zsidókat támadó, azokat sokszor becsmérlő, pogányokat és eretnekeket ostorozó irományok kerültek ki. Az apostoli atyák között tartják nyilván még Barnabást, akinek levele tele van éles polémiával a zsidóság ellen. Továbbá fontos még itt megemlíteni, a korai atyák legtermékenyebb tevékenységét; az általuk szerkesztett hamisítványokat, a nekik tulajdonított átírt levelek, szent iratok sokaságát.

Kedves Olvasó! A 8. rész befejező része már nem fért ide, a gépház levágta ezért írásom az alul lévő hozzászólásokban folytatódik.

A világtörténelem furcsa iróniája, hogy a római Birodalom, amely földig rombolta Jeruzsálemet; a zsidóságot társadalmilag, vallásilag, fizikailag szétverte majd szétszórta, két évszázad elmúltával egy olyan vallást vesz fel, amely egy zsidó próféta misztériuma és akit ráadásul egy római kormányzó végeztetett ki. Persze, - mondhatnánk – az még furcsább, hogy a Birodalom ősi esküdt ellenségének, Perzsiának vallása a mithraizmus, úgy elterjedt mindenfelé a rómaiak között, hogy szinte a legkisebb faluban is és a legtávolabbi helyőrségen is fellelhető volt legalább egy szentély Mithrasz tiszteletére. A második, de különösen a harmadik században, e perzsa Isten népszerűsége minden más kultuszt és vallást magamögé sorakoztatott, és a keresztények picinynek számító mozgalma közel sem jöhetett a Mithrasz vallás hömpölygő áradatához. I. u. 304-ben – 17 évvel a kereszténység hivatalos felvétele előtt – Mithrasz Isten a Birodalom legfőbb védőistene lett, és az őt körülvevő kultusz a Birodalom hivatalos államvallása szintjére emelkedett. Commodus császár [i.u. 180-192] maga is felvette a legtitkosabb beavatást a Mithrasz Misztériumban és az ő példáját a kor szokásának megfelelően, követte a római nemesség és polgárság nagytöbbsége. Commodus császár után több más uralkodó próbálkozott a mithraizmus intézményesítésén, és államvallási rangjának megfelelő elterjesztésén, ám ez éppen a mithraizmus jellegzetes sajátosságai miatt nem teljesülhetett be. Idegen vallásokkal történő flörtölés igazából nem volt idegen a császári udvarokban, és talán nem véletlen, hogy az ‘idegen' istenek mind egyazon misztériumnak az istenei voltak, akik meghaltak, majd feltámadtak, hogy példájukat kövesse az egyszerű halandó ember. Marcus Antonius Dionüszosz követője volt, míg Claudius császár Attisz kultusza tiszteletét vezette be udvarába. Vespasianius Szerapisz istent tisztelte, és fia, a később császárrá választott Domitianus, Ozirisz isten misztériumának lett követője. Elagabalus császár Héliosz egy-isten vallását szerette volna bevezetni, erőlködése azonban sikertelennek bizonyult. Minden ilyesféle császári próbálkozás a Birodalom további erősítését egységesítését és további központosítását szolgálta volna: az ‘egy Birodalom, egy Császár, egy Vallás' elmélete alapján. Az efféle egységesítés a pogány vagy misztikus vallásokkal lehetetlen volt. Ezek a vallások természetüknél fogva nem úgy működtek, mint a társadalomban meglévő politikai vagy gazdasági intézmények; mindent átfogó egységesítő feladatokra képtelenek voltak. Semmiféle hierarchikus felépítés vagy parancsuralmi rendszer nem létezett. Egy alexandriai Szerapisz misztériumát követő ‘szent' bölcs ugyanolyan megtiszteltetésnek örvendett, mint a kis- ázsiai Attisz-kultusz beavatási szertartását végző ‘mester'. Ezek a vallási vezetők nagytöbbsége különleges képességekkel megáldott ember volt: sok esetben rendelkeztek a gyógyítás, áldás hatalmával, iskoláik vallásfilozófiai ‘műhelyeik' között a legteljesebb megértés és tisztelet uralkodott. (Még akkor is, ha támadták néha egymás elméleteit.) Nem léteztek közöttük központosított irányító, felülvizsgáló, ellenőrző papi vagy püspöki szervezetek, mert egy pontosan lefektetett vallásteológia kötelező parancsolata is elképzelhetetlen volt. Ezek az emberek egymást és a másik hitét tisztelték ugyan, azonban a társadalomba való beilleszkedésük, sokszor a szabadon szárnyaló bölcselkedéseiknek köszönhetően nem nagyon sikerült. Az ókori történelmet vizsgálva számtalan példát találni arra, hogy pogány és misztikus vallásvezetők, filozófusok, sok esetben zavaróak voltak a hatalom számára; mert az uralom gyakorlóit félelem nélkül bírálták, a császárok isteni mivoltát kinevették, és a Birodalom erkölcsi, etikai rendszerét visszautasították. Az ‘egy Birodalom, egy Császár, egy Vallás' elméletet ilyen körülmények között a gyakorlatba átültetni lehetetlen volt. Az uralkodói szándék azonban nem szűnt meg, csak máshol kell keresni.

A történelem által ‘nagynak' nevezett I. Konstantin (Constantinus) császár [ i.u. 280-337] először az uralkodók közül a kereszténységet választotta birodalma megerősítése végett. Nem választott rosszul! A hatalom szempontjából elengedhetetlen volt, hogy birodalmi vallása misztérium-vallás legyen, mert azok rendkívül népszerűek voltak. Ugyancsak szükséges volt, hogy a vallással együttjáró állandó problémát jelentő misztikus bölcselők ne legyenek benne a képben. Az ortodox kereszténység tökéletesen megfelelt minden elvárásnak a hatalom szempontjából, mert a IV. század elején már rég megtisztította egyházát a mindent megkérdőjelező, állandóan csak bajt keverő filozófusoktól. Ehhez járult a feltétlen engedelmesség, a felső parancs hű követése. Ez Rómának rendkívül imponált. A keresztény vallásban megvolt a központi irányítás is, és azon belül a rangok szigorúan megállapított és betartott sora; ezek felügyelték a ‘külső' misztérium elfogadtatását, miközben elvetették a ‘belső' misztikus tanításokat. Hiába volt népszerűbb és sokkal elterjedtebb Dionüszosz vagy Mithrasz vallása, ezek a mozgalmak képtelenek voltak támogatni a császárt nagyléptékű terveiben, mint pl. a monarchikus önkényuralom kiépítése, birodalmi közigazgatás szétválasztása katonai és polgári hatóságokra. A keresztény Egyház vezető püspökei és a császár között lezajlott tárgyalásoknak és kiegyezéseknek köszönhetően Konstantin 313-ban kiadta a milánói ediktumot, [államfői rendelet] amelyben a keresztényeknek vallásszabadságot és különleges jogokat biztosított. Jelentősnek mondható adományokkal látta el a papságot, a püspökök még a gyakorlati igazságszolgáltatásban is részt kaptak, és gördülékenyen megkezdődött az egyház szoros összefonódása a császári intézményekkel. 321-ben Konstantin császár felvette a kereszténységet [anélkül, hogy megkeresztelkedett volna] egy korábban megtörtént csodás eseményre hivatkozva, ami élete egyik döntő ütközete előtt játszódott le. Elbeszélése szerint a csatát megelőző napon ő és katonái egy fényből álló keresztet láttak az égen, rajta görög felirattal: “ezzel győzöl!” Végül, hogy semmi kétség ne legyen, éjszaka álmában megjelenik Jézus Krisztus, s azt parancsolja neki, hogy készíttessen új kereszt alakú hadijelvényeket hadserege számára. Másnap Konstantin el is készíttette a labarumot, és az új jelvény alatt vívott ütközetet meg is nyerte. Sőt, néhány dicsőítő jelentés szerint az égből is csapatok jöttek le megsegítésére. Ha hihetünk a császárnak, akkor megtérését nem vallási lelki átalakulás idézte elő, hanem egy mágikus haditalizmán, amelyet a szeretetet és békét hirdető Jézustól kapott. Néhány száz év alatt milyen sokat változott ‘Józsua-Jézus' {a felkent} megszemélyesítését körülvevő hitregei elképzelések; Pál apostol evilágon kívüli megváltó-üdvözítő Krisztusából, uralkodók háborúiba beleavatkozó, s azokban pártot foglaló Jézus lett. A szóbanforgó kereszt azonban nem a mindenki által jól ismert kereszt, amely a katolikus templomok tornyán látható, hanem az ókor tudós pogány írnokai, papjai, szerzői által használt: ‘chi-rho' monogram. Mikor e tudós férfiak [néha nők] jövendölések, jóslatok, isteni ígéretek, szent emberek próféciáinak papiruszra írt tömkelegét olvasták, tanulmányozták, a lap szélére vagy aljára – a tartalom mondanivalójának megfelelően – jeleket, monogramokat rajzoltak ill. pecsételtek. A ‘chi-rho' monogramot minden jelentősebb ókori kultúra ismerete, használta; amivel is a jóval kecsegtető, pozitív ígéreteket tartalmazó fejezeteket jelölték meg az ősi írásokban. A ‘chi-rho' két görög betű kiejtése végeredményben a görög ‘chreston' szó rövidítése, aminek a latin ‘auspicium' – ‘kedvező előjel' – a pontos megfelelője. A régi pogány mágikus értelemmel bíró jelet a császár keresztényesítette; jelvényeken, érmeken, stb. szerepeltette, miáltal egy új keresztény értelmezést ültetett be a köztudatba: ‘Jézus Oltalma' fogalommal felruházva.                                 

Keresztkoszorúval övezett Khi - Rho monogram

Konstatin híres labaruma, [hadijelvény] amit állítólag Jézustól kapott álmában. Az ábra magába olvasztja a későbbi keresztény kereszt jelképét és az ősi misztikus ‘chi – rho' monogramot. Az ő idejében a szimbólum tisztelete elfogadható volt a pogány misztika és a kereszténységet követők számára egyaránt.

Konstantin természetesen sosem gondolta komolyan a kereszténységet, nem lelkivilágának a kivirágzása vezette őt a kereszténység világába, hanem politikai éleslátás, amely egy megbízható szövetségest állított a császár oldalára. Igaz, bőkezűen támogatta az Egyházat; a papokat fölmentette az adófizetés alól, templomokat építtetett, zsinatokon vett részt, de a másik oldalon megtartotta a ‘Pontifex Maximus' [legfőbb pap] pogány címet, a győzelmei megörökítésére emelt emlékművén Jézus neve nem szerepelt, csak a megszokott, népszerű pogány patronoknak szólt a dicsőítő hálaadás. A hosszú hadjáratokat, háborúkat követő időszak után, mikor is visszatért Rómába leborult Héliosz isten Fórumon álló monumentális szobra előtt, és annak lábát megcsókolva hálaáldozatot mutatott fel a pogány istennek. Később pénzt veretett, melyen Héliosz isten mellett a saját képmása látható. De a császár pogány megnyilatkozásait se vegyük túl komolyan, mert azokat nem tisztalelkű ájtatosság vezérelte, hanem inkább babonás félelem. Csak akkor tisztelte ősei vallását, amikor az nagyon megkívántatott, de annál szívesebben fosztogatta a gazdag pogány templomok kincstárait, hogy legyen miből fedezni a keresztény templomok építésének költségeit. A hivatalos rablás miatt zúgolódó pogányokat folytatólagosan hátrányosan megkülönböztető rendelkezésekkel sújtotta. Megtiltotta, hogy a pogányok otthon magánáldozatokat bemutassanak s az áldozást a templomokra és a nyilvános istentiszteletekre korlátozta. 326-ban pedig elrendelte, hogy az omladozó pogány templomokat nem szabad újjáépíteni, nem engedte meg, hogy a pogányok új istenképeket állítsanak fel, pogány templomokat záratott be, uralkodása végén pedig általában betiltotta az áldozást.

Konstantin uralkodásának idejében a keresztény Egyház látszatra egységesnek tűnt; a zsidó ‘megváltó' Isten-fiú csodás eljövetele és feltámadása az udvar és a hatalom által támogatott valóság lett, hittana és annak tételei köré formálódott az egész Birodalmat behálózó rejtett erő, egy új világvallás hódításra-uralkodásra törekvő képessége. Csakhogy a külszín harmóniája mögött ott húzódtak a szakadék árkai, amelyek elválasztották nemcsak a gnosztikus-keresztényeket az ortodox-keresztényektől, hanem az ortodox-keresztény gyülekezeteket is a meg nem értés, vádaskodás, egymást eretnekséggel vádoló magatartás, kiátkozásokkal, kitagadásokkal tarkítva jellemezte. Tanításaik homályos különbözőségét úgy is tekinthetjük, mint a korai keresztény eszmék sokszínű értékes rétegeződését, vagy mint az ortodox doktrínák kínkeserves hatalomra való törekvését. Ebben az időben, még mindig nem létezett egyformán elfogadott hittan, miképp még egy összeszerkesztett Biblia sem létezett, és így nem csoda, hogy ma már természetesnek tűnő alaptanításokban sem jutottak közös nevezőre. Vegyünk sorra néhány ‘tan-fejlődés' folyamán felvetett teológiai eltérés, amelyekre direkt, vagy indirekt módon a több évszázados pogány és gnosztikus hagyomány rányomta a bélyegét. Nehéz volt mitológiából történelmet csinálni, és még nehezebb volt annak Krisztusa köré egy teljesen új teológiai környezetet kialakítani. Ha Krisztus a Logosz [világtörvény] ill. Isten lényének a megnyilatkozási formája, akkor a kérdés az, hogy öröktől való-e vagy csak időben keletkezett, teremtetett-e vagy nem teremtetett. Nemzetett-e vagy nem nemzetett, teljesen egyenlő az Atyával vagy kisebb nála, egy-e vele vagy különbözik tőle. (Tudniillik, ha örök, akkor nem nemzetett, és ha nemzetett, akkor nem lehet öröktől fogva való.} Mária szűz- fogantatása vagy a Szent Háromság mibenléte szintén éles vitákra adott lehetőséget, akárcsak Jézus ‘üdvösség közvetítővé' történő átalakulásának pontos időpontja: mikor is történt az isteni hatalom elnyerése, ami által Krisztus lett. A különböző tanítások itt is jelentősen eltértek egymástól. Tehát vagy a születésénél, vagy a megkeresztelésénél, vagy a feltámadásánál következett be a misztikus eggyé válás. És megint voltak olyanok, akik szentül hirdették, hogy Jézus az öröktől létező Krisztus, az Atya reinkarnációja. Idesorolhatjuk a számtalan gnosztikus-keresztény felekezet misztikus felfogását; miszerint a szentírásokat allegorikusan kell értelmezni, amelyekben Krisztus történelmi szerepe lényegtelen, csak a belső, a követendő rejteki igaz út a helyes, aminek segítségével az ember képes véghezvinni saját megváltását, következésképpen Jézus Krisztussal egyesül, vele eggyé válik. De ezeknél kisebb, jelentéktelenebb hittani kérdésekben is, sokszor eltúlzott szőrszálhasogató vitákban kötötték a korai atyák az ebet a karóhoz; értelmetlen haragot, abszurd elméletek egész sorát szülve.

Ez a fajta hozzáállás a császárság érdekeinek nem felelt meg, aminek orvoslására Konstantin 325-ben összehívta a niceai [magyarosan Nikea] zsinatot. A több mint háromszáz megjelent püspök előtt a hatalom világosan felvázolta a császárság elvárasait. Olyan ‘krédó' [hitvallási formula] elfogadása volt a császári követelmény, amiben mindenki megegyezik, és aminek a gyakorlatban való átültetése után minden keresztény gyülekezet számára kötelezővé válik. Ezen hitvallási formulák megkérdőjelezése, tagadása a törvény szemében bűnnek számít és mint olyan, szigorúan büntetendő. A császár, személy szerint viszolygott mindenféle teológiától és filozófiától, de még is részt vett a zsinaton; sőt beszédében nem röstellt egy a keresztények által írt hamisítványból idézni, amely a ‘Pogány Szibilla Orákulumja' címet viselte. Ezen ‘ősi' jóslat szerint Jézus eljövetele már a földi születését jóval korábban megjövendölte Szibilla papnő. A zsinaton megjelent püspökök szentesítették és dogmává nyilvánították a ‘szűztől való születés csodáját', továbbá Jézus valóban megtörtént keresztre feszítését Pilátus helytartósága alatt. Zsinati határozat volt továbbá, hogy kötelező szentírási szövegeknek ismerték el a Tóra, népszerű nevén az Ószövetség írásainak túlnyomó részét. A listát folytatva, az elfogadott krédó szerves részét alkotta az a tétel, hogy az Atya és a Fiú egyazon természetűek, tehát a Fiú egylényegű az Atyával… Jézus leszállt a mennyekből, testet öltött és emberré változott… Szenvedett és harmadnapra feltámadott, felment az egekbe, és onnan eljő ítélni eleveneket és holtakat. Az elfogadott hitvallást nyilvánosan csak két püspök ellenezte. Egyiket – Áriust – a zsinat ott melegében rögtön ki is átkozta követőivel egyetemben. A császárt nem érdekelte az a tény, hogy még korábban, végighallgatta Árius bölcsességeit és akkor neki adott igazat, most azonban elrendelte, hogy Árius híveire a Porphyrius és hívei ellen hozott törvények hatálya kiterjesztessék. Mint a kereszténység ellenségeit, büntessék meg őket, s akiknél Árius könyvei találtatnak, halállal lakoljanak. Konstantin császárt, aki végig elnökölte a zsinatot, annak emelkedett szentséges szelleme nem nagyon járta át, mert miután visszatért a császári udvarba, megölte feleségét Faustát és saját fiát, Kriszposzt. Minden képmutatás ellenére hitetlen, kegyetlen uralkodó maradt, aki a végsőkig ¬– pontosabban halála napjáig – halogatta megkereszteltetését. Evvel a taktikával tovább tudott gyilkolni, kegyetlenkedni és az utolsó órában felvett keresztséggel mégis úgy érezte, hogy az örökélet biztosítva van számára a mennyországban. Talán az igazi hajtóerő, ami a császárt a kereszténységhez vezette: édesanyja Heléna buzgó keresztény hite lehetett.

Heléna jócskán bűnrészes volt Konstantin felesége Fausta meggyilkolásában, amiért önkéntes száműzetésbe kellett vonulnia. Száműzetését arra használta fel, hogy bejárja az Evangéliumok történetének színhelyeit, a ‘Szentföldet'. Már ‘bolyongása' kezdetén Jeruzsálem mellett mesében illő könnyedséggel megtalálta mind a három keresztet, melyekre Jézust és a két latrot felszögezték. Ez valóban csodával határos esemény lehetett, ha figyelembe vesszük, hogy két és félszáz évvel korábban a Rómaiak ezrével feszítettek keresztre zsidókat a háborúkat követő megtorlások folyamán. Heléna azonban mégis megtalálta az ‘eredeti' kereszteket, és azok darabjait szent ereklyeként szétküldte a birodalom minden részébe. Ezért a fantasztikus felfedezésért Helénát a Katolikus Egyház szenté avatta, és hivatalosan Szent Heléna az ‘Igazi Kereszt Megtalálója' címet nyerte el. Konstantin templomot emeltetett édesanyja csodás felfedezésének a színhelyén, hogy örök emléket állítson anyja keresztényi buzgalmának. Említésre méltó még a Nagy Konstantinnal kapcsolatosan, hogy Róma központjában a mai Vatikán helyén bazilikát építtetett Szent Péter állítólagos sírja fölé. Síremlék azonban ott sohasem volt, de a hely mindig is kiemelkedően fontos pogány kultikus központ volt, és ott a IV. század elejéig Mithrasz temploma állott, míg azt lerombolva helyet csináltak az új hit új istenének. A IV. század közepe táján hivatalos vallássá előléptetett kereszténység fénye egyre inkább ragyogott; császári pártfogásban részesült, kiváltságos jogokat élvezett, vagyona és világi hatalma egyre gyarapodott.
Egy valamivel azonban nem rendelkezett: nem volt történelme! Ami volt: Evangéliumok egymástól eltérő szövegei, különböző egyházi szerzők levelei, művei pl. cselekedetek, imák, magyarázószövegek, és mindez többször átírva, megmásítva a szerző vagy a másoló vallásos beállítottságának megfelelően. Léteztek még védő - és vitairatok, apokrif és gnosztikus művek amelyek nagy többségével a korai atyák – szegényes teológiai felkészültségük miatt – nem is tudtak mit kezdeni. Hiányzott egy összefüggő rendszerezett egyházi történelem, hiányzott, és mindmáig hiányoznak az azt egységessé formáló szereplők is. Nem volt fellelhető semmiféle kortárs feljegyzés, hivatalos könyvtári adat, olyan kútfő, amely személyes történelmi bizonyságot vallott volna, - tehát személyesen ismerte volna Jézust vagy tanítványait. Nagy történelmi üresség tátongott a római püspökség [akkor még nem pápaság] Péter apostol állítólagos római tevékenysége utáni évtizedekben. Nem találtatott semmi kézzelfogható feljegyzés nem csak Péterről, hanem az őt követő püspökökről sem, egészen I. Kelemenig [i. u. 100 körül] Ez azt jelentette, hogy nem volt töretlen egyházi folytonosság, hiányzott Péter utódja, aki személyesen ismerte volna Pétert. De mindezek ellenére nem volt mese: a katolikus Egyház biztosan hihető hittanához szükségeltetett egy olyan történelem, amely alátámasztja azt a hozzáállást, hogy itt nem mitológiai istenségről van szó, mint az összes többi hasonló esetben, hanem megtörtént csodás történelmi események sorozatáról. Euszébiosz püspökre [265-340], Konstantin császár bizalmi emberére hárult az a feladat, hogy megírja az Egyház hivatalos történelmét. Abban az időben a római Birodalom minden kulturális központjában létezett könyvtár; iskolák, magánszemélyek, vallási közösségek sokszor rendelkeztek több száz vagy ezer kötetes könyvtárral. Az ókori történész tehát bőven találhatott kutatás céljára felhasználható anyagot; a régi idők papiruszra írt bizonyságait akkor még nem perzselte a fanatikus gyűlölet tüze. Euszébiosz atya előtt igencsak nehéz feladat állt, mert már korábban élt egyházatyák átvizsgálták, áttanulmányozták a fellelhető könyvtári anyagot, és majdnem kétszáz éves kutatás után a kihalászott hiteles adatok nagyon soványnak bizonyultak. Művét megdöbbenve olvassa a mai történészek nagytöbbsége. 

Pártatlan, modern valláskutatók rendkívül lesújtóan nyilatkoznak Euszébiosz munkájáról. „…gyötrő kínokat kiváltó írások, melyekben nem minden értékes, és nem minden igaz“. [ R. Lane-Fox, Pagans and Christians.] “Az első alaposan becstelen és igazságtalan történésze az ókori világnak”. [J. Bruckhardt, Life of Constantin.] “…őszinteséget kizáró, tudatosan adatokat meghamisító, …szándékosan félrevezető történetírása önző módon lelkiismeretlen”. [W. Kingsland, The Gnosis.] Mindezek ellenére a későbbi korok egyházi írói mind a mai napig mint hiteles kútfőt használták és használják Euszébiosz könyveit saját ‘egyháztörténelmi' szerzeményeik alátámasztására. Nincs is más lehetőségük, egész egyszerűen azért, mert az ő kétséges szerzeményén kívül más e témával foglalkozó történelmi munka nem létezik.

Euszébiosz ‘történeti' munkája keretének öt pontból álló irányvonalat szabott ki. [1] Bebizonyítani a püspökök egymást követő töretlen sorát: Szent Pétertől végig, egészen őhozzá Euszébioszig. [2] Gnosztikusok szünet nélküli támadása, becsmérlése, ostorozása. [3] Részletesen kidomborítani és kihangsúlyozni, hogy a Jézus elleni ‘összeesküvésért' a zsidó nép teljes egészében felelősségre vonható, mert mind cinkosok voltak a tragédiában. [4] Kiemelni a korábbi idők keresztény üldözését és az avval járó szenvedést. [5] Megörökíteni a mártírok hősiességét. Írásait áthatja az erőlködés: bizonyítani akarja, hogy a kereszténység isteni eredetű intézmény, ezért tudott minden viszontagságon diadalmaskodni. Apologetikai munkáiban azt tanítja többek közt, hogy a zsidók filozófiája felette áll ugyan a pogány filozófiának, de a zsidó bölcsességek csak előkészítő jellegűek voltak és csak a kereszténységben kapták meg igazi értelmüket. Az apostoli keresztény püspökök kitalált listáját átmásolta egy korábbi Irenaeus atya által hamisított listáról, és ahol abban hiányt érzett, oda ő is odahamisított, odaköltött egy-két sosem létezett korai püspököt, hogy a simán gördülő folytonosság még hihetőbbnek tűnjék. Élesen eltúlozza a keresztények szenvedését és üldöztetését. Több jól ismert és kevésbé ismert pogány mártír történetét, legendáját egész egyszerűen átköltötte. Keresztény vértanúsággá átformálva azokat úgy mutatja be, mintha azok szereplői mind ortodox Jézus követők lettek volna. A Róma vasöklétől elszenvedett zsidó tragédiát nyugodt megelégedéssel taglalja; „megkapták amit megérdemeltek“ alapon, azért mert megölték a Megmentőt, az Isten által küldött Megváltót. Jézus jeruzsálemi követőinek megmenekülésére összeállított egy badar történetet, miszerint Isten személyesen figyelmeztette a hívőket az elkövetkezendő pusztulásra, így azoknak volt idejük a szomszédos Pellába menekülni, aminek köszönhetően túlélték a véres megtorlást. Ennél a résznél a tudós püspök ellentmondásba keveredik, mert máshol világosan megírja, hogy korábban élt egyházatyák, akik elmentek Jeruzsálembe, megkeresni az eredeti Jézus követők gyülekezetét, ott egy gnosztikus beállítottságú ‘Ebionita' néven ismert szektát találtak csupán. Euszébiosz nem vette a fáradtságot, hogy megmagyarázza a saját ortodox Egyháza hittanítása és az Ebioniták hitvallása között tátongó jelentős eltéréseket. Szardisz püspöke Melito [i.u. 160 körül] elment Jeruzsálembe, és ő tudósit először az Ebioniták ‘Jézus Misztériumát' követő felekezetéről. Megemlítenék néhány hitvallási eltérést, amelyek valóságával Euszébiosz tisztában volt, ám azok jelentőségét magyarázatra elégtelennek tartotta. Az Ebioniták tagadták Jézus isteni eredetét, tagadták a szűzön fogantatást, és Jézust átmeneti Megváltónak tekintették csupán. Hogy mennyire gátlástalan volt Euszébiosz atya egyháztörténeti munkájában, arra rögtön ott a példa könyve elejetáján, ahol egy ‘igazi' levelet közöl Edessza város királyától Abgar Uchamátol [Fekete Abgar]. A „levélben” a király különböző Jézusról szóló történetek hallatán elismeri Jézus isteni mivoltát és könyörögve kéri Jézust, hogy őt látogassa meg városában. Utána következik egy másik levél, amely válasz Abgarnak, és amelyet személyesen maga Jézus írt. Jézus a válaszlevelében örömét fejezi ki, hogy Abgar hisz benne anélkül, hogy valaha látta volna. Elmagyarázza továbbá, hogy képtelen a királyt meglátogatni, mert számára a küldetése beteljesedése a fontos, azt kell végig csinálnia, miképp az elrendeltetett. Megígéri Abgarnak, hogy miután ő fölmegy a mennyekbe, akkor elküldi majd egyik tanítványát a királyhoz segítőül.… Euszébiosz egyháztörténeti munkája ilyen fantasztikus vonalon folytatódik tovább: Taddeusz, a tanítvány megérkezik Edessza városába és elkezd gyógyítani, csodákat mívelni. Abgar magához hívatja, majd megkérdi tőle: „Te vagy-e Jézusnak az Isten Fiának tanítványa, akinek eljövetelét hozzám, ő már előre megígérte? “ – Majd később így folytatja, - „Oly erősen hittem benne, hogy egy hadsereggel akartam odamenni, elpusztítani a gonosz zsidókat akik őt keresztre feszítették“…Taddeusz ráteszi a kezét a királyra aki ettől rögtön meggyógyult, továbbá sok más embert is csudásan meggyógyított és amikor a király arannyal akarja megjutalmazni, akkor ő azt visszautasította. Euszébiosz írását olvasva érthetővé kell, hogy váljék, itt nem igazi történelemről van szó, ill. nem azonos a ‘profán' [világi] történelemmel. A jelenkor ortodox bibliológusai még ma is szívesen idézgetnek Euszébiosztól mondanivalójuk alátámasztására, és szerintük az író tollát ez esetben is Isten kinyilatkoztató akarata vezette, és történetei belesimulnak az ókor eseményeibe. Nos, épp itt van a probléma – nem simulnak bele! Korábbi atyák levelei, tanulmányai írásai, amelyekre hivatkozik, a legtöbb esetben már többször átírt hamisítványok, hol sok esetben a szerzőkről csak annyi adatot tudunk amennyit később élt atyák odaköltöttek az összkép harmóniájának kikerekítése érdekében. Megtörtént eseményeknek szánt mondanivalóját, történeteit mint pl. Jézus ‘eredeti' tanítványai térítése, cselekedetei, korai püspökök buzgó vallásos szervezkedése, stb. más egyháztól független pogány munkákkal feljegyzésekkel alátámasztani, hitelességüket megerősíteni képtelen. Pogány és gnosztikus szerzők szégyentelenül gyártottak ‘történelmet', írásaik hemzsegnek a gyógyító, csodatévő, üdvözítő, 'Igaz Ember' hihetetlennek tűnő történeteitől, ám azokat mégis mindig mindenki allegorikusan értelmezi. Szerzőik meg sem próbálták például Dionüszosz történetét összekapcsolni Periklész korával, és sosem állították, hogy oly levelet birtokolnak, amelyet személyesen Dionüszosz írt volna. Keserves futóhomokra épített történelemteremtés vergődik végig Euszébiosz művén; mindenáron bizonyítani akarja, hogy az Evangéliumok, Cselekedetek, levelek hitelesek; tényleg beteljesedtek a régi zsidó próféciák és Jézus Krisztus története nem mitológia. A sok „bizonyíték” között ott található Agbar levélváltása Jézussal, és az ‘eredeti' tanítványok testamentumai. Mai modern, Euszébioszt olvasó ember lehet akármilyen rosszallóan bíráló a szerzővel szemben, ám kortárs ortodox keresztény hívők számára a mű maga volt a rendszerbe szedett tökéletesség, ami mellett a kisebb jelentéktelenebb hamisítványok igazán eltörpültek. Mentségül lehet felhozni Euszébiosznak az akkori szellemi légkört, melyben természetesen elfogadott volt a vallásokhoz kötődő szöveghagyományok állandó változtatása a különböző korok, helyzetek kívánalmainak megfelelően. De néhány szerző, csak úgy a szabadjára engedett képzelet segítségével tovább kerekíthette a történetet, valódi történelmi személyeket felhasználva, sokszor figyelmen kívül hagyva állításuk képtelenségét. Euszébiosz sok ilyen munkát olvashatott, amelyek vakmerő állításai bátorságot adtak saját mesemondó képessége kibontakozására.

Nézzünk meg néhány példát a korai atyák ilyen irányú írásaiból. Tertullianus atya a II. évszázad végén már úgy ír Pontius Pilátusról, mint aki a szíve mélyén keresztény volt. A szerző szerint Pilátus vitte elsőnek a hírt Rómába, hogy Jézus valóban isteni eredetű és így isteni csoda történt. A dramatikus vallomás hatására Tiberius császárt úgy megszállta a szent akarattevés, hogy Jézus szobrát azonnal az istenek panteonjába akarta beállítani, ezt azonban a gonosz pogány szenátus megakadályozta. A sokat olvasott Tertullianus tudhatta volna, hogy Tiberius császár szívből utált minden vallást, filozófiát, vallásos áhítatot maga körül sosem tűrt meg. A szerző mégis, ennek a velejéig romlott császárnak tulajdonít egy sohasem létezett keresztényeket védő rendeletet. Tertullianus fantáziáját alapnak használva készült később az u.n. ‘Pilátus Jegyzőkönyvei' című irat, amely megint csak alapot szolgáltatott egy másik ügyetlen hamisítvány összeszerkesztésére. Ez ‘Nikodemosz Evangéliuma' cím alatt került be az egyházirodalomba. Ebben a kései Evangéliumban Pilátust már vasra verve hurcolják Tiberius császár elé, ahol a palota nagytermében a pogány istenek szobrai mind ledőlnek, amikor a császár kiejti Krisztus nevét. A császár mérgében halálra ítéli Pilátust, amiért az képtelen volt időben meglátni, hogy Jézus az igazi Megváltó, és hagyta őt elveszejteni. Azonban a kivégzés előtt csoda történik, mert ekkor Jézus hangja hallatszik a mennyekből. Jézus megígéri Pilátusnak többek között, hogy őt maga elé fogja idézni a ‘második eljövetelnél'. Ezek után Pilátus fejét veszik, de lelkét az Úr egyik angyala felkarolja és egyenesen felviszi a mennyekbe. A fenséges, nem mindennapi látványtól Pilátus feleségét Proklát a szent boldogság extázisa járja át, miáltal ő is meghal ott helyben és követi férjét a mennyek országába. Ilyen és ehhez hasonló Pilátus történetek hatására a Kopt Egyház szentjei közé avatta ezt a brutális helytartót, naptárukban saját ünnepnapot biztosítva számára; június 25-e, mely napon az ő tiszteletére szólnak a zsolozsmák a Kopt templomokban és kolostorokban. Pál apostol eredeti írásai a második évszázad vége felé már szintén alapos ‘gyógyító' ill. helyesbítő átírásokon mentek keresztül, hogy jobban érthetőek legyenek az egyszerű hívő számára. Új leveleket szerkesztettek, melyek közül több bekerült az Újtestamentumban, míg megint mások csak az egyházirodalom színes rege-kavalkádját gazdagították. Említeném itt azt a nyolc levelet, melyeket állítólag Pál apostol írt Senecának, a híres filozófusnak, és azt a 11. levelet, amelyet Seneca válaszként írt Pálnak. Természetesen a valóságban ilyen levelezés nem létezett; Seneca nem hallott Pál apostolról, kereszténységről, mozgalmaikról sem tudott. Mégis, az egyik ő nevében írt levélben a kereszténység felvételéről beszél és megígéri Pál apostolnak, hogy őt az uralkodói udvar hivatalos igehirdetőjének fogja beajánlani. Későbbi évszázadok keresztény atyái az egyház dicső felvirágozása közepette, sajnos elfogadták és komolyan vették az ilyen sületlen, otromba hamisítványokat, amire ott a példa, hogy Szent Jeromos [i. u. 342 – 420] ennek a hamis levelezésnek köszönhetően Senecát is besorolta katalógusában a keresztény szentek közé. Jusztinosz a ‘vértanú', antioki Ignác, római Kelemen és más korai egyházatyák nevében sorra íródtak a hamisított levelek, és a IV. évszázad végére minden jelentősebb gyülekezet büszkélkedhetett jó néhány ilyen ‘eredeti' gyűjteménnyel. Átgyúrták Órigenész atya munkáit is, hogy kevesebb gnoszticizmus és több ortodoxia csengjen ki belőlük. Vallásos áhitat képzelődése sorra teremtette a szenteket, mártírokat, sokszor régi pogány mitológiai alakokat formálva át létező keresztény hősökké. A mai napig úgy tanítják pl.; Péter apostol elment Rómába az igét hirdetni, és ott fejjel lefelé keresztre feszítették. A történet másik fele azonban hiányzik; nincs semmilyen adat az általa alapított gyülekezetről, tanítványai nevét nem ismerjük, állítólagos síremlékét, ill. sírját a régészet nem találta meg. Pogány szenteket, isteneket és pogány vallásirodalmi munkákat szabadon, önkényesen keresztényesítettek, hogy velük támasszák alá a gazdag fényes keresztény múltat. A korábban említett ‘Pogány Szibil Orákulumja' hamisított munkán kívül, tudunk még egy másik híres „valódi” iratról, amely ‘Orfeusz Testamentuma' néven ismeretes; ebben Orfeusz megtagadja saját korábbi pogány – gnosztikus világszemléletét, mert belátja, hogy a kereszténység fényében az csupán sötét tévelygés. Ismeretlen szerzők jelentős hozzátoldásokat iktattak az alexandriai Philon munkáiba is, sokszor esetlenül, ügyetlenül, nem törődve azzal, hogy milyen könnyen észreveheti a hozzáértő szakember, hogy mi az eredeti és mi a hamisítvány. Az egyik ilyen toldozott fejezetben olvashatjuk, hogy Philón személyes megbeszéléseket folytatott János apostollal vallási törvényekről, és ismerte Szent Pétert, sőt, találkozott vele! De igazuk van azoknak is akik áldják és dicsérik a Philón írásait meghamisító ortodox atyákat, mert épp ezeknek a hozzáírásoknak köszönhetően maradhatott ránk egy elég gazdagnak mondható gyűjtemény a nagy filozófus munkáiból. Ha nem lettek volna a hamisítók, Philón munkái sem kerülhették volna el a biztos máglyatüzet. 

EPILÓGUS

„A költők nem győztek, és a filozófusok megadták magukat“ (Umbberto Eco)

A IV. évszázad végefelé sötét felhők kezdték el beborítani a Birodalom egét. 391-ben Theodóziosz császár ediktumában az összes pogány templom bezárását elrendelte. Alexandriában, hol mindig, a tudás legfényesebb lángja világított, ott most a vak gyűlölet még sötétebbre festette az eget, mint máshol. A városban található Szerapisz templom gazdag könyvgyűjteménye messzi földön híres volt. Gazdagságát Eumenész, Pergamus királyának köszönhette, aki i. e. 40 körül neki ajándékozta páratlan magánkönyvtárát Atoniusnak és Cleopátrának. Szerapisz templom nem csak otthona volt mintegy 30.000 iratot kitevő könyvtárnak, de egyben kultúrközpont, főiskola, másolóműhely szerepét is betöltötte. A császári rendelet után, Alexandria fanatikus ortodox püspöke, Theophiliosz, dührohamában a templomot földig romboltatta, könyvtárát elégette. Helyére keresztény templomot építetett a sosem létezett 'nemes mártír seregek' emlékére. Theophiliosz utódja, a szenté avatott Cyril (Kürillosz), ez a betegesen bigott 'talibán' - nem akart szégyent vallani erkölcstelen elődje emléke előtt – és 415-ben ortodox csürhéjével meggyilkoltatta Alexandria utolsó bölcs tanítónőjét, Hüpátiát, a matematika és filozófia professzora, Theon lányát.Krisztus szeretetétől átitatott keresztény papok elevenen széttépték Hüpátiát, kinek mártír halálától számítjuk a gondolatszétzúzás több mint ezer évig tartó terrorját.
 

Kapcsolódó írásom:http://adalek.blog.hu/2011/04/12/a_romai_birodalom_bukasa_es_a_keresztenyseg

Korai keresztény szarkofágok domborművein többször találkozhatunk olyan kifejezésformával mely Orfeuszt halászként ábrázolja. Az itt közölt kép a római Laterán múzeum anyagából származik, ahol a dombormű baloldalán Orfeusz, jobboldalán a ‘Jópásztor' képe található. Mit keres a misztikus üdvözitő Isten, Orfeusz egy keresztény síremléken?

A kédés megválaszolásával először Dr. Robert Eisler ‘Orfeusz a Halász' cimű 1920-ban megjelent könyvében foglalkozik részletesebben. Könyve elején végig tárgyalja az ősi kultúrákban fellelhető halkultusszal összefüggő vallásos és kultikus mozzanatokat ill. azok átvittértelmű magyarázatait. Hasonlóan más valláskutatóhoz, Eisler is visszamegy egészen a Szumérokhoz, pontosan Oannész isten kultuszához. Oannész Szumér ős-Isten, a hagyomány szerint félig hal, félig ember formájú mitológiai lény, kijött a tengerből és ő tanította meg az emberiséget a földművelésre, házépítésre, fémek megmunkálására, írásra és általában mindenre, ami az egyetemes kultúránk alapjait képezi. Az ősi primitív hal-Isten kultusz mélységét és elterjedtségét mutatja, hogy a több ezer évvel később élt történész, író, Berossus is tudott róla és több adatot közöl művében Oannészről. Mint számtalan más vallásal összefüggő névvel, bölcsességgel, eszmével, szimbolikával, stb. úgy, Oannész isten kultuszának elterjedését, más kultúrákban történő átvándorlását is végig tudjuk követni. Pontosabban fejezem ki magam, ha úgy mondom, hogy az eredeti Oannész kultusz állandóan változva befolyásolta – kissebb-nagyobb mértékben – több késöbbi kultúra vallásos elképzeléseit, mégpedig úgy, hogy az ősi tisztelet-imádat kezdeti fomáját, jelentőségét elveszitve, új köntösben, más jelentéssel töltötte meg azok lényegét. Különösen így van ez, amikor az emberiség vallásos elképzeléseit egyre jobban a misztika nehezen kifürkészhető talányai kezdték el befolyásolni, melynek egyik korai formája az Oannész kultusz átváltozása az Orfeusz kultuszba, miáltal Orfeuszból ‘halász' lett. De ezt ne úgy értsük, hogy Orfeuszból halász-isten vagy hal-isten lett, hanem inkább az ősi szumér hiedelemvilág Oannész töredékei vékony rétegeinek ‘rárakodásának' tekinthetjük, mely értelmesen kielégitette az idevonatkozó misztikus mondanivaló kivánalmait. A mitikus isten Orfeusz, miáltal leszáll az alvilágba, majd onnét visszajön; az alvilágnak [másvilágnak] is az ura, istene, akinek mágikus ereje van a kiválasztott lelkek kihalászására az alvilág kárhozatra ítélt televényéből. Az üdvözítő Orfeusz a halász, halakat fog ki és így a halak istene, hiszen ő dőnti el mely ‘hal-lelkek' igazából érdemültek a megváltásra, az örök életre.
A ‘hal', ‘halász' vallásos-mitikus értelmezés ilyen irányú kötödése az orfeuszi hiedelemkörben csak tovább gazdagította Orfeusz isten üdvözitő jellegét, annak misztikáját tovább mélyitette. Ez az értelmezés – ha kissé átváltozott formában is – még évszázadokon keresztül tovább élt, mint ahogyan azt kora középkori [félig-meddig] misztikus tanításokban olvashatjuk: “ Az emberek, akik a halak, sötét, álló vízben vergődnek, míg az apostolok a halászok, akik kivetik hálóikat, ami a szentséges imák tanítása. Azok a halak, akik arra érdemlegesek, kifogatnak, majd a hit üdvössége által felszabadulva örökké a keresztség szent vizében fognak lubickolni.”
Második, harmadik évszázad dogmamentes keresztény hitképzetben Orfeusz és Jézus azonosítása nem ütközött különösebb nehézségekbe és így nem volt szentségtörés a hívő keresztény sírján vagy a katakomba falán az Orfeusz ábrázolások megörökítése. Különösen fontos volt a ‘halász-isten' karakter kiemelése, ami azt a mágikus váradalmat és óhajt tükrözte vissza, hogy a halott lelkét Orfeusz mielébb halássza ki. [Hiszen a halott jó, hívő keresztény volt és ezért megérdemli a megváltást.]
Hogy mennyire egybevágott a korai kereszténység a már évszázadok óta virágzó Orfizmussal, arra másik példaként fellehet hozni a széles körben elterjedt ‘Orfeusz lantja' ábrázolását. Korai keresztény sírokban talált személyes és üzleti pecsetéken, amuletteken, áldó, segítő ‘varázs' táblácskákon, valamint más egyébb személyes tárgyon sokszor megtalálhatjuk a lantot, mely Orfeusz lantja.
 

Ugyancsak egy római múzeum [Museo di Pretestano] anyagát képezi ez a szarkofág dombormű, [Nereidi Sarcophagus] mely valamikor egy hívő keresztény sírhelyét díszítette.
A kép a halászó Orfeuszt ábrázolja, amint az arra érdemleges lelkeket próbálja kifogni az alvilág folyójából. Ha a képet összehasonlítanánk az utóbbi ezer év keresztény sírkőfaragásokról készült képeivel, bizony nem találnánk semmi azonos kifejezésformát, - kivéve - a jobb sarokban mellékszereplőként ábrázolt angyalkát. A dombormű elkészítési idejét kb. a IV.-ik évszázad elejére becsülik a szakemberek, ami majdnem háromszáz évvel később van, mint Jézus kivégzésének ideje. Még sincs a keresztény síron kereszt, Szűz Mária, vagy éppen szenvedő, búslakodó Jézus ábrázolás, miképpen azt az ember elvárná egy tisztességes keresztény sírtól. Hiába dörgedeztek, erőlködtek a korai apologéta atyák, értelmetlen dogmatizmusuk még ebben az időszakban, csak elszigetelten, felületesen nyert csupán teret; mert a papírra vetett szó lehet hamis, de a sírok sohasem hazudnak. A kép világosan kifejezi, hogy a mitikus Orfeusz a Sótér [Megváltó] de, mivelhogy – a sír keresztény, így, Jézus, aki szinten Sótér: azonos Orfeusszal!

Görögországban talált, és az athéni Bizantin Múzeumban látható kora keresztény, márvány sírdombormű megint csak nem Jézust ábrázolja, hanem Orfeuszt. A IV.-ik évszázadból származó faragáson a mitikus Isten a lantján játszik, állatokkal körülvéve, akik a játékát csodálják. Itt is Orfeusz a megváltó, az üdvözítő, mert ha nem ő lenne, akkor nem került volna rá a keresztény sírra.

Talán nem árt ha megismétlem …

A görög mitológia legendás dalnokáról szóló legismertebb történetben a hős Orfeusz lement az alvilágba, hogy kedvesét Eurüdikét onnét kimentse. Zenéjével, gyönyörű énekével meglágyította az istenek szívét, akik visszaengedték szerelmét a földi világba, ám feltétel volt, hogy útjuk folyamán, Orfeusz nem tekinthet vissza kedvesére. A szerelmes Orfeusz ezt nem tudta megállni, így végleg elveszítette Eurüdikét. A történet magában hordozza a legmélyebb misztikus tanítást, miszerint lehetséges a túlvilág (alvilág) megjárása utáni örök élet. Az Orfeusz-mitosz körül kialakult hitrendszerben az emberi lélek hallhatatlan és megváltása (megtisztulása) után 'apollóni' magasságba képes emelkedni, azaz halhatatlanná válik. Ez a gondolat, vezéreszme jelentette az orfikus teológia rendszerének alapját, tanítói gyakorlati célul tűzték ki az emberi szenvedés, a mindennapi gyötrelem megváltását az örök boldogság elérése révén. Az orfikus közösségek papjai, prófétái visszautasították az állatáldozat gyakorlását, húsételt nem érintettek, az állatok leölését – mivel ez ellentmond a lélekvándorlás tanával – ellenezték, még gyapjúruhát sem viseltek. Tanításuk középpontjában álló lélekvándorlás-tan teljesen megegyezett a brahmaista reinkarnáció elképzelésével: lelkünk élt már születésünk előtt is, a születéskor aztán ismét a test fogságába kerül, a test halálakor a lélek visszatér az Istenséghez. Az állandó lét-körforgásban újra és újra megszületünk, de az ember mindig olyan fokon testesül meg újra, amilyen fokra itt eljutott előző életében.

Az egyre inkább bővülő, gazdagodó mondakör elemei átkerültek más népek vallásirodalmába, mítoszából a zsidók éppúgy merítettek belőle, mint a később fellépő keresztények. Az Ószövetségben található analóg részletek, mint Dániel az oroszlánbarlangban, a három ifjú az égő kemencében, József a kútban vagy Jónás a hal gyomrában nem más, mint Orfeusz alvilágjárásának variánsai. Fontos szem előtt tartanunk, hogy az Orfeusz mondakör jóval megelőzte a zsidó vallásképzetek kialakulását, de az eredeti indíték minden érthetetlenségből származó ferdítés ellenére is felismerhető.

A kereszténységet megelőző századokban az orfikus mondakör újabb részletekkel gyarapodott, melyek közül a Bakkhosz (Dionüszosz) által mennybe emelt Ariadné előképévé vált Mária mennybemenetelének, míg Dionüszosz keresztrefeszítése mintát szolgáltatott Jézus keresztrefeszítéséhez.

Jézus Misztériumának motívumai szinte teljesen megegyeznek az Orfeusz-mitosz alapvető alkotó elemeivel: Orpheusz is küldetést lát el, ő is áldozatul esik üldözőinek, ő is leszáll az alvilágba, ő is kudarcot vall életfeladatának teljesítése közben, ő is visszatér halottaiból, feltámad, tehát ő is meghaladja a halált. Jézus történetében ugyanarra a hármas fordulatra; halál, feltámadás, újjászületés ciklusára lelhetünk, mint Orfeusz elbeszélésében. Orfeusz alvilági alászállása lényegében azonos Jézus sírbatételével, az ideglenes halállal, mikor a feltámadás előtt a pokol tornácán tartózkodik. A halál feletti diadal nem más, mint Orfeusz kijövetele (feltámadása) az alvilágból.

KÖNYVLISTA A TANULMÁNYAIMHOZ

Kedves olvasóim! Az alább közölt lista korán sem teljes, nem tartalmazza pl. a régészeti könyveket, az interneten lévő korai atyák munkái fordításait, vagy a szintén a neten található számtalan tanulmány címét. Lehetséges, hogy a későbbiekben kipótlom az áttanulmányozott szerzők művei listáját.

Alcock E. Susan: 'The reconfiguration of Memory in the Eastern Roman Empire'

Allbright, William: ‘History, Archeology and Christian Humanizm'

Barnstone, Willis: 'The Other Bible'

Bietak, Manfred: 'Avaris'

Bruce, Fyvie Frederic: 'Jesus and Christian Origins Outside the New Testament' – 'New Testament Documents: Are They Reliable?'

Burkert, Walter: 'Ancient Mystery Cults'

Campbell, Brian: 'War and Society in Imperial Rome'

Campbell, Joseph: 'The Hero with Thousand Facec' –, 'Occidental Mythology'

Casson, Lionel: 'Ancient Egypt'

Ceram, C. William: 'A Hettiták Regénye'

Croce, Benedetto: 'History of the Kingdom of Naples'

Cochrane, Jennifer: 'The Illustrated History of Medicine'

Churchward, Albert: 'Horus: The Way, The Truth, The Life'

Cumont, Franz: 'The Mysteries of Mithras'

Davis, R. Phillips és George Brooke: 'A holt-tengeri tekercsek világa'

Davidovits, Joseph: 'The Pyramids

Delaney, Frank: 'A Walk in the Dark Ages'

Doane, Thomas: 'Bible Myths'

Doherty, Earl: 'The Jesus Puzzle'

Egyiptomi Halottaskönyv (Farkas nyomda, 2002.)

Eisler, Robert: 'Orpheus the Fisher'

Ellegard, Alvar: 'Jesus One Hundred Years Before Christ'

Ellerbe, Helen: 'The Dark Side of Christian History'

Euripidész: 'Bakkhánsnők'

Feldman, Louis: 'Josephus and Modern Scholarship'

Fischer, E. S.: 'Arab Kalifák és Hadvezérek'

Flecher, Richard: 'The Conversion of Europe'

Frazer, James: 'The Golden Bough'

Freeman, Charles: 'The Closing of Western Mind'

Freke és Gandy: 'The Jesus Mysteries' –, 'Jesus and the Goddess'

Fuhram, Horst és Detlev Jasper: 'Papal Letters in the Early Middle Ages'

Gibbon, Edward: 'The Dicline and Fall of the Roman Empire'

Grabar, André: 'Christian Art'

Grant, Martin: 'Fall of the Roman Empire'

Grant, M. Robert: 'Gnosticism and Early Christianity'

Graves, Kersey: 'The World's Sixteen Crucified Saviors'

Greateex, Geoffrey: 'The Cronicle of Pseudo-Zacharian Rhetor'

Gregorovius, Ferdinand: 'History of the City of Rome'

Guirand, Felix: 'Greek Mythology'

Guthrie, William Keith: 'Orpheus and Greek Religion'

Hadas, Moses: 'Imperial Rome'

Hall, Allan: 'History of the Papacy'

Halsall, Guy: 'Warfare and Society in the Barbarian West'

Hamlin, Paul: 'Egyptian Mitology'

Harrison, Ellen Jane: 'Study of Greek Religion'

Hengel, Martin: ‘Jews, Greeks, and Barbarians'

Humphreys, Kenneth: 'Jesus Never Existed'

Hyams, Edward: 'Dionysus'

Jackson, John: 'Christianity Before Christ' – 'Jesus Christ Son of God'

Jessel, Edward: 'The Unknown History of the Jews'

Kaniel, Michael: 'The art of Judaism'

Keller, Werner: 'The Bible as History'

Keys, David: 'Catastrope'

Kinder-Mann, Horace: 'The Lives of the Popes in the Middle Ages'

Kingland, William: 'Gnosis'

Lane-Fox, Robin: 'Pagans and Christians'

Lasko, Peter: 'The Kingdom of the Franks'

Leedom, Tim: ' The Book Your Church Doesn't Want You to Read'

Levente, László: 'Mithras és Misztériuma'

Lietzmann, Hans: ‘The History of Early Church'

Llewellin, Peter: 'Rome in the Dark Age'

Lüdemann, Gerd: 'Heretics' –, 'The Unholy in Holy Scripture'

Massa, Aldo: 'The World of the Etruscians'

Moss, Lawrence: 'The Birth of the Middle Ages'

Mack, Burton: 'The Christian Myth' –, 'Who Wrote The New Testament'

Malachi, Martin: 'Decline and Fall of the Roman Church'

Massey, Gerald: 'The Historical Jesus nd the Mythical Christ' –, 'Gnostic and Historic Christianity'

McCabe, Joseph: 'Europe Decays' –, 'Crises in the History of the Papacy'

Moor, Edward: 'Hindu Panteon'

Moreland, John: 'The Carolingian Empire: Rome Reborn?'

Nigg, Walter: 'The Heretics'

Nineham, David: ‘St Márk'

Papadakis Aristeides és John Mayendorf: 'A Keresztény Kelet és a pápaság felemelkedése'

Pagels, Elaine: 'The Gnostic Gospels' –, 'The Gnostic Paul' –, 'Adam, Eve and the Serpent'

Parkrer, David: ‘ The Living Text of the Gospels'

Raymond, Davis: 'Liber Pontificalis' I.-II.-III.

Rinnels,John: 'Persian Mitology'

Robinson, James: ‘The Nag Hammadi Library'

Romer, John: 'Testament' - 'Valley of the Kings'

Roper, Hugh Trevor: 'The Rise of Christianity'

Reinach, Salamon: 'Orpheus'

Russel, Jeffrey Burton: 'A History of Medieval Christianity'

Smith, H. John: 'The Death of Classical Paganism'

Stanton, Graham: 'Gospel Truth'

Sayce, Henry Archibald: ‘Origin and Growth of Religion'

Thompson, Thomas: 'The Bible in History' – 'The Messiah Myth' - 'The Historicity of the Patriarchal Narratives' - 'The Mythic Past'

Turtledov, Harry:'The Chronicle of Theophanes'

Warner, A. David: 'Ottoman Germany (Thietmar)'

Wells, George: 'Did Jesus Exist?' –, 'The Jesus Myth' –, 'The Jesus Legend'

West, Martin: 'Korai Görög Filozófia'

Wheless, Joseph: 'Forgery in Christianity'

Wilson, Ian: 'Jesus the Evidence'

Woolf, Greg: 'Inventing Empire in Ancient Rome'

Wall, Otto Agustus: 'Sex and Sex Worship'