Berlini Kaiser Frederik Múzeum tulajdonát képezte ez a kicsiny, első évszázadunkból származó égetett agyag amulett, ami sajnos a II. világháború pusztításában elveszett. Az első ránézéesre az ábra olyan, mint Jézus a keresztfán, ám itt teljesen másról van szó! A keresztre feszített figura két oldalán olvasható görög betűk olvasata: ‘ORFEOC BAKKIKOC' minek jelentése: ‘Orfeusszá vált Bakkhosz'. Bakkhosz a római neve volt Ozirisz-Dionüszosznak. Az amulettel először Williem Guthrie, ‘Orfeusz és Görög Vallás' című könyvében foglalkozott, majd Dr. Eisler a tőle megszokott gondos hozzáértéssel taglálta jelentöségét.

Lehetetlen feladat áll azelőtt aki történelmi bizonyságot próbál kiolvasni a rabbik ősi irataiból Jézus földi életével kapcsolatban. Ezek után más, szinte nem is akad, mint a Szent Biblia Újtestamentum nevű második része, mely a kereszténység hitalapja, megkérdőjelezhetetlen igazsága. Az Újtestamentum első és legfontosabb része a négy kanonizált Evangélium, melynek legrégebbi másolatai görögül vannak írva, csupa nagybetűvel, sűrűn egymásután teleírt pergament lapokra, bekezdések, fejezetek, címsorok, fejszövegek nélkül. Szavak között nincs helykihagyás, vessző, pont, kötő-kérdő-felkiáltójel, és semmiféle számozási rendszer nem létezik a versek között.

Nyelvészeti sajátosságai kizárják szerzőik zsidó halász, iparos, vagy éppen írástudó farizeus háttérvilágát, és ez kiviláglik ott is, hogy szerzőik majdnem mindig a Septaguintát használták munkáikban az eredeti héber kánonok helyett. Valamiféle zsidó háttérrel rendelkezhettek, de hébeül írni, olvasni nem tudtak. Yehosua ben Hayyim zsidó vallástörténész, ‘The Myth of the Historical Jesus ‘ című tanulmányában kiemeli; „Márk nyelvészeti stílusa, annak sajátosságai, arra a következtetésre juttat, hogy szerzője kereszténységre áttért római pogány lehetett, akinek anyanyelve a latin volt, annak ellenére, hogy művét görögül írta. Héber, arámi anyanyelvet a szerző múltjában felfedezni lehetetlenség.“ Persze, ez csak egy vélemény a sok közül [minek fele elfogadható] és éppen azért méltó említésre, mert hűen kimutatja azt a bizonytalanságot, ami körbelengi az evangélium szerzőinek meghatározhatatlan személyazonosságát.

Az Újtestamentumban lévő Evangélium könyvek, cselekedetek, levelek, olyan formában, mint ahogy azt ma a kezünkbe vesszük - angol vagy magyar fordításban -, így az  hosszú évszázadokon keresztül nem létezett. Köztudatunkban a kép úgy itatódott be, hogy az Újtestamentum egy régi, több részből álló könyv, ami az első vagy a második évszázadban már megvolt, és utána szépen, hűen újra és újra lett másolva majd később lefordították a világ összes nyelvére. Az igazság az, hogy a Vatikánban nem őriznek első, második, vagy éppen a harmadik évszázadból származó könyveket, iratokat - még töredékes másolat formában sem, - hanem ami valójában létezik: az egy hatalmas halom latinul és főleg görögül pergament papírra írt kézirat és töredék, melyek száma 30 000 körül van. D. Parkrer tudós teológus írja ‘ The Living Text of the Gospels' című könyvében, hogy ennek az irathalomnak köszönhetően pl. az ‘Úr imája' vagy másik nevén a ‘Miatyánk' imából 81 különböző változat van, mely mind hasonló és mégis mind eltér egy kicsit egymástól. Hasonló a helyzet az Újtestamentumban található Evangéliumok, Cselekedetek, Levelek verseivel; mindből található jó néhány itt-ott egymástól elütő változat, különböző korok buzgó másolói, kik mind más és más jellegzetességekkel látták el munkájukat.

Ebből a nagy halmaz kéziratból csak kb. 300 azon papirusz lapok száma melyek keletkezési ideje a VIII. évszázad előtti időre esik. Ebből a 300-ból, csupán 34 íródott a IV. sz. lejárta előtt. Ebből a 34 töredékből négy olyan kézirat van ami teljesnek mondható; két János Evangéliumából származó töredék szöveg [P.52, P90.] amelyek a II. évszázadra dátumozhatók, az összes többi kézirat későbbi. Parker úr elmagyarázza továbbá, hogy a IV. sz. környékéről származó szinoptikus iratok közül csak kettő [P.45, P75.] az amely terjedelmében egynél több fejezetet tartalmaz. Más szavakkal kifejezve az összes többi evangéliumi fejezet ebből a korszakból, rendszertelen, mellőz minden  összefüggést, világos egyenes történési folyamatot kikövetni belőlük nem lehet. A Biblia fejezetekre való osztása Stephanus Langton Canterbury érsek nevéhez fűződik, [meghalt 1228.] az Újtestamentum versbeosztását pedig Robertus Stephanus készítette el 1551-ben.

A legidősebbnek vélt újszövetségi szöveg a Ryland gyüjtemény leghíresebb papirusztöredéke (P.52.), mely alátámasztani látszott az újszövetségi evangéliumok egészen korai létezését. Az 1920-ban, Egyiptomban fellelt papiruszdarabka keletkezési idejének, a 125 év körüli meghatározását hosszú ideig nem kérdőjelezték meg, és így az furcsa ellentmondásos helyzet állt fenn, hogy a legkésőbb írott János-féle evangélium megalkotásának idejét nyolcvan évvel korábbra helyezte vissza a vallástudomány.

A Rylands töredék egy kódexből (nem tekercsből) származó papirusz darabka, melynek egyik oldalán 5 teljes, 9 hiányos, míg a másik oldalán 6 teljes, és 7 hiányos szótöredék olvasható, összesen 118 részben vagy egészben olvasható betü. Ha ehhez hozzáteszünk 79 hiányzó szót, akkor János 18. fejezetének verseit kapjuk. A papiruszdarabkát, az 1930-as években, Collin Roberts, három másik bibliatudós beleegyezésével, kizárólag a paleográfia tudományára támaszkodva a 125. évre helyezte. Az általa meghatározott dátumozást majd 60 évig senki nem kérdőjelezte meg, ám Roberts korrektsége az utóbbi kb. 20 éveben már egyre határozottabban meglett kérdőjelezve. Andreas Schmidt, rámutat a Chester Beatty gyűjteményben található 'papirusz X.' és a P.-52 közötti paleográfiai egyezésekre és inkább 170 körülire dátumozza megalkotásának idejét. A Wittenberg Egyetem Teológiai Tanszékének professzora, Udo Schelle óvatos hangnemben annak ad kifejezést (The History and Theology of the New Testament Writings) c. könyvében, hogy a 125-re datált töredéknél nyugodtan meglehetne engedni egy 25 éves kitolódási időt és elfogadhatónak tartja a 150 körüli évre történő meghatározást.

Rylands töredék betűformái, írásmódja teljesen megegyezett az Egerton Papiruszon talált szöveggel, amit a paleográfusok gyorsan a János töredékkel egyező időszakba, a II. sz . elejére helyeztek. Ez a dátumozás mára érvényét vesztette, mert a gondos papirológiai (papirusztöredékeket vizsgáló szakág) vizsgálat, az atmoszférában előforduló és a papirusz anyagában lerakodó részecskék elemzése után a biblikus szakemberek véleményét megcáfolva a III. sz. elejére tolták ki az Egerton kézirat alkotási idejét. Ha a írástörténészeknek igazuk van, akkor az egyezések miatt a Rylands papirusz megalkotásának idejét mindenképpen későbbre illene helyezni.

Dr. Brent Nongbri rámutat a paleográfikus meghatározások nehézségeire, megbízhatatlanságára, példaként a Rylands töredékeket összehasonlította a II. sz. végéről származó papiruszszövegek betűivel, írásformája jellegzetességeivel és a közeli hasonlóságok miatt – véleménye szerint – a P-52. keletkezési idejét nyugodtan meglehet határozni a II. sz végében is. Nongbri rámutat, hogy Collins mindössze öt másik töredékkel hasonlította össze a P.-52, mely közül négy – lehet szintén helytelenül – a II. sz. elejére van datálva, míg egy bizonyosan a 152-es évre. A későbbi időből származó kézirattöredékekkel történő komparációt Collin Roberts pökhendien elhanyagolta, mert akkor nem hangoztathatta volna olyan határozotsággal a 125 évet. Nem ajánlatos továbbá az olyan vélemények figyelembevételének mellőzése sem, melyek a papiruszdarabkát még későbbre, a III. sz. elejére valónak vélik.

Egyedülálló, tejes szövegrészt tartalmazó kézirattöredéknek számít a Martin Bodmer neve alatt világhírűvé lett papiruszlap, mely János evangéliumának egy másik korai bizonyítéka. (Bodmer Papyrus, P.66, p72-75) Az i. u. 200 körülire datált kézirat hasonló stílusban, betűkkel, folyamatos írással készült, mint Pál iratának legkorábbról fennmaradt kódextöredéke. A kézirat fiatalítására törekvő apologéta spekulációkat határozottan vissza kell utasítani.

Nem tudjuk határozottan megállapítani hogy kik, mikor, s hol írták az Újtestamentum Evangéliumait, de az biztos, hogy I. Kelemen [meghalt 97.] sohasem idézi az Evangéliumokat, mert nem ismerte, nem hallott róluk. Római Szent Kelemen a második olyan történelmi személy [Pál apostol után] akit a korai keresztény egyház kialakulásában részt vett és történelemben képesek vagyunk beilleszteni. Római Kelementől egyetlen olyan levél maradt fenn, ami nem hamisítvány és amivel később részletesebben is foglalkozunk. Korai egyházatyák habár több Evangéliumot is ismertek a Bibliában található négy Evangéliumot egészen Irenaeus [130-202.] koráig egy sem ismerte, kivéve talán az egyetlen Papiász atyát [kb. 70-140], akiről szinte semmit sem tudunk. Euszébiosz írja vele kapcsolatban, hogy kis-Ázsiában volt püspök, és János Evangéliumát ismerte. Öt kötetes munkája amely csak töredékekben maradt ránk Jézus mondásainak magyarázatait tartalmazza. Ezeket a töredékeket ne úgy képzeljük el mint az első évszázad elejéről megmaradt papirusz darabkákat, amikre maga Papiász atya írt, hanem sokkalta későbbi, valószínűleg többször átmásolt munkák töredékeiről van szó. Neki tulajdonított szerzemény az ‘Úr mondásainak exegézise' [szöveg-biblia magyarázat] címen ismert. Más későbbi feljegyzésben Euszébiosz, Márk evangélistát Péter tolmácsának mondja. Máté Evangéliuma eredetileg Euszébiosz szerint, ‘héber dialektusban' lett megírva volt. Erre a légből kapott állításra a bibliakutatás semmi bizonyítékot nem talált. Megint máshol állítólag azt írta, hogy Máté Evangéliuma szent jóslatok, jövendölések gyűjteménye. Ne veszítsük szem elől, hogy az a kevéske adat ami Papiászról fennmaradt mind Irenaeusztól és Euszébiosztól származik, kortárs szerző, vagy más korai egyházatya sem személyét, sem munkáját nem említi. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a történelemben nem létezett egy ilyen nevű Jézus hitet követő egyházi vezető, hanem inkább az a zavaró és megtévesztő amit a későbbi atyák az ő személyéről és életéről tanítottak, eszméket, melyeket neki tulajdonítottak. Ő tehát az a személy, akitől állítólag Márk és Máté személynevek, mint két evangélista szerző, először ilyen néven neveztetett.

Irenaeus atya legalább egy bő generációval később tevékenykedett, amikor, -  ha szűk keresztény körben is - de már közkézen forgott mind a négy újtestamentumi Evangélium, mint misztikummal is megtöltött Krisztusi üdvtörténet. A dolog úgy áll, hogy maga Irenaeus sem ismerte a szerzők pontos nevét, munkásságuk helyét, vagy idejét. Azonban a lelkes korai ortodox atya mégsem adhatott csak úgy hasra ütött neveket a ‘szent' szerzemények [evangéliumok] mögött húzódó szerzőknek, és itt jött be egy történelmi homályba burkolt korai ‘apostoli' atya: Papiász. Rá hivatkozva mindjárt lett két név, akik nem csak alkotói lettek két szentírásnak, hanem egyenesen Jézus megnevezett tanítványai is. Ehhez a vonalhoz a sokkalta később élt Euszébiosz atya kapva-kapott és így már történelem lett olyan adat, mely más független forrásból alá nem támasztható.

Ismerve Irenaeus és Euszébiosz ‘egyenes', mindig ‘csak az igazat mondó' karakterét: ott vagyunk, ahol a part szakad! Hát ezért írtam fentebb azt, hogy Papiász atyáról szinte semmit sem tudunk. Különösen kiütközik ez, ha figyelemben vesszük Irenaeusz atya merész állítását, miszerint Papiász azon János apostol eredeti tanítványi köréhez tartozott, aki Jézusnak volt kortársa és közeli követője. Az időrendi eltolódások szülte hiányosságokra magyarázatokat nem kapunk.

Salamon Reinach, 'Orfeusz' c. könyvében úgy írja: Irenaeus a négy hasonló evangélium anyagát négy vallásközösség gyűjteményéből szedte össze, majd azokat átgyúrva/átírva hozta forgalomba. Ebionitáké volt Máté - Markioné volt Lukács - Valentinoszé volt János, míg a legidősebb Márk ősevangéliuma eredetileg az alexandriai keresztények birtokában volt. Persze, ezeket nem szabad mai szövegformában, rendezésben elképzelni, sokkal inkább mint laza összefüggésű cselekménytörténeteknek, ahol a lelki tanítások domináltak, a krisztusi megváltás, stb. mint egy lezajlott esemény földi fontossága.

Azért néha hiba csúszott Irenaeus mesterkedésébe. „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Poncius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitis tartományának pedig negyedes fejedelme az ő testvére Filep, Abiléné negyedes fejedelme meg Lisániás” (Luk. 3:1) Az evangéliumi szerző elbeszélése valóságát történelmi szereplőkkel szándékszik alátámasztani; Tiberius 15-ik éve: i. u. 28-29, Pilátus, prokurátor: i. u. 26-36, Antipas, tetrarcha: i. e. 4- i. u. 34, ez mind stimmel, de ki volt és mikor élt Lisániás? Abiléné egy kb. 50 négyzetmérföldet felölelő terület volt Szíriában és ott tényleg uralkodott egy Lisániás nevű 'negyedfejedelem', ám nem Tibérius császár 15. évében, hanem hatvan évvel korábban, i. e. 40-36 között. Josephus két helyen is említi nevét; Zsidó Háború, I.-248, mint Antigonus unokatestvére és s Zsidók Története, XV. 4-1, akit Marcus Antonius kivégeztetett. Még egy helyen említi Josephus Lisániást, akinek a földjét Claudius császár Agrippának adományozta. (Zs. T. XIX. 5-1) Irenaeus, ismerte és sok adatot átvett Flavius Josephus munkáiból, szinte kizárólag onnét iktatta át Pilátus, Heródes, Kajafás stb. neveket, de sekélyes felkészülésének köszönhetően elnézte, rosszul jegyezte ki Lisániás uralkodásának idejét és így az időszámításunk előtti éveket összekeverte az időszámításunk utáni évekkel. Minden olyan kísérlet, mely egy Jézus kora körüli időben élt, másik Lisániás létezését erőlteti: tudománytalan és patetikus. A hamisító egyszerűen hibázott és elírta.

Jézust követő, eredeti tanítványok ‘szemtanú' leírása-e a négy Evangélium, vagy sokkal későbbi, gnosztikus hellenizált zsidó filozófusok szerzeményei? Hogyan értelmezzük az Újtestamentum leírásait történelmileg, és annak megértéséhez mennyi összehasonlító mitológiai mozzanatot, vagy más vallások hit, hiedelem rendszereinek azonosságát lehet felhozni, felhasználni úgy, hogy megközelítésünk e témában nevetséges ne legyen? A Vatikánban őrzött ‘eredetinek' vélt szentírás másolatok, vajon mennyire hűek, megírásukhoz vajon milyen korábban írt vallási szerzeményeket használtak fől, és vajon mikor, milyen körülmények között kerültek azok Rómába? Ezek a kérdések már régóta izgalomban tartják a vallástudománnyal foglalkozó szakembereket, illetve közülük csak azokat, akik nincsenek a keresztény hittan által elkötelezve. A vallásvédelmező teológusok komolytalannak tartják az ilyen kérdéseket; ők mindent elhisznek, a hamisításokat kizártnak tartják, és a biblia minden egyes mondatát igaznak, a Szentlélek-által ihletett örök érvényű tanításnak hiszik. Pedig a korai kétséges hangokat ők is jól ismerik a történelemkönyvekből. Több mint valószínű, hogy a II. évszázad második felében már mind a négy Evangélium – ha nem is széles körben - ismert, olvasott volt, más több tucat Jézus misztériumát tanító Evangéliummal együtt. Kelszosz ismerte, olvasta azokat és eredeti mivoltjáról i.u. 170. körül így ír: „átírták az eredeti Evangéliumok szövegét háromszor vagy négyszer, vagy még többször, azzal a szándékkal, hogy bírálóik érvelését megsemmisítsék.” [G. Stanton, ‘Gospel Truth'] A harmadik sz. legjelentősebb keresztény filozófusa, Origenész úgy írja: „Nyilvánvaló valóság az iratok megváltoztatott különbözősége, mely a másolok figyelmetlenségének éppen úgy köszönhető, mint arcátlan elferdítéseknek olyanok által, akik hozzátesznek vagy törölnek a szövegekből, ahogy az nekik megfelel”.

Bibliakutatók ma már tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy az Újtestamentum szövege tele van kései hozzátoldásokkal. Nem csak szavak, mondatrészek, versei lettek hozzáírva hanem Márknál pl. egy egész fejezetrész lett hozzátoldva. Márknak tulajdonított Evangélium minden  egyes korai példánya bezáródott a tizenhatodik fejezet, nyolcadik versével. Utána következő versek az úgynevezett ‘hosszabb befejezés' későbbi hozzáadás, ami nem zavarja a Biblia kiadóit, újból és újból úgy jelentetik meg mintha azt Márk írta volna. Ha az Evangéliumok szerzőit tényleg a Szentlélek sugalmazása ihlette meg műveik megalkotásánál, akkor a mások által hozzátoldott versek ‘szent' ‘eredeti' mibenléte magyarázatra szorul.

Komoly bibliakutatás és kritika már a XVIII.-ik évszázadban elkezdődött német protestáns teológusok vezetésével, akik a Biblia részletes elemzésén keresztül szerettek volna bizonyítékot találni a Katolikus Egyház hamisnak vélt vallásmagyarázataira. Tehát nem kívülről jött sátán küldöttei, hanem tudós keresztény hitvédelmezők boncolták, szedték szét darabjaira az Újtestamentum görögül írt dokumentum anyagát, akarva, vagy akaratlanul kimutatva következetlenségeit, feltűnő hibáit, - egyre több kérdést szülve, heves vitákat kiváltva.1774-ben Johann Griesbach bevezette a ‘szinoptikus' [áttekinthető] vizsgálati módszert, melynek lényege, hogy az első három Evangélium; Márk, Máté, Lukács rendkívül hasonló, rokon szerzemény, míg János későbbi, és sokszor feltűnően eltérő. Tübingeni egyetem tanára, Dávid Friderich Strauss 1836-ban kiadta ‘Jézus Élete Kritikus Vizsgálata' című könyvét, melyben a ‘paralel' [összehasonlító] eljárást alkalmazva szépen sorrendben kimutatta a négy Evangélium versei között meglévő eltéréseket, és ellentmondásokat. Következtetéseivel arra a megállapításra jutott, hogy az Evangéliumok írói nem lehettek szemtanúk, hanem kései szerzők, akik több forrásból gyűjtötték össze Jézusról írt műveiket. Jézus csodatételeit korábbi hagyományokból átvett mitológiai mozzanatként magyarázta, amiért elvesztette az állását. Karl Lachmann 1835-ben kimutatta, hogy Márk a legkorábbi ‘szentírás' szerző, és Máté valamint Lukács részben tőle másoltak, sokszor egész mondatokat, verseket szóról-szóra. További említésre méltó termékeny protestáns tudósok, mint Rudolf Bultmann, Karl Ludwig Schmidt, Williem Wrede,- mind komoly kritikai munkákkal járultak hozzá a ‘Jézus Misztérium' megértéséhez. Tanulmányaik, könyveik magától érthetően sértő csalódásokat váltottak ki a keresztény hívőkből, melyet Albert Schweitzer így foglal össze: „Nincs annál negatívabb dolog, mint Jézus élete kritikus tanulmányozásának eredménye. Názáreti Jézus, aki eljött mint Messiás, tanította Isten országának etikáját, aki megalapította ezen a földön a Mennyek Országát, aki meghalt értünk, … az sohasem létezett. Ez a képzet nem kívülről lett lerombolva, hanem a mi kutatásaink eredményeképpen hullott szét darabjaira, a komoly történelmi problémák által, melyek egymásután a felszínre kerülnek”.

Gyorsan ragadjunk ki egy kis csokorra való példát a tudós tanár urak tanulmányaiból, hogy jobban megértsük miről is van szó; Lukács és Máté teljesen eltérő genealógiai [származástan] névsort állítottak fel Jézus őseire, de mindkettőnél világos, hogy Dávid magjából származik, és Jézus szülőanyja, Mária szűzön fogantatott. Evvel szemben, Márk és János semmilyen adatot nem közölnek Jézus születésével kapcsolatban, nincs Betlehem, Mária, József, hiányoznak a keleti bölcsek is, és Márk nem említi Dávidot mint Jézus ősét. János a templom megtisztítását az elbeszélése elejére helyezi, Máté a végére. Márknál, Jézus Galilea, valamint annak környékén tevékenykedett, és nem Júdeában, továbbá Jézus csak egyszer, az élete vége felé tette meg a hetven mérföldes utat Jeruzsálembe. Lukács úgy tudatja velünk, hogy Jézus egyformán térített, tanított Galileában es Júdeában, Jánosnál megint eltér egy kicsit a történet: Jézus majdnem kizárólag Jeruzsálemben tevékenykedik, és csak néha utazik le Galileába. A ‘szentlélektől' való fogantatás csodáját Jézus eljövendő születésével kapcsolatban egy angyal közvetíti Józsefnek Máté ‘szentírása' szerint, de Lukácsnál úgy olvassuk, hogy Gábriel angyal személyesen vitte el Máriának a mennyei hírt a születéssel kapcsolatban. Jézus kivégzéséhez vezető eseménysorozatban szintén jelentős eltéréseket találunk. Márk és Máté írásában az áll, hogy a zsidó főpapokból álló Szanhedrin [papi bíróság] perben fogta majd elítélte Jézust, míg Lukácsnál per volt csupán, a zsidó főpapok ítélethirdetése nélkül. Jánosnál nincs Szanhedrin, csak egy magánjellegű gyors kihallgatás Annás főpappal, annak udvarában.

Talán, a legmegdöbbentőbb részlet a tanítványok Jézus utolsó szavait megörökítő leírásának különbözősége, mert ha ott voltak a kereszt közelében Jézus életének utolsó perceinél, akkor Mesterük végső szavait mind egyformán kellett hallaniuk, és fontosságuknak köszönhetően teljesen pontosan, szóról-szóra kellett volna Evangéliumaikban feljegyezni. Mégsem így van. Jézus földi szenvedésének végső szakaszába érve - Máté és Márk egymással egyezve - utolsó szavai „Istenem, Istenem miért hagytál el engemet” voltak. Lukácsnál, Jézus végső szólása így hangzik: „ Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván meghala”. Jánosnál pedig: „ …Szomjúzom …Elvégeztetett! És lehajtván fejét kibocsátá lelkét”.

Azt hiszem ideillik és olvasóim nem bánják, ha megismétlem egy kitűnő magyar vallástudós gondolatát, ill. kérdését: Ha Jézus előre tudta küldetése lényegét azt, hogy páratlanul egyszeri megváltás-misztériumot hajt végbe az emberiség örök üdvösségéért, akkor miért cseng ki az elkeseredés, a csalódás az utolsó földi mondata elhangzásakor? „Istenem, istenem miért hagytál el engem?” (Mk. 15:34) Lehetséges, hogy csalódott volt, mert nem látta értelmét földi szereplésében, és ezért már alig várja visszatérését 'atyjához': „Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” (Luk. 23-46) Persze ezek a kérdések és gondolatok csak úgy érvényesek, ha ténylegesen megtörtént események állnak mögöttük …

Jézus istenfiússága már kezdettől belefoglaltatott a tanításokban üdvösségközvetítő szerepe miatt. Az Újszövetség szinte minden  irata tanúsítja, hogy szerzőjük Isten fiának vallja Jézust, de ennek a fiússágnak időbeli behelyezése és értelmezése a vallásirodalmi iratokban eltérő, nem egységes. Márknál a kereszteléssel fogadta fiává az Isten: „És azonnal feljővén a vízből, látá az egeket megnyilatkozni, és a Lelket mint egy galambot ő reá leszállani; És szózat lőn az égből: Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” [Márk 1: 10-11] Máshol az istenfiússág ténye már korábban meglévő állapot, ami mindig létezett. „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát…” [Gal. 4: 4] „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta… ” [Ján. 3: 16] János szövegében világosan belefoglaltatik a Fiú korábbi meglevősége; mert csak azt lehet odaadni, ami már megvan!

Jézus születésének időpontja sem teljesen világos, és ha történelmi szempontból vizsgáljuk az adatokat, akkor zavaróan kuszált képet kapunk. A keresztény hitrendszer elterjedésének következtében a régi időszámítások mind egymásután megszűntek, és új számítás lett bevezetve, minek kezdete Jézus születésének éve. Máté Evangéliumának második fejezetében az áll, hogy Jézus Heródes király idejében születik, de Heródes időszámításunk előtti negyedik évben mar halott volt. Ha Máté elbeszélése pontos, akkor Jézusnak legalább öt évvel i. e. előtt kellett születnie. Evvel szemben Lukács úgy írja, hogy Jézus születése Quirinius [magyarosan, Cziréniusz] helytartó kormányzósága idejében megtartott népszámlálás alatt történt. Agustus császár parancsára történt összeírás valós tény, és i.u. hatodik évben hajtották végbe. Talán ez a későbbi dátum miatt hiányoznak Heródes király szerepeltetésének motívumai Lukács Evangéliumából. Ha történelmi szempontból az ő adatai hibátlanok, akkor itt megint egy ellentmondásba ütközünk. Keresztény egyház tanítása félreérthetetlenül vallja, hogy Jézus harminchárom évet élt, ha i. u. 6-ban született akkor halála 39-re esik. Pilátus tíz évig volt helytartó Júdeában 26-36 között, amiből egyszerűen következik, hogy nem lehetett része 39-ben Jézus kivégzésében.

Máté evangéliumának 27-ik fejezetében olvashatunk arról a híres 30 ezüstről, amit Judás kapott Jézus elárulásáért. Konzervatív biblia magyarázok egyszerű könnyedséggel rámutatnak Zakariás próféta XI. – 12-13 versszakaszára, mint eredeti forrásra, ahonnét a ‘harminc ezüst' motívuma származik. Ha jobban utána néznének a dolognak, akkor még egyszerűbb könnyedséggel megláthatnák, hogy Zakariás csak átvette a ‘harminc ezüst' szimbolikáját a nála korábban élt Szókratész [i. e. 469-399] történetéből. Platóntól tudjuk, hogy az ókor leghíresebb filozófusát, Szókratészt az athéni hatóságok ateizmusért és a fiatalság megrontásáért halálra ítélték, ám az itélet végrehajtásának elkerülése érdekében nyitva hagytak számára egy kiskaput. Kis összegű képletes bírság megfizetése fejében elengedték volna és száműzetésben élhetett volna tovább. Saját igazában rendíthetetlen nagy filozófus azonban megalázónak tartotta és visszautasította a bírság megfizetését, mire tanítványai mesterük kiváltására rögtön összedobták az összeg többszörösét, pontosan harminc ezüstöt. Szókratész felháborodva utasította vissza tanítványai gesztusát, ami oda vezetett, hogy a méreggel teli poharat ki kellett innia. Szókratész halála után a ‘harminc ezüst' története az egész antik világban elterjedt, átkerült a zsidókhoz is, először az Ótestamentumban, majd évszázadokkal később az Újtestamentumban szerepelt, mint Júdás ‘vérdíj' pénze.

Említeni lehetne még egy másik orcátlan plagizálást, mikor Máté önkényesen megváltoztatja, keresztényesíti, majd Jézus szájába adja az ősi Platonikus bölcsességet: „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.” (22:14) Az eredeti szöveg: „Mert sokan vannak – miként a beavatáshoz értők mondják – a narthéxhordozók, de kevesen a Bakkhoszok; ezek szerintem nem mások, mint a filozófiával helyesen foglalkozók.” (Phaidon, 69-d) A 'narthéx' vagy Thürszosz az ünnepi dionüszoszi menetben viselt díszbot volt, azaz, abból sok volt, míg az igazi dionüszoszi misztériumban beavatottakból – a Bakkhoszokból kevés.

Jézus születésnapjában a korai egyházatyák évszázadokon keresztül nem tudtak megállapodni, és még a mai napig is két eltérő dátumon ünneplik. Pl. az örmény és a makedón hívők január 6-át tekintik Jézus születésnapjának, és számukra Karácsony is ekkor van. A másik dátum december 25-ke Mithras születésnapja, amit a nyugati kereszténység részesített előnyben. Mind a két dátumban van logika, nem hasra ütött számokról van itt szó. Kétezer évvel ezelőtt a téli napforduló december 25-re esett. Az egyiptomi ‘hős' piramis építő korszakban, vagy még előtte, [kb. i. e. 4000 év] a téli napforduló január 6-ra esett, mely abban az időben az év legszentebb napjának számított. Ma földünk északi féltekén a leghosszabb téli éjszaka december 21-ről 22-re virrad, tehát már megint jó néhány napot eltolódott az utóbbi két ezer évben. Az állandó elcsúszás földünk harmadik mozgásának az úgynevezett precessziós mozgásnak köszönhető. Az ősi ‘idő nélküli' egyiptomi múltból fennmaradt dátumot átvette sok nép, kultúra mint szent napot, beleépítették saját vallás-mitológiájukba, sokszor maguk sem értve, miben rejlik kiemelkedő jelentősége.

A téli napforduló a régi időkben mindig az újév kezdetét is jelentette, amiben józan ésszerűséget találni nagyon egyszerű. Tekintettel arra, hogy minden isten akinek a születésnapja a téli napfordulóra esett ‘Napisten' is volt, (mert az újjászülető napot személyesítette meg) így elméletben Jézusnak is magán kellett volna viselni a ‘Napisten' különböző aspektusait. A keresztény egyház természetesen ettől mélyen viszolygott és, hogy kitörüljön minden  erre történő utalást: áthelyezte a kalendáriumban újév napját hat nappal későbbre. Ebben az átrendezésben ésszerűség helyett inkább elkeseredett erőlködést látni, megvédeni a betűhöz fanatikusan ragaszkodó ortodox felfogás igazát: miszerint Jézusnak semmi köze a pogány kultúrák napisteneihez.

A keresztény tanítások szilárdan vallják, hogy a bibliai evangéliumok szerzői mind Jézus kiválasztott tanítványai és így szemtanúi voltak az eseményeknek.[Vagy legalább három a négy közül, mert János munkája túl kései és túl eltérő] De nyissuk csak ki a bibliát és olvassuk el mit is ír Lukács saját Evangéliuma bevezető ‘előszavában': „Mivelhogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését amelyek minálunk beteljesedtek, Amint nekünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének,   Tetsszék énnékem is, ki eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére jártam…” Ebből a három rövidke verssorból rögtön kiderül, hogy Lukács a saját  bevallása szerint nem volt szemtanú, mások voltak ‘kezdettől a szemtanuk' akik ‘előnkbe adták' azaz átadták, megtanították az ‘elbeszéléseket', amelyek beteljesedtek. Tehát személy szerint nem volt ott, nem élte át az eseményeket, csak később ‘azoknak szorgalmasan a végére járt'. Azt is megtudjuk, hogy sokan elkezdték megírni a dolgokat, ill. az eseményeket, világosan utalva a sok elő-evangéliumra melyek Jézus csodálatos Misztériumát hirdették. Ezek után nem lepődhetünk meg azon a tényen, hogy Lukács, Mátéval együtt nem csak Márktól másolt, hanem több más munkát is felhasznált műve összekomponálására. A bibliakutatás három korai proto-evangélium szerzemény felhasználását képes kimutatni Lukács és Máté munkáiból, melyeket a német 'quelle'-forrás, szó után 'Q-dokumentumnak' neveztek el. (Azért német, mert először német teológusok foglalkoztak az ilyen irányú forráskritikai tanulmányozással.) A bibliakutatóknak már rég feltűnt, hogy Máté és Lukács szerzeményében, a Jézus példabeszéd-mondás-bölcseletek azonosíthatók, jellegzetességük szerint csoportokban sorolhatók. Feltételezték, hogy ezek a versek korábbi 'Logion' (mondás) gyűjteményekből kerültek el az evangélista szerzőkhöz, mert másképp megmagyarázhatatlan a rengeteg közös – sokszor betűről betűre megegyező – sok elem, szó és mondat azonosság. A szövegkritika három egymásra rakódott Józsua-mondás rétegeződését képes megkülönböztetni Máté és Lukács evangéliumaiban, ami három – egymástól marginálisan eltérő –, Józsua Misztériumát követő zsidó felekezet gyűjteményéből származhatott. A kb. egy generációval korábban alkotó Márk ezeket a gyűjteményeket nem használta fel műve komponálásához – annak ellenére –, hogy a Józsua Logionok Alexandriában lettek megszerkesztve és Márk is Alexandriában tevékenykedett. Máté és Lukács ezekből a korai gyűjteményekből, melyek időben megelőzték a történelmi Jézus fellépését, kb. harminc verset iktatott be az evangéliumaikba.

A konzervatív bibliamagyarázók a Q. dokumentumok keletkezési idejét későbbre, az i. u. 30-70-es évekre helyezik, és Alexandria helyett – csakazért is – Palesztinát jelölik meg keletkezési helyként. Részükről ez csak beleerőltetett magyarázás: „ha már letagadni nem lehet, akkor simuljon bele.”

Márknál olvassuk; miután Pilátus Jézust ‘kezökbe ada' a zsidók elviszik “És bíborba öltöztették őt, és tövisből szőtt koszorút tevének fejére”. [15: 17 ] A versrészlet meseszerűségét nehéz valós történetnek elfogadni. Ritka értékű antik vázákon Dionüszosz legtöbbször bíborviseletben szerepel, és az egyik mitológiai költeményben Perszephoné bíborköntösét hordta Dionüszosz, mikor az alvilágba tartózkodott. Sokszor bíborövet és bíborszalagokat viseltek a misztikus szertartások beavatására készülő jelöltek az Eleuziszi ünnepi játékok alkalmából. M. W. Meyer ‘The Ancient Mysteries Sourcebook' című művében azt írja, hogy Andaniában megtartott ünnepi szertartásokon a beavatottak bíborkoszorút viseltek. Akárcsak ma, a bíbor sosem volt olcsó kelme fajta; viseletét, használatát csak a nagyon gazdagok tudták megengedni maguknak. Elképzelhetetlen, hogy a fukariságukról elhíresedett zsidók egy ilyen méreg drága öltözéket adtak volna rá egy halálra ítélt, 
megkorbácsolt személyre.

Márknak tulajdonított Evangélium szerzője Palesztina földrajzát nem ismerte, hibáiból azt a következtetést lehet levonni, hogy nem volt odavalósi. „Aztán ismét kimenvén Tirus Sidon  határaiból a galileai tengerhez mene a tíz város határain át” [Márk 7: 31]. Tirusból nem lehetett Sidonba menni, majd utána a Galilea tóhoz, mert Sidon ellenkező irányba van, és onnét nem volt út a Galilea tóhoz.Ötödik fejezeteben Márk a Galilea tó keleti partjára helyezi Gadarenusok földjét, holott Geraza több mint harminc mérföldre volt onnét délkeletre. Már ez a néhány kiragadott példa is megkérdőjelezheti az Evangéliumok ‘szentlélektől' való sugalmazást és ha figyelemben vesszük a mai modern Biblia kritikusok sokkalta mélyebb és részletesebb tanulmányait, akkor bizony nincsenek könnyű helyzetben az apologetikus [vallásvédelmező] tudós tanárok. Egész komoly könyvtárra való anyagot írtak már össze a hit védelmezői elegáns könnyedséggel mindent megmagyarázva annak bizonyságára, hogy igen is kilehet olvasni a történelmi Jézust az Evangéliumok könyveiből. A magyarázatok sokaságában azonban még sosem sikerült kielégítő választ kapnom, hogy az Evangéliumok szerzői miért használták majdnem mindig a Septuaginta [az Ószövetség legrégebbi görög fordítása, i.e. II. évszázad] sokszor pontatlanul lefordított anyagát az eredeti héber szövegek helyett munkájuk megírásához? Mert ha ők tényleg zsidó társadalmi és kulturális háttérrel rendelkeztek, mint ahogy a keresztény tanítás hirdeti, akkor görög kulturális ráhatásokat nem lett volna szabad keresztűl-kasúl beleültetni a szentírásokban. Hogy megpróbáljam pontosabban kifejezni magam:ha egy  magyar tudós mondjuk, Arany János munkásságáról akar egy értekezést írni németül, akkor nem fog több száz éves hibásan németre lefordított forrásmunkát használni, hanem egyenesen az eredeti magyarul, Arany János által írt művekre fog támaszkodni. A pontatlan idézések illetve fordítások közül kiemelkedik Márk Evangéliumában található vers ahol a szerző Jézus szájába adja Ézsaiás könyvéből a helytelen idézetet, mikor is Jézus a farizeusokkal vitázik. Tehát a zsidó születésű Jézus a zsidó írástudóknak egy szent ‘ősi' zsidó irat rosszul lefordított görög változatát magyarázza és mindezt egy szintén egy zsidó írástudó [Márk] jegyzi fel! A szóban forgó versel kapcsolatosan D. E. Nineham ‘St Márk' című könyvében kiemeli, hogy „a nép ajkaival tisztel engem szíve pedig távol van tőlem” (Izajás, 29: 13) idézet nagyban eltér az eredeti hébertől, és csak igy a szöveg pontatlansága miatt lett alkalmas arra hogy azt Evangéliumában Márk ilyen formában betudta illeszteni. Utána Ninehem kicsit mentegetőzve így magyarázza: “lehet, hogy görög ajkú keresztények használták a hibás versidézetet polemikus célzattal a zsidókkal szemben és elképzelhető hogy így hibásan általuk került el Márkhoz.”

Az Ótestamentum verseinek kisajátított értelmezése, passzusainak önkényes és sokszor eltérő felhasználása nagyon is jellemezte az összes zsidó ‘reform' - közösségeket. Példának meg lehetne említeni Izajás, 40: 3 : „ A pusztába készítsetek az Úrnak utat, ösvényt egyengessétek a kietlenben a mi Istenünknek.” A qumráni Esszénus Közösség [akiknek semmi közük nem volt a Jézust követők misztikus mozgalmához] szintén idézik szabályzatukban ezt a verset, csak ők úgy értelmezik mint egy kiválasztott közösség megszületésére vonatkozó jövendölést, ugyanakkor ugyanez a passzus Márk evangéliumában [4: 3 ] Keresztelő János tevékenységére utal.

Sokszor bizony elkeseredett erőlködésnek lehetünk tanúi, mikor az Újtestamentum szerzői próféciális bizonyságokat hoznak fel az Ótestamentum szövegeiből, melyek néha már feltűnően görcsöltek egy el nemkötelezett olvasónak. Ilyen pl. Máté szövegébe nem illő hivatkozása, mikor Heródes király gyermekgyilkolását (Mt. 2: 16-18) már előre megjövendőltnek véli és beteljesedésére Jeremiás, 31: 15 versét hozza fel. Jeremiás példaként felhozott passzusának semmi köze nincs az állítólagos heródesi gyerekgyilkosságokhoz, hiszen abban Ráchel siratja fiait. A két témát összemosni nevetséges és szerzője önkényes hozzáállásából egyfajta gátlástalan elszántság sugárzik ki.

Különböző hagyományok egymásra csúsztatott rétegei, más kultúrkörökből részben átvett motivumok, és az azokkal könnyen összehasonlítható, tagadhatatlan egyezések az újtestamentumi történet keretein belül: újabb és újabb érdekes magyarázatokat eredményez. Sokszor, mikor az Újtestamentum kevésbé fontos cselekményeit olvassuk, természetes az, hogy elfogadható képsorozatként értelmezzük elbeszéléseit: a benne található ‘furcsaságok' nem tűnnek fel. Valláskutató szakembereknél azonban ez másképp van. Nézzünk meg egy ilyen 'jelentéktelennek' mondható példát.

Márk [5: 11-14] és Lukács [8: 32-33] közli azt a részletet, mikor is az ördögök belemennek a disznókba, akik meg [ettől megzavarodva] belerohannak, - Márknál a tengerbe, - Lukácsnál a tóba, ahol is mind elpusztul. Márk a disznók számát kétezernek mondja, Lukács csak megismétli a történetet, a disznók száma említése nélkül.

W. Burkert, ‘Ancient Mystery Cults' című könyvében olvashatunk, a témához kapcsolható adatokat. Eleuziszi Ünnepek egyik fontos szertartása volt a misztériumokban történő beavatás előtti ‘megtisztulás' rituálé, ami egy nappal korábban zajlott le. A beavatásra jelöltek teliholdkor, éjfél előtt bementek a tengerbe, mindegyik egy malacot [kis disznót] vitt magával. A vízben, ősi imákat szavalva, titkos mantrákat ismételgetve, képletesen belemosták a malacokba a bűnöket, negatív energiákat, félelmeket szülő rossz érzéseket.
A tisztulási szertartás után az összes rosszat és bűnt befogadó kis disznókat feláldozták, majd lakomát tartva húsukat elfogyasztották. Az egyik eredeti ősrégi feljegyzésben, a beavatásra készülő tagok - és így az áldozati malacok száma is éppen kétezer, mint a Bibliában. Evvel a régi tudósítással már jobban érthető az újtestamentumi részlet, mely különben csak úgy önmagában rendkívül furcsa. Tudniillik a régészet Palesztinában és környékén, szinte alig talált disznócsontot. Míg szamár, ló, szarvasmarha, de főleg birkacsontot szépszerével találtak, addig a disznócsont ‘hiányzik'. Ez azonban alátámassza azt a tényt, hogy a nyugat-szemita népek kultúrájából vallási és egészségügyi okok miatt, hiányzott a disznótartás. Ezek a népek ősi idők óta hagyományosan tartózkodtak a disznóhús evésétől, így többezres disznófalka létezése ezen a vidéken abszurd és értelmetlen.