A világ egyik legnagyobb, óriási hatalommal bíró vallása a kereszténység; hittudományát, tételeit, tanításait, erkölcsi és etikai nézeteit szinte majdnem mindenki ismeri. De ha akad is egy- egy ‘kultúrember’ aki nem pontosan ért ezekhez a dolgokhoz, Jézus történetéről mindenki hallott. Kajafás, Pilátus, Szűz Mária, Szent Péter nevek ismertek az egész világban, még ott is ahol keresztények nem élnek, neveik puszta említése tiszteletet, csodálatot vált ki. A kereszténység alapját képező ‘Jézus Misztériumot’ tanulmányozni, annak rejtekeibe pillantani, mindig mindenkinek izgalmas örömöt nyújtott, aki csak valaha is ehhez a témához kicsit komolyabban hozzányúlt. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy mindig mindenki, - aki e tárgykörrel foglalkozott – helyesen értelmezte, értette a régi emberek régi üzenetét. A papiruszokra görögül, latinul felrótt nehéz vallási szövegek helyes értelmezése most, már jó néhány száz éve egyre inkább eltér: harmónia csak ott található, ahol a vallásos meggyőző erő megegyezik olyan megkérdőjelezhetetlen ‘alapigazságokban’, mint pl. az Újtestamentum térben és időben lezajlott eseménysorozatának történelmi valósága. Ahol az összetartó közös vallási háttér hiányzik, ott a valláskutatással foglalkozó szakemberek kérdések és elméletek gazdag sokszínűségét vetítik elénk, megváltoztatva ezáltal a korábban belénk rögződött elképzelések határozott talapzatait. A belátható, megismerhető képegyüttes ma már sokkalta nyitottabb keretekkel tárulkozik elénk, mint mondjuk hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt. Hol voltak még akkor papirológiával foglalkozó szakemberek, vagy tanulmányok a Nag Hammadi könyvtár anyagáról, vagy bármilyen értelmes, egyházi tanításoktól független - pogány és gnosztikus vallásokkal foglalkozó munkák, melyek esetleg összefüggésbe merték hozni ezeket a vallási ill. kultikus áramlatokat a Jézus Misztérium kialakulásával. A kereszténység kezdetével foglalkozni, annak igazságát megismerni mindig is izgalmas kihívás volt, úgy írni erről, hogy az olvasót megfogjuk, érdeklődését fenntartsuk: az pedig már szinte művészet.

A kereszténység kialakulása megismerésének elengedhetetlen feltétele az, hogy egy kicsit ismerjük az ókori világ vallásait, sokszínű filozófia-rendszereit, a mögötte húzódó, és azokat befolyásoló társadalmi, politikai erőket. A pogány vallások felületes, lenézéses megközelítése, csak korlátolt megértéshez vezethet, ami képtelen rálátást engedélyez csupán. Meddig kell visszamenni az évszázadok, évezredek homályos útjain kutatásainkban, hogy jobban megértsük azt a folyamatot amely a nikeai zsinattal záródott i.u. 325-ben? Lehet igazuk van azoknak, akik a szumér kultúra ősi vallásvilágáig akarnak visszanyúlni; mert a szumér vallásból született a babilóniai vallás, amely meg direkt ráhatással volt az ősi zsidó törzsek hitelképzelései kiformálódására. Sok valláskutató helyesen vagy helytelenül lát, talál szálakat oly mélyen visszatekintve az időben, hogy az olvasó fonalát elveszítve nem nagyon érti, hogy mindez hogyan is kapcsolódik Jézus Misztériumának kibontakozáshoz. Mégis vissza kell mennünk időben, - ha nem is évezredeket – de i. e. 550 tájára, amikor az akkori görög kultúrvilág legkimagaslóbb egyénisége Püthagorász engedélyt kapott, hogy Egyiptomba beutazhasson. Egyiptom, abban az időben egy teljesen zárt ország volt: olyasmi mint Tibet, úgy száz évvel ezelőtt. Idegeneket nem szívesen engedtek be, az egyiptomi papság féltékenyen őrizte tudását. Azonban a megkülönböztetett képességekkel rendelkező Püthagorász szívesen látott vendég és kitűnő tanulóként 22 évet töltött el az egyiptomi templomokban. Az egyiptomi  templomok ebben az időben főiskolák, egyetemek szerepét is betöltötték, és az egyiptomi kultúra fellegvárai voltak.

Tanuló évei eltelte után visszatért görög területekre, Dél-Itália görög településén Krotonban iskolát alapított, és az egyiptomi Ozirisz Misztériumot átültette, bevezette a görög hitvilágba. A mai ember Püthagorászt úgy ismeri, mint az első görög tudóst, aki a matematikát, algebrát, mértant soha korábban nem látott szintre vitte. Iskolájából származik a törzsszám, összetett szám, összemérhetőség fogalma, és természetesen a derékszögű háromszögre vonatkozó híres tétel. Zene, irodalom, filozófia, asztronómia, szintén tantárgyként szerepelt iskolájában, ám számunkra az a legfontosabb, hogy vallásalapító, főpap, és misztikus nagymester volt. Egyiptomi tanulóévei alatt Püthagorász elsajátította az oziriszi Misztériumok tanításait, rejtelmeibe beavatást nyert, és azok átadását, tovább tanítását a tökéletességig vitte. Egyes hagyományok szerint Püthagorász Trákiában is megfordult, ahol beavatást nyert az ottani ősi ‘orfeuszi’ misztériumokban, mely lényegiségében rendkívül hasonlított az oziriszi misztériumokhoz. Oziriszről tudjuk, hogy Egyiptom egyik legnépszerűbb istene, kinek kultusza jelentősebb volt talán bármelyik más istennél. Ő a meghaló és feltámadó isten, Ízisz testvére és férje. Bátyja Széth megöli, de ő újból feltámad és az alvilág királya ill. annak bírája lesz. E mitológiai mozzanat a meghaló – feltámadó természet körforgását, napunk nyugvó [meghaló] és felkelő [feltámadó] állapotát éppúgy szimbolizálja, mint azt a misztikus tanítást; miként kell ‘meghalni’ majd ‘feltámadni’ – ezáltal örök életet nyerni: Ozirisszel egyé válni.

Az ősi időkben az embereket sokkal jobban izgatta, érdekelte, hogy mi lesz a halálunk után, létezik-e egyfajta élet-lét azután hogy meghaltunk. Gondoljunk csak a mindent átható monumentális halotti kultuszokra az ókori népek között: ennél fontosabb kérdés talán nem is létezett. Püthagorász miután visszatért görög területekre, égett a vágytól, hogy honfitársait tanítsa azokra a misztériumokra melyekben ő beavatást kapott az egyiptomi templomokban. Átültetni más vallásos elképzeléseket, bevezetni idegen, korábban sosem hallott hittételeket ma sem könnyű, hát még 2500 évvel ezelőtt, mikor is minden közösség féltve őrizte atyáik hitét, isteneik hatalmát, azok óvó segítségét. Cseréket, változásokat kieszközölni ezekben a tökéletesnek hitt vallásvilágokban könnyen magával hozhatta az istenkáromlás vádját, amit mindenhol halállal büntettek. Püthagorásznak nem volt könnyű dolga!

Püthagorász közösségéről kevéske feljegyzés maradt ránk az ókorból, mint Porphyrrius ‘Püthagoraszok  Élete’ című rövid, töredékes írása. I. e. VI. évszázad második felében iskolát alapított, amiből később misztikus vallási közösség formálódott. Nők, teljes jogú tagokká válhattak, nem létezett számukra hátrányos megkülönböztetés. Kezdő tagoknak, tanulóknak öt éves szilenciumot kellett gyakorolni. Soraikban nem létezett társadalmi különbség vagy születési kiváltság, és teljes vagyonegyenlőség alapján minden  vagyont, értéket megosztottak egymás között. Hajnalban keltek, énekekkel, imákkal köszöntötték a felkelő napot, majd tanulással, vallásos ájtatossággal töltötték napjaikat. A közösen elfogyasztott esti étkezésen szent iratokból olvastak fel. Szigorúan vegetáriánusok voltak, állati áldozatok bemutatását elvetették, és hasonlóan a Brahmanistákhoz: minden élőlény megölését elítélték. Öltözékük hófehér tóga volt és nőtlenségben éltek.

H. Lietzmann ‘The History of Early Church’ című könyvében annak a véleménynek ad kifejezést, miszerint az első keresztény kolostor megalapítója Szent Antal, maga is püthagoraszian volt és a püthagoraszi közösségek felépítését használta mintának szervezkedése folyamán. Görög városállamok akkori hivatalos vallása a klasszikusnak mondott Hellén vallás volt, ami bár külsőleg eltért – Homérosznak köszönhetően - más abban a korban virágzó vallásoktól, de ősi szellemi hátterét tekintve mégis ugyan az volt mint az összes többi ókori vallás, mert az alapját túlnyomórészben a termékenységi kultusz hite képezte. A ‘megtermékenyítési’ hit alapjait mindenhol hasonló elképzelésű rendszerek alkották, hiszen az azokat létrehozó körülmények, és elvárások is hasonlóak voltak. A mindig megújuló természet, sötét éjszakát felváltó napfény, jó és a rossz állandó harca, isteni képmásokban tükrözte vissza a mindennapi élet élményeit, és benne az ember szorongását, félelmét, reménységét, örömét. Az ókor kultúrái hemzsegtek a sok külsőleg eltérőnek látszó istenektől, kiknek tiszteletére templomok, szenthelyek sokaságát építették, de a kultikus tisztelet, vallásos imádat kifejezésének célja, és kívánalma  majdnem minden esetben ugyan az volt. Áldását, segítségét, óvását kérni egy kiemelten előnyben részesített istennek, hogy legyen gyerekáldás, bő legyen a termés, stb. A megszemélyesített istenek megnyerésére és kiengesztelésére mindenhol kialakult a szertartások végtelen sora; áldozatok bemutatása, istenek dicsőségégét hirdető énekek, imák rendszeres ismétlése, templomok, szenthelyek állandó díszítése, gazdaggá tétele. Minden hasonlóság ellenére mégis jelentős eltérések tátonganak a klasszikusnak tartott termékenységi, meg ‘patriarkális’ vallások között, ami számtalan kisebb és nagyobb dolognak köszönhető. Ilyen pl. a különböző szinten álló kozmológiai ismeretek, sámánizmus, mágia formái, illetve annak eltérő fokai, gyakorlatai, és nem utolsósorban társadalmi, politikai ráhatások. Azok a vallásdolgok, melyek még hiányoztak a korai hellén hitmegnyilvánulásokból, hitéletből, mint az aszketizmus, a halál utáni létezés elméletei, a világi élettől, társadalomtól történő elfordulás, a megváltás lehetőségének felajánlása, és az ember megistenülésének elméleti lehetősége: Püthagorász és tanítványainak köszönhetően meghonosodott görög területen is.

Trákia egyes részein állítólag már létezett olyan Orfikus hagyomány, melynek lényege sokban megegyezett Ozirisz Misztérium tanításával, ám ezek hatása a klasszikusnak mondott görög patriarkális vallásra nem igen mutatható ki. Inkább elfogadhatóbb Martin West (Korai Görög Filozófia) érvelése, miszerint Püthagorász maga írta az első Orfeusz költeményeket, majd néhány tanítványa az ő példáját követve megkapó szépségű metafizikus költeményeket komponált Orfeusz tiszteletére, kultusza terjesztésére. Homályosan babonás tradíciók helyett Püthagorász egy tisztábban követhető, metodikusan tanítható misztérium vallást vezetett be, hol Ozirisz istent felcserélte egy kisebb jelentőséggel bíró görög istennel: Dionüszosszal. Gyorsnak mondható népszerű terjedését talán annak köszönhette, hogy tanításait Püthagorász belső értékekkel, misztikus értelemmel töltötte meg,míg a beavátási szertartást olyan élménysorozattal gazdagította minek lényege a teljes lelki újjászületésben; a belső isteni szikra lángra lobbantása által történő megvilágosodásban, a Dionüszosszá válásban teljesedett be. A tanítás külső keretként létrejött, illetve tovább bővült az isteni mítoszok sokféle története, melyek színessége, fordulatai, tragikuma, majd boldog üdvözítő befejezése: vonzotta és megfogta az ókor embertömegeit. Gondoljunk itt az oziriszi misztériumok népszerűségére. Hérodotosz látványos oziriszi fesztiválról számol be a Nílus partján, ahol több tízezer ember nézte az ünnepi játékokat, és ünnepelte Ozirisz feltámadását.

Dionüszosz isten neve nem szerepel azon a listán amit Homérosz állított össze a Zeuszt követő legfontosabb hat istenpár között. Legkorábbi tisztelete, mint megtermékenyítési istenség – könnyen meglátható – az ősi, primitív, túlzottan nagy phallusszal ellátott emberformájúra faragott szobrokban, valamint Dionüszosz templomok szolgáit sokáig bakkecskéknek hívták. Bor istenének is mondják, habár a tiszteletére megtartott ünnepek mind tavaszra, vagy nyárelőre estek, kiemelve a sokféle termékenység különböző fokait.  Kivétel az eleusziszi ősszel megrendezett, többnapos misztikus ünnepi játékok.  Az új Dionüszosz-kultusz új gondolatot honosított meg a görög vallásosságban. A régi vallás alapgondolata az ember és az Isten között való különbség tényének a kiemelése, míg az új kultusz az Istennel való egyesülés, az emberistenülés gondolatát juttatta kifejezésre.

A gondolat alátámasztására rendszeresítve lettek azok a tanítások ahol Dionüszosz meghal, [megölik] majd feltámad és újra él. Van olyan tradíció, ahol szőlőszemek sokasága jelképezi az isten testét, miket szétnyomnak, kifacsarnak. De jelképesen bor formájában mégis tovább él. Máshol Dionüszosz uralkodása ellen fellázadt titánok tépik szét testét, amit később Zeusz Apollóval összerakat, és természetesen ott van Euripidész Bakkhánsnők c. drámája, amivel részletesebben később foglalkozunk.  De talán az egyik legrégebbi mondaváltozat az i. e. hatodik évszázadban élt orfikus költőtől, Onomakritosztól származik. Az ő költeményében Dionüszosz gyermek-isten, akit tizenkét titán megtámad, majd megöl és fölfal. A tizenkettő szám az ősi zodiákus tanítás értelmezésében az emberi ‘világlélek’ tizenkét őstípus fajtáját jelképezi, melyek a gyermek-isten felfalása által az eucharisztia szentségében részesültek. Más szóval; Dionüszosz isten ‘testének’ elfogyasztásával ők is az örök üdvösség áldásában részesültek. Fontos az, hogy ne tévesszen meg senkit az Orfikus és Dionüszosz irodalom sokféle megnyilvánulása, amelyben találunk teremtésmondát, himnuszokat, szentbeszédeket, szertartási előírásokat, pokolbéli útleírásokat, és hasonlókat. A meglévő eltérések csak gazdagítják misztikus pátoszát a mondakörnek. Dionüszosz a bor és más mámorok istene, de szintén ő egy kezdetleges üdvtörténet ‘megtestesített’ istene is. Orfeusz a görög regevilág egyik énekese, aki ‘leszáll’ a pokolba, hogy gyönyörű szerelmét Eurudikét onnan visszahozza. Csodálatos hangjával meglágyítja az alvilág hatalmasai szívét, akik visszaengedik, visszaadják neki Eurudikét. A televény világból a valós létezésbe áthozni Eurudikét a főhős mégis, - a saját hibájából – képtelen. Ő azonban visszatér, igaz rövid időre csupán, mielőtt végleg egyesülne szép szerelmével. A történetben megfogalmazódott az alvilágban [másvilágban] való leszállás, átmenet, majd az onnan történő visszatérés. A misztikus értelmezés egyfajta meghalást, majd a másvilág lehetséges kitapasztalását, és végül az utána következő visszatérés lehetőséget látta az elbeszélés mozzanati mögött.

De a regék, mondák halmazatában több olyan típus is található, hol Orfeusszá válik Dionüszosz is [a római regevilágban Bakkhosz]. Ám minden eltérés ellenére is a mondák történetei, a belőlük kiáradó tanítások egyre határozottabban összemosódnak hasonlatosságaikban. Tömören szólva; a hősök meghalnak, leszállnak az alvilágba, hogy utána mindig feltámadjanak -, ezáltal hirdetve az örök élet lehetőségét. Tovább bonyolítható a dolog, ha valahol nem teszik hozzá rögtön a sokféle elnevezéshez; Sabaziosz, Zalmoxisz, Iakkhosz, Bromiosz, Euiosz, Zagreusz, Lenaiosz, Eluthereusz, Basszereusz, - azt –, hogy végeredményben ezek az istennevek mind Dionüszosz különböző elnevezései. Az Orfikus mondakörnek fővonalát képezi az a hit, miszerint az emberek a titánok egy vércseppjéből származnak, ez a csepp vér az eredendő bűnnek, az ember esendő, lázadó, istennel szembeszálló természetének egész átkával terhes. Zeusz azonban nyitva hagyta az ember számára a megváltás lehetőségét, amikor megengedte Dionüszosznak, hogy az embereket megszabadítsa ettől az eredendő bűntől. A szabadulás útja a dionüszoszi misztériumba való titkos beavatás, mely csak a lelkiekben kifinomult érdemlegesek számára volt lehetséges. Az Orfikus gondolkozás főproblémája a halál és a halál után való élet, létezés mikéntje, az örök élet beteljesedése a megváltás elnyerésével.  A megoldás beteljesedésére adott választ Püthagorász misztikus tanítása, miszerint az Istennel történő szentségi egyesülés s ennek alapján az örök élet és üdvösség zálogának birtokban való vétele az út, melyen a kiválasztottaknak haladni kell. Misztériumban történő beavatási szertartás legfontosabb része a ‘gnózis’ [tudás] átadása és az ugyanakkor történő gnózis megkapása, elnyerése. Ebből a hagyományból ered, bontakozik ki a későbbi idők folyamán az a vallási mozgalom ami Jézus Misztériumát hirdeti: a gnoszticizmus.


A hal szimbólumának széleskörű elterjedését napjainkban megtalálhatjuk mindenhol, ahol hithű keresztény közösségek léteznek. A hívők nagy többsége ellenben nem tudja, hogy ez a népszerű Jézus jelkép eredete egészen Püthagorászig vezethető vissza és valójában egy pogány misztikus szimbólum. A formáját az ősi tanítás szerint két egyenes méretű kör [anyag – lélek ] egymásba csúsztatása adja. Az ilyen arányban megszerkesztett halat ‘vesica piscis’ néven ismerte az ókor misztikáiban beavatott szellemiség. A hal vonala által bezárt terület és az egyik kör megmaradt területének az aránya : 153 : 265 . Ezt a számformulát nevezte az i.e. harmadik évszázadban élt Arkhimédesz a ‘hal mértékének’. Thimothy Freke írja : „A számarány [153 – 265 ] különös erővel rendelkező matematikai eszköz volt az ősi számmisztikában, mint hozzávetőleges számot összefüggésbe hozták a 3-as szám négyzetgyökével és irányt adó számtani arányként használták az egyenlő szárú derékszög megszerkesztéséhez.  Arányát a számmisztika más területein is használták”.

A számarány kisebbik összege a ‘153’ varázsszáma nem véletlenül került be a Bibliába, még ha János nem is értette, de mégis beleszőtte és a hal szimbólumával kapcsolta össze. „Felszálla Simon Péter és kivoná a halat a partra amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal…” [Ján. 21: 11] Ez a versrészlet hozzáillőn, kiegészíti Porphyrius [i. u. 232-303] pogány filozófus Püthagorasz csodatételeiről írott feljegyzését. Munkájában írja: Püthagorász a tengerparton sétálva, odament a hálójukat húzó halászokhoz és pontosan, számra megmondta nekik, hány hal találtatik a hálójukban. A halászok hitetlenkedve fogadják a jósolt számot és megígérik; minden kívánságát teljesítik Püthagorásznak, ha a megjósolt szám helyes.  Megszámolják, és a halak száma pontosan megegyezik Püthagorász által kinyilatkozott számmal. Püthagorász azt kéri a halászoktól, hogy dobálják vissza a halakat a tengerbe, amit ők meg is tesznek. Történetében Porphyrius, sajnos nem közli a halak számát, azonban kétségtelen, hogy János ugyanabból a témakörből merített, mert ha nem, - akkor nem a 153-as számot használta volna - s így passzusa kiegészíti Porphyrius közlését.

Püthagorász követői a megigazodásukat vagy másszóval a megvilágosodásukat, a misztériumokban történő beavatás segítségével érték el. Miből is állt a beavatás? Mi történt az a pillanat alatt, mikor maga az aktus végbement? Hogyan adta át a főpap [szertartásmester] a gnózist, és miként élte át annak megkapását a beavatott? Tehát a kérdés, mi játszódott pontosan le a szentélyek legszentebb részében, mikor a tudás átadásával a mester bevezette a beavatottat a legtitkosabb misztériumokba? Nos, hát pont ezt nem tudjuk! Nagyon sok feljegyzés maradt ránk az ókori világból; különböző korok, eltérő pogány és gnosztikus irányzatok szokásairól, szertartásaikról, ünnepi játékokról, gyülekezetek belső vallási életéről, stb., ám a legfontosabb kérdésről nincs semmilyen feljegyzés, adat, egyetlen sor, vagy mondat. Miként lehetséges az, hogy ezrek, százezrek különböző időszakokban az ókori kultúrvilágok más és más misztérium vallások beavatottjai, azok átadói lettek és soha egyik sem írta meg, hogy mi is ment végbe a legszentebb szertartáson, hogyan szállta meg, járta át őket a misztikus tudás elnyerése? Ennyire betartották volna a ‘hallgatás fogadalmát’ amire felesküdtek a beavatási szertartás előtt, vagy talán nem is lehet pontosan megfogalmazni a beavatott átélési élményét?

Ennek a hiánynak köszönhetően különböző elképzelések láttak napvilágot, hogy kitöltsék magyarázataikkal a vallástörténelem azon üresen hagyott részét, ami a misztérium vallássokkal foglalkozik. Nem lehet elfogadni azt a tagadó hozzáállást, hogy nem történt semmi különös, csak néhányan szent őrjöngésbe estek, a többi melléklet pedig, csupán hatásvadászó színjáték volt. Hosszú évszázadokon keresztül fenntartani, megőrizni, és népszerűvé tenni a külsőségben eltérő misztérium hagyományokat lehetetlenség lett volna, - ha csak üres hokusz-pókusz az egész, ami nem több az olcsó cirkuszi szemfényvesztésnél. Az ősrégi mágikus gyakorlatok sokszínű formáinak alkalmazása inkább közelebb áll az igazsághoz, ahol a sámán hatalmát maga a főpap, vagy szertartásmester bírta. Ma is vannak, és mindig is voltak különleges képességekkel megáldott emberek, akik nem csak ‘varázsolni’, gyógyítani, jövőbe látni tudtak, hanem képesek voltak ‘áldást’ [egyfajta pozitív energiát] átadni más embereknek. Az ilyen emberek, akik képesek voltak az ‘áldást’ helyesen felhasználni, azt kamatoztatni, azok maguk is sámánokká [főpapokká] lettek, és már ők adták tovább áldásukat az új beavatottnak. Van még egy megközelítés a misztérium vallások enigmájához, de annak provokatív jellege miatt jelen tanulmányunkban foglalkozni lehetetlenség.

Irányadásképpen, mégis mélyen tudnám ajánlani R. GORDON WASSON, ‘SOMA’ című könyvét, minek áttanulmányozása nélkül nem lehet foglalkozni vallástörténelemmel. Lehet a Bibliát, és a szentatyák írásait elölről – hátulról betéve tudni, de aki ezt a könyvet nem olvasta az nagyon messze áll a vallások kialakulásának megértésétől, amiből következtetve a kereszténység kialakulását is torzítva szemléli.

Visszatérve a Püthagorász által életre hívott misztérium vallásra, ami minden reménységet felülmúlva néhány generáció után a klasszikus Görögország szellemi hajtóereje, művészi ihletője lett. Olyan vallás és kultúrforradalmon ment át a görög nép, ami az akkori civilizált világ első helyére emelte őket: Ozirisz- Dionüszosz Misztériuma átjárta az egész társadalom mivoltját. Püthagorász idejében alkotott Homérosz Himnusz ekképpen fogalmazza meg a kimondhatatlan lelki élmény lényegét: „Boldog és teljes az a földön az emberek között, aki átélthette! Akit nem avattak be a szent misztériumba, akinek ebben nem volt része, az tompa sötétben botorkáló halott marad.” A néhány generációval később élt görög költő, Pindarosz a következő szavakkal ecseteli a szent extázisban elnyert misztikus áldást: „Boldog az, aki ezt látta, majd a földre vezető útra lép. Ő ugyanis ismeri az élet végét, és az élet Zeusz által adott kezdetét is.” A nagy római államférfi Cicero így ír a misztériumokról : „A misztériumok elsajátítása kihozott minket a durva állati életformából, kulturált, kifinomult társadalmat teremtve. Beavatási szertartásából megtanultuk az élet legfontosabb igazságát. Nem csak elnyertük az értelmét egy boldogabb életnek, de szintén lehetőségünk nyílott egy reményteljesebb halálra”.

A két isten neve, - mint egy jelentőségteljes fogalom – összekapcsolva, együtt említve nem jelenkori kitalálás. Nem tartott sokáig, amíg az antik görög világ bölcsei meglátták, hogy Dionüszosz valójában Ozirisz és vice versa. L. R.  Taylor, ‘The Divinity of the Roman Empyre’ című könyvében két tudós filozófust említ, i. e. harmadik évszázadból, - abderai Hecateust, és a pellai Leont, akik már használták ezt a kifejezésformát. Mindkét tudós férfiú Alexandriában, az akkor újonnan megnyílt egyetemen tanított. De ennél is régebben Hérodotosz [ i. e. V. évszázad] megállapította, hogy Dionüszosz hit szertartásai az Ozirisz kultuszból származnak, amiből azt a következtetést vonta le, hogy Ozirisz nem más mint Dionüszosz. Ptolemaiosz-dinasztia korszakából i. e. I. évszázadból, Egyiptomban talált felavatási sztélén (feliratos kőtábla) amelyet Knúbisz nevű főpap-próféta állíttatott fel, Dionüszoszt ‘Amenti’ tapadónévvel említi a felirat szövege. Amenti név, egyik tipikus díszítő neve Ozirisznek. Phülarkosz, virágnyelven közelíti meg az egység eredetét; „Dionüszosz volt aki először két bikát vitt Egyiptomba. Az egyik neve Ápisz volt, a másiké Ozirisz.“ Két kultúra, két istenének egyszerű logikával - misztikus elmélet és hitrendszer keretein belül - összevont nevet évszázadokig hasonló értelmezéssel tanították. Plutarkhosz, [ kb. i. u. 46 – 126 ] több mint háromszáz évvel a fentebb említett alexandriai bölcsek után hasonló meggyőződéssel jelenti ki : “Ozirisz, ugyan az mint Dionüszosz !” [Izide és Oziride]

Időszámításunk előtti első évszázadban élt filozófus Diodorosz így ír; „Ozirisz rítusai szinte teljesen megegyeznek Dionüszosz rítusaival, és Ízisz alakja nagyon hasonlít Demeteréhez.” Megemlíteném még az Alexandriában élt filozófus, mágus papot Timotheuszt, aki olyan módon olvasztotta össze Ozirisz és Dionüszosz alakjait, hogy teljesen új értelemmel ruházta fel a régi egyiptomi istenséget, Oszar- Apiszt [Ozirisszé vált szent] és bevezette a misztikus Szerapisz [1] isten kultuszát.  Ha nem lett volna Szerapisz isten mögött meglévő komoly súllyal bíró misztikus értelem, akkor nem tudott volna évszázadokon keresztül vallásként fennmaradni, elterjedni Görögországban, Itáliában és Germániában. Püthagorász és iskolája komoly alapokat rakott le, amikre a későbbi idők misztikusai képesek voltak tanításaikat ráépíteni, azokat népszerűsíteni, tovább fejleszteni, felvirágoztatni. Olimposz hegyén székelő öreg istenek bizonyosan féltékenyen tekintettek szét maguk körül. Láthatták az új vallásáramlatok sok arcú változékonyságát, és új istenek kultuszai hódítottak; Iachosz, Bromiosz, Euriosz, Zagreusz, Ichioneosz, Elentheréosz, hogy csak néhány misztikus értelemmel felruházott istent említsek, akik végeredményben mind megegyeztek Dionüszosz istennel, annak kicsiben eltérő változatai voltak.

Görög kereskedelemmel, és elsősorban katonai hódítással a meghaló és feltámadó misztikus isten kultusza rohamosan szétterjedt az antik világ minden jelentősebb kultúrközpontjában, népszerűségében vetekedve az addig uralkodó megtermékenyítési hitrendszeren alapuló patriarkális vallásokat. Dionüszoszból Attis lett Kis – Ázsiában, Szíriában Adonisz, Itáliában Bakkhosz, Perzsiában Mithrasz, Babilonban Tammuz, Frigiában Sabazius. Furcsa, és érdekes az a tény, hogy mikor Nagy Sándor seregei eljutottak Indiába, utána ott is meghonosodott Ozirisz-Dionüszosz misztériuma; a Hindu istenpanteon egyik istene, Indra változott át meghaló, [ keresztre feszített ] feltámadó istenné.  Az amúgy sok szerepet betöltő ‘főisten’, Indrával kapcsolatos, páratlanul ritka adatokat egy több mint kétszáz éves, csak kéziratban felelhető iratanyagból ismerünk. A ritka könyvet Gregoriusz nevű hittérítő atya írta, aki élete nagyobb részét Indiában és Nepálban töltötte. Könyvének cime, ‘Tibetinum Alphabetum’ melyre később még kitérünk. Indiában találjuk meg a Krisna tisztelet, színes ‘meseszép’ hagyományát, ami mellett nehéz úgy elmenni, a kereszténységet ismerő érdeklődőnek, hogy a sok hasonlóság láttán ne húzza fel a szemöldökét.  Későbbiekben még foglalkozni fogunk Krisna istenhez fűződő tradíciókkal.

Jézus születése előtt kétszázötven évvel, már egy mindent átfogó univerzális vallásról beszélhetünk, ahol is a hitképzet központi alakja [istene] egy szenvedő, meghaló, és feltámadó isten. Születése, származása, hivatása, csodálatos cselekedetei, igazságtalan kivégzése, [meggyilkolása] és feltámadása oly szembetűnően hasonló, vagy teljesen egyező, mintha egy nép, egy nyelv, egy kultúra sajátságos ‘terméke’ lenne. De ugyanakkor az is igaz, hogy minden misztériumkultusz központi alakja eltérő volt, mert minden nép hozzáadta a saját mese és rege világa sokszor szertehajló ágazatait Éles különbségeket lehet kimutatni a templomi szertartások, áldozatok, vallási formaságok stb. között, ám a sokféle külső festés és dísz mögött a belső titkos tanítás és cél mindenhol a rejtett tudásba történő beavatás, és annak elnyerése volt. Az örök élet elnyerése azáltal, hogy megszabadulunk terhes, negatív, bűnös énünktől, – szimbolikusan meghalunk a rossz énünkkel -, de a tudás [gnózis] elnyerésével újjászületünk, és örök üdvösségben részesülünk. Az örök üdvösségre, a halál utáni feltámadásra bizonyítékképpen ott volt Ozirisz-Dionüszosz hit titkos tanítása, rendszerbe szedett vallástételek, és templomi szertartások, áldozások, ünnepi játékok hosszú sora.

Természetesen a misztikus áramlatoktól függetlenül a ‘klasszikus’ fő és alistenek kultikus tisztelete mindenhol hivatalosan megmaradt. A rómaiak átvették az olimposzi istenek tiszteletét minden jelentősebb változtatás nélkül, jól elfértek az etruszk, trák, stb. istenekkel együtt. Hosszú évszázadokon keresztül épültek még a birodalom minden részében a gyönyörű templomok, szentélyek, Apolló, Hermész, Artemisz, Héraklész stb. tiszteletére, és a régi római istenek, pl. Jupiter, Mars, Vesta imádása is megszakítás nélkül tovább folytatódott. Ozirisz-Dionüszosz nem ellensége, riválisa volt a régi patriarchális isteneknek, hanem az azokhoz kapcsolódó hitrendszert kiegészítette, tovább fejlesztve gazdagította - úgy –, hogy mélyebb, rejtett értelmet adott neki. A rendelkezésünkre álló orfikus és más misztérium vallásokat tartalmazó anyag áttanulmányozása után több átfogó egyező jelentéssel ellátott jellegzetességeket vázolhatunk fel. Joseph Campbell a kitűnő vallásszakértő jó meglátással ‘hasonló anatómiának’ mondja ezeket az egybevágásokat. Az eredmény meglepő és összességükben sokak számára zavaró is lehet.

Ozirisz-Dionüszosz hús-vér isten, aki a megváltó szerepét tölti be.

Atyja az Úristen, anyja halandó szűz.

Barlangban, vagy istállóban született.

Követőinek az újjászületés szimbolikus mozzanata felajánlatik a baptizmus rítusában.

Csodálatos módon a bort vízzé változtatja.

Szamárháton lovagol, miközben a nép pálmafalevelekkel hinti be előtte útját tisztelete jeléül.

Húsvét idején [tavaszi napforduló] hal meg, és halálával elmossa a ‘világ bűneit.’

Halála után leszáll az alvilágba, majd a harmadik napon feltámad és dicsőségesen felemelkedik a mennyekbe.

Követői várják visszatérését, mely az ítélet napja lesz a világmindenség utolsó óráiban.

Halála és feltámadása, illetve annak átélése szent rituálé, mely a kenyér [test] és a bor [vér] szimbolikus elfogyasztásában teljesedik be.

De mi köze van mindennek a kereszténységhez, és főleg a názáreti Jézushoz?  Hogyan lehet a pogányok alacsonyabb szinten álló hitvilágát összehasonlítani a kereszténység egységes teológiájával? Az egyik tanítás mögött homályos regevilág van, míg a másik történelemben létező püspökök, apostolok hosszú sorára támaszkodik, mely egészen az első évszázad elejéig, Jézus Krisztus életéig nyúlik vissza. Jelen tanulmányunkban mi is éppen ezt szeretnénk megvizsgálni, minél többet megtudni Jézus életéről, létezésének mikéntjéről, történelemben betöltött szerepéről.

[1] SZERAPISZ Szerapisz kultusz legősibb hagyománya úgy tanította, hogy az isteni Szerapisz, Ozirisz és Ápisz látszólagos kombinációjából áll, miben Szerapisz az áldozati bika szerepét tölötte be, pontosan ugyanúgy, mint a kereszténységben Jézus az áldozati bárány. Minden  évben feláldozták Szerapiszt, hogy Egyiptom bűneit elmossa. Mélyebb értelmezésben azonban Szerapisz a megváltó, aki Ozirisz végső átalakulásának megtestesült alakja, a monoteista képzetbe beolvadó, avval egyé váló istenfigura.

Albert Churchward írja, hogy a római katakombák falai tele vannak olyan ábrázolásokkal, melyek másolatai az egyiptomi gnosztikus doktrínák, hittételek képbeli kifejezésformái. „Ezek az ábrázolások tökéletesen kielégítették a különböző kultúrák [perzsa-görög-római] misztikus nézeteit és szintén elfogadhatjuk őket, mint bizonyítékokat a kereszténység történelem nélküli eredetére. Szerapisz és Jézus személye úgy összemosódott, hogy a kettő között semmilyen különbség nem találtatott. Példa erre Hadrianus [i. u. 117-138] császár levele Servinushoz amiben így ír; „ Akik  Szerapiszt imádják, azok szintén keresztények, akárcsak azok, akik Krisztus püspökeiknek mondják magukat, mind Szerapiszt imádják.“

Szerző: katolnai  2010.01.31. 04:14 7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vallastortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr701716205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Günsergebirge 2010.03.26. 09:10:15

Szia Katolnai!

Végre újrakezdted! Szép a blog megjelenése.
Új cikk mikorra várható?
Remélem dolgozol!:)

Minden jót!
Lebwohl

Joejszaka 2010.03.26. 21:11:29

Bocsi, ez a Frake-Gandy könyv fordítása vagy kivonata?

Joejszaka 2010.03.26. 21:42:17

Amely tűnik komoly munkának:

skepticwiki.org/index.php/The_Jesus_Mysteries

""Internet Infidel" Richard Carrier wrote of Kersey Graves' book The World's Sixteen Crucified Saviors, "All this is not to say Graves didn't have some things right. But you will never be able to tell what he has right from what he has wrong without totally redoing all his research and beyond, which makes him utterly useless to historians as a source. [8]" A very similar thing can be said for the book The Jesus Mysteries. Their repeated misuse of sources makes them so unreliable that one would have to look up their references just to make sure that they didn't misrepresent them. This makes them useless as an authority. In addition, following up on their sources often yields evidence that undermines their thesis. The Jesus Mysteries is an all too good example of pseudohistory."

Joejszaka 2010.03.26. 21:58:53

Úgy tűnik, hogy a Mitrász-kultusszal való rokonság is alapvetően tévedéseken alapul, legalábbis e szerint a honlap szerint:

www.ceisiwrserith.com/mith/index.htm

A szerző nem keresztény.

katolnai 2010.03.27. 17:55:40

Kedves jóéjszaka!
Freke-Gandi ugyanazoktól a szerzőktől merített, mint én is (meg még másoktól is), éleslátásuk és következtetéseik a J. M.-ben, azonban megkérdőjelezhetetlenül pontosak. Mindamellett a szerzőpáros 'Jesus and the Goddes', és 'Laughing Jesus' című könyveik tartalmával nagyon sok esetben nem értek egyet. Jelentőségük a gazdag adat/forrás áradata miatt elvitathatatlan. Örvendek, hogy ismered műveiket és remélem követed valláskritikai műhelyük termékenységét.
Graves szintén kiemelkedően informatív, - igaz néha téved - de nagyon sok kitűnö meglátása is van. mégis, én jobban értékelem a hasonló stílusú Doane-ét. (Bible Myths)
Mitrász-kultusz tárgyalásába nem óhajtok belemenni a rendkívül nehéz és bonyolult kozmológiai vonatkozások/magyarázatok miatt.
Az általad itt közölt angol nyelvü szöveg tartalmával nem értek egyet.
Köszönöm hozzászólásaidat, üdv Katolnai

Silverman 2010.11.29. 12:42:26

1. A pütagóreusoknál, említést érdemelne, hogy az esszénus közösségek, több jelentős dolgot átvettek, a nők egyenjogúsága, az áldozatok elutasítása,a nőtlenség, és az ozirisz misztériumot transzfolmálva, ami a keresztény vallás alapja lett krisztus misztériumban, kiegészülve a zsidő hagyományokkal.

katolnai 2010.11.29. 18:51:41

Kedves Silverman!

Habár az esszénusokat említettem, de nem foglalkozhattam velük részletesebben, mert nem volt meg náluk a gnózis fontossága vagy a reinkarnáció misztikuma, mert a mózesi törvényektől elszakadni képtelenek voltak. Igaz, egyiptomi nap kalendárt használtak, allegorikusan értelmezték az Ószövetség egyes passzusait, elvetették a templomi áldozást, vagy a papi közvetítést a szentségek megélésében, de mégis fundamentalista puritánok voltak, elképzeléseik középpontjában nem feltámadás vagy az örök élet utáni vágy dominált.
Minden szórványban élő reform-zsidó irányzat a pogány filozófia és misztika hatása alá kerülve megpróbálta tágítani a merev zsidó vallásképzetet, mert a megváltás, túlvilági élet, örök élet lehetősége abból hiányzott.
A kámita misztika, vagy a görög misztériumok kétségkívül mély hatással voltak rájuk, minek köszönhetően kialakult az esszénusoknál a főpapi családból származó messiás eljövetelének váradalma, aki majd korrektül fogja értelmezni Mózes Törvényeit, meggyógyítja a betegeket, a jövőt megmutatja, és eljövetele jelenti majd az Isten Országának kezdetét. De ez a messiás messzi áll az Ozirisz-Hórusz-Dionüszosz megváltótól, és a tanfejlődésnek még várni kell az alexandriai bölcsek Józsua figurájára.

Úgy tudom, h az összes reform-zsidó irányzat közül a nők egyedül az egyiptomi therapeután gyülekezetben voltak teljesen egyenrangúak, míg az összes többiben – beleértve az esszénusokat is – teljes hímelvi domináció létezett. Philon említi a közös ünnepi szereplést, hol a szertartáson közös kórust alkotva dicsérik az élet gyönyörű csodáit. (De Vita Contemplativa)

Sajnos nem tudtam mindennel foglalkozni, így pl. a zádokitákat, farizeusokat vagy a makkabeusokat sem tárgyalhattam, pedig a maga nemében mind érdekes téma.
üdv katolnai
süti beállítások módosítása